A valós eseményeket feldolgozó 2007-es sportfilm, a Büszkeség, valamint a Vissza hozzádra keresztelt romantikus dráma forgatókönyvéért is felelős J. Mills Goodloe ezúttal Salvador Paskowitz oldalán állt elő egy nem hétköznapi kerettörténettel büszkélkedő drámával, az Adaline varázslatos életével, melyben egy baleset következményeként tovább nem öregedő nő viszontagságait kísérhetjük figyelemmel. A mozit az Alattomos érzelmek, illetve a Celeste és Jesse mindörökre című vígjátékokat készítő Lee Toland Krieger rendezte, aki olyan direktorjelölteket követően tölthette be végül ezt a tisztséget, mint Andy Tennant (Anna és a király), az olasz származású Gabriele Muccino (A boldogság nyomában), illetve a spanyol Isabel Coixet (Elégia). A Lakeshore, a Lionsgate, valamint a Sidney Kimmel Entertainment döntéshozói számára azonban nemcsak ezen poszt betöltetése zajlott nehezen, hanem a címszereplő megtalálása is, Blake Lively (Zöld Lámpás) szerződtetését megelőzően ugyanis Katherine Heigllel és Natalie Portmannel egyaránt egyeztettek Adaline Bowman megformálását illetően. 


Az alkotás a kritikusok és a moziközönség részéről egyaránt vegyes fogadtatásban részesült: míg akadtak, akik azt emelték ki negatívumként, hogy Kriegerék túlzásba vitték a romantikus elemeket, másoknak a történet adta lehetőségek kihasználatlansága okozott csalódást. Lively bájosságát, valamint Harrison Ford alakítását azonban mindenki pozitívumként említette, akik mellett Rob Simonsen végett is érdemes volt vászonra vinni a történetet. Az egykor Mychael Danna oldalán dolgozó szerző egy rendkívül bensőséges, s nem utolsósorban egyenletesen magas színvonalú muzsikát készített, mellyel tovább növelte Az élet habzsolva jó, a Foxcatcher és Az első igazi nyár aláfestéseivel elért nimbuszát.

Simonsen 2014 augusztusától vált a stáb részévé, melynek tagjai eközben már javában forgattak. "Mindannyian egyetértettünk abban, hogy mivel a történet az elmúlt száz évben játszódik, a nagyzenekar jelenti a legmegfelelőbb eszközt a score számára. Noha elektronikus elemek és ambientes megoldások is jelen vannak, azok döntően az atmoszférát erősítik, és nem hangoznak gépzeneként" – nyilatkozta a komponista, aki most először dolgozott együtt a rendezővel, néhány kiegészítő darab elkészítése erejéig pedig maga mellé vette Duncan Blickenstaffot is – kettejük ismeretsége a Danna-évekre vezethető vissza. Az instrumentális kíséret mellett a betétdalok is lépést tartanak a cselekményszállal, így a zene éppoly hangsúlyos elemévé vált a korszakok megjelenítésének, mint a díszletek vagy a kosztümök. Éppen ezért nem meglepő, hogy a jelen írásom tárgyát képező korong és egy single album (amelyen a score CD zárásaként felkerült "Start Again" található) mellett egy  soundtrack is napvilágot látott. Utóbbin olyan előadók kaptak helyet, mint Ella Fitzgerald ("I'm Just a Jitterbug"), Bob Dylan ("Simple Twist of Fate"), a The Skyliners ("Since I Don't Have You"), Dexter Gordon jazz-zenész ("The Rainbow People") vagy Stephen Lu ("Auld Lange Syne").


A főszereplő dallamsorát a Lakeshore Records korongját nyitó "Adaline Bowman"-ben ismerhetjük meg, s az itt hallottak kulcsfontosságú szerepet töltenek be például az "At Home"-ban, a "January 1st, 1908"-ben, a "Hospital Confessions"-ben, illetőleg a minden szempontból hibátlannak nevezhető "To a Future with an End"-ben is. "Adaline témája legtöbbször zongorán csendül fel" – nyilatkozta Simonsen. "A célunk az volt, hogy melankolikus és szép legyen, ugyanakkor ne túl szomorú" – tette hozzá. Ezzel szimbiózisban él a score másik vezérfonala, a szerelmi motívum, melyhez egy érdekes történet is kapcsolódik: "Ez a téma többször felbukkan a filmben, de teljes egészében sosem hallható. Ennek az az oka, hogy a képsoroktól függetlenül írtam, és sehol sem volt olyan jelenet, ahol teljes egészében bemutathattam volna. Viszont ez az 'elakadás' hűen tükrözi Adaline-t, hiszen ő is megreked az időben, valamint számos dolog újra és újra megtörténik vele hosszú élete során" – mesélte a szerző. A score elsősorban vonósokra, zongorára, hárfára és fúvósokra építkezve igyekszik nyomon követni az 1900-as évek elején született Adaline-t, aki – mivel az autóbaleset következményeként megreked a húszas éveinek végén – a feltűnés elkerülése érdekében kénytelen időről időre lakhelyet változtatni. Mindez addig működik jól, míg szerelmes nem lesz Ellis Jonesba (a Trónok harcából ismert Michiel Huisman), akinek apja, William (Ford) miatt egyszer már majdnem felhagyott addigi életmódjával. Az érzelmek tehát folyamatosan kavarognak (ezt pedig tetézi, hogy Adaline-nak még az eset előtt megszületett a kislánya, Flemming, aki a többi emberhez hasonlóan öregszik), amivel Simonsen nagyon szépen lépést tart, ráadásul művének számos olyan kiemelkedő pontja van (a már említetteken kívül ilyen a "Never Speak a Word of Her Fate", a "Constellations", a "William Recognizes Adaline", illetőleg a "Coming Back to Life" is), amivel úgy varázsolt el, mint tavaly Marco Beltrami Az emlékek őréhez készített kíséretével.

Az album döntően lassú folyású dallamokból áll, erőteljesebb dinamikával csupán a "Never Speak a Word of Her Fate" elején találkozhatunk. Az Adaline varázslatos élete kíséretének színessége tehát nem a tempóváltásokból ered, hanem abból, hogy készítője mesterien váltogatja a melankolikus elemeket, az érzelmektől túlfűtött hangulatot, az olykor éterinek tűnő énekeket (melyek előadásáért a Cardial Vaughan Memoria School kórusa felel), valamint az ambientet. Utóbbit Simonsen barátaival együtt hozta létre úgy, hogy brácsákon, illetve mély hangon megszólaló hegedűkön kísérleteztek, s az ekkor keletkezett hangokat digitális hatásúra keverték.