Minden bizonnyal mindenki számára, aki látta a filmet, könnyű felidézni, amikor teljes ráközelítésben Charles S. Dutton (a főpszichiáter) érzéki csókot vált a fele akkora fejű, csodaszép Halle Berryvel (a főpszichiáter felesége). Lényegében ez volt az a pillanat Mathieu Kassovitz filmjében, amelyen leginkább megijedtem. A Bíbor folyók rendezője nem kívánt a thrillerek vizeiről elevezni, csupán a stéget tette át Franciaországból New Englandbe, az eredmény azonban kevésbé meggyőzőre sikeredett. Igaz, míg a Bíbor folyókat leginkább az összecsapottnak tűnő finálé miatt illeti negatív kritika, addig a Gothika egész egyszerűen rossz film. Az alaphelyzet egyszerű: adott egy csinos, tehetséges pszichiáternő, aki egy titokzatos látomás kiváltotta balesetet követően a saját intézetében ébred, csak épp a rács túloldalán. A helyzet duplán kínos, ugyanis a legjobb barátja (a néző számára leginkább gyanúsítható figura, Robert Downey Jr.) közli vele, hogy férje meggyilkolásával vádolják, meg némi skizofréniával, de természetesen ő mindent megtesz, hogy kiszabadítsa valahogy. Miranda (Berry) hirtelen ráébred, hogy ugyanabba a cipőbe került, melyet az általa gyógyítottak viselnek, és nincs annál rosszabb, mint amikor az ember a kezelőorvosának próbálja bebizonyítani, mennyire normális. Kénytelen hát bevetni női báját, trükköt, egyebet, hogy felgöngyölítse a gyilkossági szálat, amelynek szörnyűséges vége természetesen közvetlen környezetében található. Hiába azonban a nem evilági segítség, a sajnos szinte hétköznapiként megtapasztalható gyomorforgató perverzió, a "halott embereket látok"-szindróma és a drámaian meglepőnek szánt csattanó: a film annyira kiszámítható, mint amennyire képtelen. Pár hét önfeledt forgatás Halle Berry kisasszony közelségében (nem beszélve a dramaturgiailag teljesen felesleges uszodás jelenetről), miközben Robert Downey Jr. annyira tökéletesen unatkozik, hogy Al Pacino leckéket vehetne tőle, Penélope Cruz pedig kizárólag annyit mutat, amennyit a művészfilmek világán kívül szokott.


Hogy mennyire nem hibáztatható egy zeneszerző a saját művéért, arra a Gothika tökéletes példa. John Ottman egyike az új generáció tehetségeinek, a Közönséges bűnözők vagy a legutóbbi Halloween-film alá komponált fergeteges muzsikái már minden egyéb albumának nívóját beharangozzák. Különös tekintettel a drámai elemekkel fűszerezett horrorzenéire (A szörny, Rémségek könyve 2.: A végső vágás), a Gothika abszolút kézreálló feladatnak tűnt. Mivel azonban a film gyártásvezetőinek hozzáállása és zeneszerző-kutatási eljárása több mint elszomorító, így a szűk ötvenperces album sajnos igen matt folt az Ottman-diszkográfiában. Történt ugyanis, hogy egy nagyjából negyedórás részletet elküldtek neki VHS-kazettán, és kapott egy kerek hétvégét, hogy komponáljon rá valamit. Tudta előre, hogy ennyi idő alatt maximum szart produkálhat ("Impossible! It will be shit!" – John Ottman), a fejesek azonban tántoríthatatlanok voltak, és bőséges nyugtatgatások közepette végül rábeszélték egy demo létrehozására. Így Ottman bezárkózott, és megpróbálkozott a lehetetlennel. A műfaji sajátosságoktól függetlenül először a "Miranda's Theme"-mel lett kész, az album legértékesebb darabjával, s csak ezután próbált az egyébként dialógusmentes tizenöt percnyi részletbe nem monumentális, de mégis hatásos ijesztgetős elemeket összeállítani. Sikerrel járt, s eltalálta az irányvonalat, mert végül is megkapta a munkát, s vele együtt négy hetet a bemutatóig.

