Ace Ventura, Hanta Boy, Bölcsek kövére 1-2., Patch Adams, A Minden6ó, Szitakötő – tessék kitalálni, melyik film a kakukktojás. Meg sem lepődnék, ha nem a felsorolás legutolsó tétele kapná toronymagasan a legtöbb szavazatot, és azon sem, ha épp azért, mert senki sem látta, vagy már nem emlékszik rá. Mégis van bennük valami közös, az pedig Tom Shadyac rendező neve, aki egy-két igen jól sikerült vígjáték után át kívánt evezni a manapság oly divatos „halott embereket látok” világba, hogy egy természetfeletti ijesztgetéssel próbálkozzon. Szegénynek nagyon nem jött be, és most hagyjuk az abszolút rosszmájúságot, hogy eleve hiba volt Kevin Costnert, Hollywood legnagyobb lúzerét szerződtetni a főszerepre – mert kivételesen ebben a filmben (leszámítva John Debney zenéjét) ő viszi a prímet, néhol kicsit túlreagált, de alapvetően meggyőző alakításával. Itt a probléma többek között a Hatodik érzékkel való állandó párhuzamból, és az alapvetően rossz marketingből adódik (már megint összekeverjük, kérem szépen, hogy mi a horror és mi a dráma, lásd M. Night Shyamalan legutóbbi zseniális filmjét, A falut). Illetve az olyan egyszerű kérdésekből a dramaturgok felé, hogy ha egy „halott” nő képes összefüggő, értelmes mondatokat megfogalmazni, akkor mi szükség az azt megelőző másfél órás kínszenvedésre, a közvetett kommunikációs források felhasználására (rákos gyerekek, halálközeli élményt megélt betegek, kipakolt ruhásszekrény, szitakötős papírnehezék önálló mozdulatsora)? Teljesen mindegy, ez a film a nyári uborkaszezonra készült, ha épp a kánikulából a moziba bemenekült embernek nem elég a légkondicionáló adta hűvős levegő a borzongáshoz. Ennél fogva szépen el is lehet felejteni, Shadyac is visszatért Jim Carrey-hez (A Minden6ó), nekünk pedig maximum azon lehet eltűnődni, hogy Costner mikor játszik majd újra „filmben”, és Debney mikor ír újra „filmhez” zenét.


Erről persze nem ő tehet, pláne, ha tudjuk, hogy a Hanta Boy és A Minden6ó kísérőzenéjét is ő komponálta, alapvetően tehát szeret Shadyackel dolgozni, mégis ez a kis stílusbeli kitérő leginkább neki kedvezett, ugyanis végre félredobhatta a vígjáték-sztereotípiáit, és egy kicsit kipróbálhatta magát a borzongás és a szívbemarkoló dráma világában. Sokak szerint az 1995-ös A kincses sziget kalózai után ez lett Debney legmarkánsabb és legjobban megkomponált műve, még akkor is, ha két egészen különböző stílusról van szó. A Szitakötő zeneileg akár tekinthető A passió egy parányi előhangjának, már ha a kórus jelenlétét, a sejtelmes zongorajátékot, misztikus suttogásokat, csendes hárfajátékot és suttogó vonósokat vesszük figyelembe. Tekintve, hogy a film születésekor a szórakoztatóipar épp Shyamalan némiképp állóvizet felkavaró alkotásaival volt elfoglalva, igen nehéz zenében is elvonatkoztatni James Newton Howard Hatodik érzék vagy A sebezhetetlen ihlette műveitől, ezt a hallgató rögtön a "Joe and Emily Flashback"-ben érezni is fogja. A klasszikussá vált csendes melankólia, a könnyen emészthető szép harmóniák az imént felsorolt elemek felhasználásával mind azt mutatják, amiért a filmzenerajongók állandóan jártatják a szájukat John Debney-vel kapcsolatban: mindent tud ez az ember a zenéről, csak épp nagyon ritkán mutatja meg. Hogy maradjunk az időrendiségnél, rögtön az indító "Main Title"-ben megnyilvánul ez a tehetség: a halk dobokkal végigkísért főtéma csodálatos és dinamikus kezdése a filmnek (bár a dobokra, megmondom őszintén, nem emlékszem a filmből, lehetséges, hogy ez Debney ajándéka számunkra, de mindenképpen jót tesz a nyitánynak). Szép apránként építkezik, sorban kapcsolódik be a kórus és a kürtök, egyre több vonós emeli a feszültséget, s a tetőponton egy hatalmas merülésbe torkollik, mintha egy félelmetes zuhanás után vágódnánk a sötét, mély vízbe.

