Nem tartom magam nagy sorozatfogyasztónak, de minden évben igyekszem időt szakítani két-három, döntően bűnügyi folyamra. 2019-ben – amellett, hogy én sem hagytam ki a méltán az év legjobbjának kikiáltott Csernobilt – befejeztem a Hawaii Five-0 nyolcadik és kilencedik évadját, végignéztem James Woods Shark – Törvényszéki ragadozóját, a sort pedig a Harry Bosch – A nyomozóval zártam. Utóbbi a fajsúlyosabb krimi, s mivel a nyomozások nem egy-két epizódra korlátozódnak, hanem a tízrészes szezonok egészét töltik ki, kellően aprólékos: jut idő a megoldáshoz vezető út fő-, illetve mellékszálainak részletezésére, párhuzamos bűncselekményeket ismerhetünk meg, továbbá betekinthetünk a városvezetők és a rendőrség körén belüli lobbitevékenységekbe is. A címszereplőt Michael Connelly író alkotta meg az 1992-es, Sötét visszhang című regényében, melyet aztán húsz további Bosch-kötet követett – ezek egy része magyar nyelven is elérhető. A filmes jogok az Amazonnál landoltak, az öntörvényű zsarut pedig Titus Welliver (Lost – Eltűntek, A S.H.I.E.L.D. ügynökei) formálhatta meg, aki mellett Jamie Hector (The Strain – A kór), Amy Aquino (Vészhelyzet), Lance Reddick (John Wick-trilógia), Madison Lintz (The Walking Dead-sorozat) és Sarah Clarke (Alkonyat-filmek) feleltek a főbb karakterekért. Szerepüktől függően, hosszabb-rövidebb időre Mimi Rogers (Lost in Space – Elveszve az űrben), Gregory Scott Cummins (Cliffhanger – Függő játszma), Troy Evans (Úszó erőd), John Marshall Jones (Melrose Place), Jeri Ryan (Star Trek: Voyager), Arnold Vosloo (A múmia), Veronica Cartwright (A nyolcadik utas: a Halál), Barry Shabaka Henley (Terminál), Chris Vance (Supergirl) és Matthew Lillard (Sikoly) egyaránt csatlakoztak a stábhoz.


A nézői igényeket tesztepizóddal felmért, 2014 óta műsoron lévő, Saturn- és Primetime Emmy-jelölésben egyaránt részesült folyam score-ját Jesse Voccia készítette, aki a pilotnál még jelen lévő, később azonban kiszálló zenei rendező, Thomas Golubic közreműködésével jutott a projekt közelébe. "Írtam a készítőknek pár zenét, amelyek elnyerték a tetszésüket. Tesztelés gyanánt bemutatták a pilotot, amely alapján a nézők bizalmat szavaztak a folyamnak. Különös élmény volt, mert egy év telt el, mire ténylegesen dolgozni kezdtek az első évadon. Ez idő alatt én is mással foglalkoztam, s visszatérvén azt láttam, hogy néhány szereplőt lecseréltek. A módosításokkal párhuzamosan számomra is lehetőséget biztosítottak arra, hogy néhány ponton változtassak a zenémen" – mesélte a szerző. Voccia nevével főként olyan kisebb volumenű alkotásoknál találkozhattunk, mint például a horrorokat kifigurázó Hátborzongat-Lak 2., Wesley Snipes Ügynökjátszmája vagy a Sean Bean nevével fémjelzett Ca$h – A visszajáró, azonban számos kasszasikernél is közreműködhetett Thomas Newman, Trevor Rabin és Aaron Zigman elektronikus zenei felelőseként. Az, hogy egy adott sztori nem háromnegyed órás, hanem tíz epizódra oszlik, kellő mozgásteret biztosított a komponista számára, hogy több, az adott cselekményre és az abban érintett személyekre vonatkozó témákat vonultasson fel, ám ő a producerek kérésének eleget téve inkább a széria atmoszférájának nyomatékosítására koncentrált, ezért a Harry Bosch – A nyomozó zeneileg emlékezetes pontjai nem neki, hanem a nyitánynak és a betétdaloknak köszönhetőek.

