A Jean Van Hamme történeteiből és Philippe Francq rajzaival készült Largo Winch képregénysorozat 1990-ben, Belgiumból indult, ma már talán nem túlzás azt állítani, hogy világhódító útjára. Bár Európában a képregény műfaja nem örvend olyan nagy elismerésnek, mint az USA-ban, vagy a Távol-Keleten (mindez a jóval szerényebb olvasottságban is megmutatkozik), azonban a Largo Winch napjainkban az egyik legsikeresebb európai képregénynek számít világszerte. Sikerét jelzi, hogy televíziós sorozat (Largo Winch – Az igazságtevő), számítógépes játék, és 2008-ban egy film is készült belőle Largo Winch – Az örökös címmel. Ez utóbbi természetesen a történet kezdetére koncentrál, vagyis arra, hogy miként lett a címszereplő kalandorból egy multinacionális nagyvállalat tulajdonosa.


A W vállalatbirodalom vezetője, Nerio Winch váratlanul, gyanús körülmények között meghal a Hong Kong-i öbölben lévő jachtján. A dúsgazdag üzletember mindenki elől sikeresen eltitkolta, hogy van egy örökbefogadott fia, Largo, akit halála esetén az örökösének szánt. Mindez természetesen meglepetésként éri a cég igazgatótanácsának tagjait, közülük sokan nem is fogadják kitörő lelkesedéssel a váratlanul felbukkanó fiút. Largo világutazóként éli életét, apja halálhíre is egy brazil börtönben éri. Kalandos szökése után egyenesen a vállalatbirodalom Hong Kong-i székházába utazik, hogy apja örökébe lépve átvegye a cég irányítását. Azonban ez a lépése bizonyos érdekeket sért, így Largónak az életét kockáztatva, összeesküvések sorozatát megoldva kell érvényesítenie örökbefogadója végakaratát.

Egyszerű szombat esti filmezésre választottam ki a Largo Winch – Az örököst, amely szinte az a kategória, amire azt mondja az ember, hogy ha más nincs, ez is jó lesz. Azonban kellően jól szórakoztam a filmen – sőt. Mindenféle túlzó logikai bukfenctől mentes, változatos, ami egyrészről a cselekmény helyszíneinek gyakori változásának köszönhető, másrészről pedig annak, hogy sok karakter kapott benne szerepet (képregény-adaptációról lévén szó, a rajongók el is várják, hogy minél több rajzolt figura kerüljön a vászonra). A cselekmény és a film egésze enyhén emlékezteti az embert a Bourne-trilógiára, vagy éppen a James Bond-filmekre – élvezeti értékében pedig a 007-es utolsó kalandját még felül is múlja.


A francia filmek esetében szinte kivétel nélkül a komponista is francia szokott lenni. Noha ebben az országban sok jó és tapasztalt filmzeneszerző közül lehet válogatni, a rendező, Jérome Salle választása mégis arra az Alexandre Desplat-ra esett, akivel finoman fogalmazva is nagyon megy a szekér manapság, ennek következtében eléggé el is foglalt. Általában túl sok jó nem sül ki abból, ha egy zeneszerző tizennégy hónap leforgása alatt tíz zenével jelentkezik, de Desplat valahogy megoldotta, hogy ne alkosson olyat, amit igazából kifogásolni lehetne. A Largo Winch – Az örökös aláfestése némileg David Arnold James Bond-zenéivel rokonítható, mely leginkább annak tudható be, hogy maga a mozi is erősen kémfilm-jellegű, továbbá a hangszerelés és a hasonló hangszerhasználat is okozója a párhuzamnak. Ennek megfelelően többször erős szerepet kapnak azok a tipikus zenei elemek, melyek alapjait még John Barry rakta le a 007-es filmek zenéiben, gondolok olyanra, mint a hirtelen, periodikusan felcsattanó rézfúvóshangok. Ugyanakkor Barry jazzmegoldásaiból például semmit nem hallunk, és pont ezért nem is lehet felróni a zenének, hogy túlságosan hasonlítana a régi James Bond-muzsikákra. A score szinte végig nagyzenekari jellegű, de többször visszafogott, bensőséges, már-már intim hangulatú muzsikává halkul. Largo horvát gyökereinek hangsúlyozásához egy szép és karakteres tradicionális vokális témát alkalmazott Desplat, ez a score igazi unikuma, míg a modernitás jegyében pedig még némi elektronikus zenei fűszerezést is kapott az aláfestés. Ez az általam csak búgásnak nevezett megoldás szinte kivétel nélkül minden zenéjében felbukkan, ebben sincs másként – bár ez eléggé jellegzetes stílusjegye, azonban olyan jól variálja, hogy sohasem lesz ugyanolyan vagy unalmas.