Ebben az átláthatatlan vízben maradunk egészen az alig félórácska végéig, mert sajnos az első két percben hallható páratlan lendület nem köszön vissza később. Marad a feleség elvesztése nyomán kialakult depresszió, a jövőbe vetett hit szertefoszlása, a fájdalmas dráma. No meg az apró ijesztgetések, hiszen a horror műfajában Debney már bizonyított korábban (Tudom, mit tettél tavaly nyáron, A bestia), és a mozi is megkívánja az olykor székből kipattintó, ébresztő jellegű megoldásokat. Ezért sem lehet az albumot tulajdonképpen nyugodtan végigaludni, hiszen a "Donor Body Awakens"-ben kicsit odapörköl az önsajnáló állapotnak. Szűk egyperces, mély tónusú bevezető után, mely alatt a fuvola sajátos játékának köszönhetően még a szitakötő mozgása is felsejlik szemünk előtt, beindul a borzongás. A disszonáns és egyre erősödő vonósharmónia mellett szordínós trombita ijesztget, a szokásos élesen sivító hegedű és a hirtelen berobbanó zenekari csattanások pedig a fülnek nem feltétlenül kellemes élményt adnak. A leginkább feszültséggel teli tétel végét a csendes zongora zárja, s visszatér a drámai hangulat. A sötétebb, félelemmel teli pillanatok Alan Silvestri korábbi zenéinek feszült megoldásaira emlékeztet, a melankolikus dallamok (mint például a "Meeting Sister Madeleine") pedig Danny Elfman kevés drámai munkáira (Stephen King: Dolores Claiborne, Sommersby). A "The Plane Ride" azonban egyértelműen a Hatodik érzékre enged asszociálni, a hullámzóan ismétlődő mély vonósok és a magas zongora adta párosítás leginkább az ahhoz készült zenére jellemző.


Nagyjából a nyitány során megismert motívumok váltogatják egymást az album során, egyedül a záró "Emily's Message Revealed" utolsó két perce lóg ki, ahol a régóta várt beteljesülés igazán nagy erejű ünnepélyes formában jelenik meg, csak úgy dübörögnek a hangfalak, ahogy a teljes zenekar a kórussal karöltve eljátssza a klasszikus finálét. Ez az igazi felszínre kerülése rövidke merülésünknek, mely rövidség csak a kiadónak róható fel. Az ugyanis egészen bizonyos, hogy az alkotás lényegesen több rémisztő pillanattal rendelkezik, mint amivel e csekély félóra során találkozunk, bár ez kevésbé hiányzik annyira, mint a valóban fajsúlyos kórustételek, melyek leginkább a film második felében, a rejtélyek fokozatos megfejtései során csendülnek fel. Az összeválogatott hét track csendesebb, szomorkásabb, drámai – épp ahogy az írás elején aposztrofáltam a filmet. Ilyen szempontból rendben is van, a produkció azonban olykor igazán lendületes jeleneteket is tartalmaz, melyek alá Debney valóban dinamikus és erőtől duzzadó aláfestést komponált, ebből azonban semmit sem kapunk vissza a hivatalos kiadáson.

A távolban felsejlő reménysugár mindösszesen egy 74 perc körüli, 25 trackből álló promóanyag a Szitakötő zenéjéből, melyet nem hivatalosan maga a szerző hozott létre, és vélhetően szűk körben terjesztette csupán, mert a beszerzése szinte lehetetlen. Mindenesetre létezik, tehát érdemes rá vadászni, hátha sikerül egy példányhoz hozzájutni, mert igen jól sikerült és tartalmas műről van szó, ahol a dráma, a misztikum, a félelem és a kaland számos zenei kifejezése megtalálható. Nekünk, egyszerű felhasználóknak addig is itt a hivatalos félóra, és ha a Hatodik érzék albuma már megvan, érdemes a Szitakötőét is mellérakni a polcra.