Négy hét egy laikus számára is kevés időnek tűnik egy másfél órás filmhez, hogy komplett zenei anyag álljon össze, tökéletesen illeszkedve az egyes jelenetekhez, teljes zenekarral felvéve, kikeverve. Ottman is ezért érezte magát kényelmetlenül, mert semmi időt nem kapott, hogy ideiglenes fiókzenékkel töltse ki az épp ihletmentes pillanatokat. Egyből a készre kellett koncentrálnia, és ez érződik is az albumon. Megőrizte a minimalista hangzását, sohasem dübörög ereje teljéből a zenekar, a klasszikus zenei jumpscare-ek akkor érkeznek, amikor szükséges, és minden esetben sejtelmes háttérzörejekkel vagy idegtépő kattogással kísért sűrű szólamváltakozások követik. Az elektronikus kórus, a suttogó hangok vagy a fájdalmasan felmorduló bőgők folyamatosan jelen vannak, élő zene és elektronika ottmani összehangoltságban játszik végig, és jó arányérzékkel váltogatja a drámát az ijesztőbb pillanatokkal. 


Amíg a "Prologue" egy fémes csengésű indítás után apró zörejek közé épített mély vonósokkal ülteti le a gyomorba azt a bizonyos szorongást, addig a "Miranda's Theme" rögtön fel is oldja azt egy szépséges témával, melynek szintetizátoros kórusdallamba vegyített zongorajátéka a Hatodik érzéket idézi fel James Newton Howardtól. A "Remembering Rachael" olyan hátborzongató sustorgással indul, ami minden horrorzene legimádnivalóbb pillanata, de az igazi csattanóval és menetelősebb horrorral a hat és fél perces "Final Escape"-ben, a legjobban hangszerelt tételben találkozunk először. Végig erős tempót diktál, általában mély hangú zongorával, és éppolyan gyakorisággal fordulnak a különböző fúvós ijesztgetések, mint a Bernard Herrmann által előszeretettel alkalmazott magas hegedűfutamok. A "Miranda"-vonal sejtelmesebb és vészjóslóbb formában jelentkezik az ötödik tételben, és ez remek bevezetése az igazi, székről lehajító fordulathoz, amely éles kontrasztban áll az eddigi minimális zeneiséggel. A folytatódó "An Affair?" viszont kellőképpen megnyugtat a főtéma lassabb és melankolikusabb variációjával, a zavarodottság érzetét keltő tétel a főtéma mellett az album másik legszebb része.

A továbbiakra is jellemző ez a kettősség: zörejek és effektek garmadája első hallásra véletlenszerűnek tűnő egymásutániságban, melyet megnyugvást keltő vonós harmóniák követnek, majd vissza a káoszba, és így tovább. A "Willow Creek" hozza a történetben a hátborzongató felismerést és csavart, ezt Ottman szinte kizárólag mély vonósokkal fejezi ki, a tétel végére pedig emelkedett formában idézi vissza a főtémát, hogy aztán egy minden ép fület bántó kavalkáddal zárja le. Mivel a feszültség tulajdonképpen nem fokozódik jelentős mértékben az album kezdetéhez képest, így ekkorra már igen zavaró és unalmas ez a nehezen követhető káosz. A "Revelation" hoz magával körülbelül egypercnyi pörgő és megállíthatatlan lendületet, de nagy kár, hogy ennél többet nem kapunk ebből a tömény dühből. A track ehhez képest hosszú, s marad ugyanaz a kusza és nehezen emészthető zörejhalmaz, amiből már bőven kijutott az előző tételekben. Az utolsó előtti "Your Next" a megoldást és a kétségbeesett harcból való megkönnyebbülést fejezi ki halk és szomorkás vonósokkal, amelyekre lassan ráépül a "Miranda"-téma, a záró "I See Dead Kids" pedig csendes zongora-fuvola duett némi, eddig nem tapasztalt dúr harmóniával. Furcsán is hat: nem sok köze van az egész Gothikához, nyomokban fedezhető csak fel a főtéma egy-egy szólam által. A kettes és hatos tétellel együtt ez a három mindenképpen értékes része az albumnak.


John Ottman remek horrorzeneszerző, a vérszomjas csattanásokat és fülsiketítő sikolyokat teljesen jól ellensúlyozza megnyugtató harmóniákkal, emiatt pedig nem lehet e művét a földbe döngölni. Sok esetben, ha filmzenéről kell bővebben írni, az ember óhatatlanul is megfeledkezik arról, hogy ezek nem önálló alkotások, hanem (esetenként nagyon rövid idő alatt) filmhez íródott aláfestések, amelyeknek pontos helyük, céljuk, és voltaképpen kísérő szerepük van. Így egy jó horrorzene a kevés versenyképes társa mellett abszolút felértékelődik, ha a helyenként élvezetes és izgalmas tombolás ötvözve van a fület simogató zenekari megoldásokkal. Ez az album eleget tesz ezen elvárásoknak, de érdemes előbb a korábbi Ottman-muzsikákkal megismerkedni (Közönséges bűnözők, Hófehérke – A terror meséje, Mérges pókok), a Gothika csak ezután következzen.