A jellegzetes főcímzene a Caught A Ghost formációhoz köthető, ugyanis az első stúdióalbumuk "Can't Let Go" című felvételét használták fel erre a célra az alkotók (később a Netflix is beemelte ezt a Dear White People egyik epizódjába). A dal alapjában véve ütősökre, illetve elektronikus elemekre épül, ám trombitaszólója révén némi jazzjelleggel is átitatódott. Utóbbi instrumentum, illetve műfaj kulcsfontosságú a széria életében, Bosch ugyanis nagy rajongója: lemezjátszóján keresztül megannyi, az irányzat nagyjaihoz (úgymint Miles Davis, Sonny Rollins, Art Pepper, John Coltrane) köthető szerzemény csendül fel a folyamban source musicként, jellemzően akkor, amikor a nyomozó otthonában elmélkedik vagy ügyiratokat olvas. Eme instrumentum a score hangszertárába is bekerült ("Accessing Records", "Mulholland Drive", "Tangled in Her Web", "Walls Closing in", "Bosch End Title"), ám mivel az alkotók Vocciától csak módjával szerettek volna jazzt hallani, a címszereplő témája nem trombitára, hanem zongorára íródott. "A Bosch-téma nagy kedvencem, ugyanakkor mindig elrejtve alkalmazom. Számomra ez a kis akkordsorozat jelenti Harry személyiségének velejét: intellektusát, stílusát, értékeit és küldetéstudatát" – kommentálta a szerző, aki azzal, hogy a karaktermotívumot nem hangsúlyozta ki, hanem lehetőségéhez mérten igyekezett teljesen belesimítani a trackekbe (az "End of Watch" éppúgy jól példázza ezt, ahogyan a "Tangled in Her Web" és az "Aftermath" is), elvette annak jelentőségét.


Bár a sorozat lassú tempóját, nyomasztó atmoszféráját jól megragadta Voccia (2018-ban Saturn-díjat vehetett át érte), döntően elektronikus megoldásokra támaszkodó kísérete számos jelenetnél háttérbe szorul, ráadásul markáns témák hiányában nehéz évadonkénti különbségekről beszélni. Ám mindennek van pozitív hozadéka is, hiszen ezen bizonyos értelemben vett monotonitásnak köszönhetően a Varése Sarabande albumát hallgatva cseppet sem zavaró, hogy az első három évadból kiválasztott tételek valamilyen rejtélyes okból kifolyólag random jelleggel kerültek fel rá. Itt is kitűnik tehát az, hogy a muzsika nem tematikus szerkezetű, hanem a képsorok és/vagy a párbeszédek, szituációk sugallta hangulatok tükörképe, ízig-vérig underscore (azaz hiába tölti be funkcióját, nincs kiemelkedő szerepe).

"A felvezető rész nyitójelenete alatt hallható zene volt az első, amit elkészítettem. Ekkor egy viszonylag hosszúra nyúlt üldözést láthatunk Los Angeles belvárosában. A Francia kapcsolatot juttatta eszembe, mert sok helyszínt bejárhatunk, és folyamatosan változik az atmoszféra, a cselekmény intenzitása" – nyilatkozta Voccia. Az általa említett darabot, a "Foot Pursuit"-ot kizárólag az album digitális változatán találjuk meg extraként, az írásom alapjául szolgáló CD-n pedig ehelyett olyan, hasonlóan suspense-szerű megközelítéseknek lehetünk fültanúi, mint a "Watching the Tapes", a "To Mom's House", a "Rodeo", a "Suspect Captured", a "Kidnapped" vagy az "Ocean of Containers". Itt kiemelt szerephez jutnak a visszhangeffekttel ellátott ütősök, valamint a különleges formájú pedal steel gitár hangja. A korongot hallgatva a "Can't Let Go" dalon kívül engem ezek a trackek, illetve az olyan, modern megoldásokkal közvetített noirhangulattal ötvözöttek fogtak meg, mint az "End of Watch", az "Accessing Records", a "Los Angeles", a "Mulholland Drive", a "Tangled in Her Web", a "Keisha Calls", a "Walls Closing in" és a "Long Drive Home". A kiadvány nagy része azonban töltelékzenékből áll, s ezáltal olyan hatást kelt, mintha az amúgy sem rövid játékidő a ténylegesnél hosszabb lenne – a kevesebb muzsika jobban állt volna ennek a gyűjteménynek.


Mielőtt nekiültem írásom elkészítésének, többször is végighallgattam a Varése Sarabande albumát, de annak ellenére sem sikerült szívembe zárnom a hallottakat, hogy a sorozat teljességgel rabul ejtett. A negyedik évadtól kezdve ugyan a korábbiaknál többször figyeltem fel a hallottakra (ám azt nem tudom, hogy ez mennyire Jesse Voccia, és mennyire az ettől kezdve társszerzőként közreműködő Matthew Jordan Leeds érdeme), mindent összevetve azonban a Harry Bosch – A nyomozó inkább minőségi tévésorozatként, mintsem karakteres kísérettel felvértezett alkotásként él majd az emlékezetemben. Ezért ha a jövőben ilyen stílusú produkció muzsikájának hallgatásához lesz kedvem, továbbra is a Jesse Stone – The Ultimate Collection kiadványt (zene: Jeff Beal), vagy A védelmező (Harry Gregson-Williams) és Az ígéret megszállottja (Hans Zimmer, Klaus Badelt) korongját fogom előnyben részesíteni.