Témaközpontú műről van szó, a különböző szereplőkhöz köthető dallamokat pedig gyorsan, az album, illetve a film elején felfedi a szerző. A "Largo Winch" rögtön a címszereplő témáját vázolja fel, ez a hősies motívum James Bond-os körítésben szólal meg először. Már ebben a trackben is érezhető a szerzőnél nem megszokott rézfúvós hangszerek erős jelenléte, és ez szinte az egész albumon végigvonul. A második tétel egy újabb témát vázol fel, igaz, ezt nem sokszor halljuk viszont. Ez a gitáron előadott dallam Leának, a Largo életben nem kis bonyodalmat okozó titokzatos lánynak a filmbeli felbukkanását kísérő zenei motívuma. A "Dimna Yudda" az a téma, amit fentebb a score különlegességének neveztem. A délszlávos hangulatú dal a Chet Nuneta előadásában hallható, melyet először énekes variációban hallunk, majd később instrumentális formában is felbukkan.


Az album a szerző korábbi műveivel leginkább rokonítható trackje a "Chosen One", ami a score legjellegzetesebb témáját is rejti egyben. A lemez legjobbja kétségkívül ez a tétel. Szintén tradicionális népzenei elemek adják a fő motívumait (meghatározó instrumentum a cimbalom), amelyekből aztán ügyes átmenettel alakul ki egy titokzatos, kémfilmeket idéző zene. Többek között ezek miatt a finom, egyedi elgondolások miatt tartom Desplat-t korunk egyik legjobb, legkreatívabb komponistájának. A score utolsó témája a "Nerio's Theme", mely viszont elég jelentéktelen lett, bár a film alatt megállta a helyét.

A filmben gyakoriak a visszaemlékezős jelenetek, amikor Largo az apjával vagy a nevelőszüleivel eltöltött éveket idézi fel. Ezeket az epizódokat Desplat jól fogta meg zeneileg, általában fájdalommal teli drámaiság, vagy titokzatosság árad ezen részletekből. A változatosság jegyében kapunk még latinos ritmusokat ("Chase Latino"), a témák variálásából megszülető trackeket ("Croatian Sorrow", "Melina"), néhány tétel pedig Lalo Schifrin munkáira emlékeztet. Izgalmas akciózenékkel is szolgál ezen az albumon a szerző, azt, hogy ilyet is tud, nem igazán szokta gyakran bemutatni. A "Mato Grosso Escape", a "Hong Kong Chase", a "Roof Fight" vagy a "Largo Jumps" azonban igazán beillene egy olyan szerző életművébe is, aki régóta csak ezzel a műfajjal foglalkozik.


Desplat akciózenék terén tett kitérője bizonyította, hogy a komponista ezen a téren is megállja a helyét. Ugyan korszakalkotó ötlet nincs a Largo Winch – Az örökös score-jában, de a szerző stílusa és a film műfajának zenei követelményei egy élvezetes elegyet alkottak. Mivel a mozi igen sikeresnek bizonyult, ezért a folytatás sem várat magára sokat. A hírek szerint még idén bemutatásra kerül Largo második szélesvásznú kalandja, melyhez újfent Alexandre Desplat szolgáltatja majd a muzsikát.