Oldalunkon viszonylag ritkán kap helyet olyan színtiszta romantikus muzsika, amely nem a világmegváltó zenei megoldások miatt emelkedik ki a filmzenék sűrűjéből, hanem csupán egy lazító órácskával ajándékoz meg bennünket. A világ egyik legismertebb női zeneszerzőjének, Rachel Portmannek azonban legutóbbi, a Ház a tónál című filmhez komponált műve mindenképpen szóra érdemes, és korántsem azért, mert esetleg évek múlva is emlékezni fog rá a filmzenetörténelem. A Lakeshore Records gondozásában megjelent album olyan része lehet gyűjteményünknek, amelyet bármikor szívesen előveszünk, ha egy csendes olvasgatáshoz, meghitt vacsorához, vagy éppen délutáni szundikáláshoz keresünk zenei aláfestést. Portman kiválóan dolgozik a jól bevált hozzávalókkal, így a főképp zongorán, vonóshangszereken, fafúvóson, illetve akusztikus gitáron előadott, jobbára egyszerű és könnyen emészthető harmóniákból álló muzsika kellőképp elvarázsolhatja a hallgatóságot.


A film a 2000-ben Dél-Koreában készült Siworae című produkció hollywoodi másolata, főszerepben Sandra Bullockkal és Keanu Reevesszel, akik több, mint tíz évvel a Féktelenül után jóval konkrétabb szerelmi helyzetben játszhatnak újra együtt. Kettejük játéka igen élvezhetően természetes, ám a Ház a tónál annyiban különbözik a hétköznapi egymásratalálós kalandoktól, hogy míg egyikük 2004-ben írogatja a szerelmesleveleit, másikuk két évvel később válaszolgat rájuk, s a köztes két évet a tóparti ház postaládája, mint mágikus időkapu hivatott áthidalni. A filmgyártás éppolyannyira tanácstalanul áll az időzavaros történetek előtt, mint alapvetően a hétköznapi fizika, így racionális magyarázatokat nagyon nehéz találni a történetet illetően, az argentin rendező, Alejandro Agresti pedig nagyvonalúan ki is kerüli a túlzott bonyodalmakat. Így marad a film egy egyszerű szerelmes mese, igazából hiba nélküli alakításokkal, egy furcsa, de szerethető házzal, valamint Rachel Portman kiváló zenei aláfestésével.

Az angol zeneszerzőnő neve nem ismeretlen a lágy dallamok szerelmeseinek, noha kétségkívül igencsak ritka beszédtéma filmzenerajongói körökben. Ennek egyedüli oka talán abban keresendő, hogy művei a kezdetektől fogva ugyanazt a színvonalat ütik meg, s úgy tűnik, nem is igazán szeretne különösebben mást produkálni, mint romantikus muzsikákat. Épp ezért nagyjából mindenki ismeri Rachel Portmant, mégis viszonylag ritkán forognak filmzenéi a CD-lejátszókban. Minden esetben jellemző rá a jelenkor könnyen befogadható, csendesebb stílusa, mely a vígjáték és a dráma között váltakozva hol egy mosoly, hol pedig egy könnycsepp klasszikus zenei megfelelője. Hollywoodi karrierje a viszonylagos ismeretlenség ellenére sikeresnek mondható, hiszen ő az első női zeneszerző, aki Oscar-díjat kapott, méghozzá az 1996-os Emma zenéjéért. Két további jelöléssel jutalmazták a Csokoládé és az Árvák hercege score-jaiért, legutóbb pedig A mandzsúriai jelölt, illetve a Twist Olivér alatt figyelhettünk fel a tőle megszokottnál borongósabb, kalandosabb zenéjére.


Hogy olykor érdemes nagyobb figyelmet szentelni a műveire, arra a szóbanforgó Ház a tónál kiváló példa – még akkor is, ha a zeneszerzőnő igazán szakavatott rajongói egészen biztosan tudnának hasonló példákat mondani korábbi műveiből, hiszen alapvetően nem különbözik azoktól. Maga az album elsőként elénk tárja azt az öt, stílusában hasonló akusztikus betétdalt, melyek mindegyike film alatt is kiválóan működik, a hallgatót pedig kellemesen ráhangolják a későbbi szimfonikus zenékre. Paul McCartney tőle megszokott hangvételű nótáját egy csendes The Clientele-darab követi, majd két country-jellegű szám, Nick Drake "Time Has Told Me"-je, valamint az Eels zenekar "Ant Farm"-ja után Carole King klasszikusa, az 1971-es "It's Too Late" csendül fel. A hátralévő több mint fél óra Rachel Portman finom varázsa, mely szinte folyamatosan ugyanabban a lágy hangnemben szólal meg, s csak a vége felé, a "Wait for Me" című tételben hordoz egy kis feszültséget, a film egyetlen drámai fordulópontjához tökéletesen illeszkedve.

A "The Lakehouse"-ban megismert egyszerű téma tekinthető főtémának, a zongorán és vonósokkal előadott motívumsor leginkább hangszerelést tekintve eltérő variációkban csendül fel, például a "Pawprints"-ben gitárral, vagy a "Mailbox"-ban hárfával kiegészülve. Kellő vidámságot hordoz a vonósok staccatója a "Sunsets" című tételben, ahol a klarinét hangja, valamint a folyamatosan kísérő akusztikus gitár finom összhangban szólal meg, de Portman ugyanezen hangszerekből jóval melankolikusabb harmóniákat is kicsalogat az ezt követő "Alex's Father"-ben. Ez a tétel, mint az album leghosszabb darabja, rendelkezik véleményem szerint a legszebb lezárással, s ez az erőteljes finálé nyugodtan helyet kaphatott volna a tracklista végén is. Ehelyett azonban még vár ránk egy majdhogynem második felvonás, hiszen nagyjából hasonlóan váltakoznak ezután is a vidámabb és szomorkásabb pillanatok, melyek közül mindenképpen az "Il Mare" csodálatos csellójátéka, illetve a zárótételekben felcsendülő meseszép klarinéthang emelkedik ki.


Semmi újszerűség, semmi olyasmi, amire felkapnánk a fejünket, de ennek a filmzenének épp ez a legnagyobb erőssége. Rachel Portman évről évre ugyanazt nyújtja, megbízható minőségben, s ha szabad egy banális példával élnem: pont ezért szeretjük a hagyományos ízeket is. Van, amin nincs értelme változtatni, mert épp úgy tökéletes, ahogy ismerjük már évek-évtizedek óta. A Ház a tónál score-ja egy pillanatra sem fullad unalomba, mert nem az a zene, amelynek minden hangjegyére feltétlen odafigyelünk, de az utolsó tételt száraz és barátságtalan csend követi, s ez mindent elárul a lemezről.