Amint az már a filmplakátokból sejthető volt, a Michael Clayton nem az a mozi, melyben George Clooney gond nélkül végiggázol mindenkin, és ravasz mosolyával felvértezve rendszerint ellenfelei minden lépését előre tudja. Michael Clayton ugyanis egy olyan jogász, akinek minden ambíciója odaveszett már, ráadásul elfogadható egzisztenciáját sem tudja kellően kiépíteni szerencsejátékok iránti szenvedélye miatt. Noha szakmájának egyik legelismertebb képviselője, és a lehető legkellemetlenebb ügyeket is képes cégének javára alakítani, a mostani eset még az ő szaktudását is felülmúlja. Egy idős kollégája, Arthur Edens (Tom Wilkinson alakításában), aki évek óta sikeresen intézi az egyik legnagyobb üzletfelük ügyes-bajos dolgait, úgy tűnik, besokall, és egyre zavarosabb mondatai és tettei igencsak veszélyeztetik a nívós ügyfél hírnevét. Clayton megpróbálja csitítani egyre furcsábban viselkedő barátját, de a dolgot nehezíti, hogy apránként ő maga is elhiszi, amit társa állít, miszerint az éveken át védett céget legújabban beperelő közel ötszáz sértettnek kivételesen igaza van. Nem elég tehát a magánéleti csőd, de karrier szempontjából is sorsdöntő lépés előtt áll: minden fortélyát bevetve ellenáll a támadásoknak, és újabb jó pontot szerez munkaadójánál, vagy felfedi a kétes üzelmeket folytató cég titkait, ezzel hangyányit erősebbé téve saját önbecsülését.


Tony Gilroy, aki a Bourne-trilógia, a Túszharc vagy a Dolores Claiborne forgatókönyvei által vált szakmájában elismertté, először ült a rendezői székbe, s mindjárt egy elég érzékeny, de vitathatatlanul közönségbarát műfajban debütált. Az alapszituáció, mely szerint egy gazdag céget az anyagi hasznon kívül semmi más nem érdekel, rendszerint hálás téma, és ha az épp aktuális történetben olyan színészeket láthatunk, mint Clooney, Wilkinson, vagy az ügyeletes Jodie Foster-utód Tilda Swinton (hogy az egyébként rendezőként ismert Sydney Pollackról ne is beszéljünk), az elvileg garancia kell legyen egy kellemes moziélményre. A Michael Clayton ezzel szemben talán valamivel kevésbé lett fajsúlyos, mint a hasonló kaliberű produkciók, és ez a bátortalanság sem neki, sem a benne szereplőknek nem kedvez. Hiába kihívás színészi szempontból mondjuk Clooney számára ez az erőtlenség, Wilkinsonnak a fokozatos megtébolyodás, vagy a kezdő jogászt alakító Swintonnak a saját lelkiismeretével vívott gigászi csata, helyette inkább marad egy határozatlan téblábolás, ami ugyanennyire igaz a forgatókönyvre is, így tulajdonképpen nagyon nehéz számot vetnem, hogy miről is szólt pontosan ez a közel két óra. Talán Gilroy első rendezését az a meglehetősen kétélű elv nehezítette meg, hogy ma már kilencven perc rövidnek számít a mozifilmek esetében, holott egy feszesebb tempó egész biztosan előnyére válhatott volna ennek az egyébként kemény témákat boncolgató történetnek.

Ha filmes szempontból nem is hiszem, hogy maradandó lenne a Michael Clayton, egy dolog miatt biztosan később is emlékezni fogok rá, hiszen egyik kedvenc komponistám, James Newton Howard ezért a darabért kapta meg ötödik jelölését az Oscar-díjra. Az igazság azonban az, hogy ez a score majdhogynem összehasonlíthatatlan A szökevény, A falu vagy a Hullámok hercege aláfestéseivel. Az albumot hamarabb volt szerencsém megismerni, mint hogy a film eljutott a hazai mozikba, és őszintén szólva fogalmam sem volt arról, mi fogta meg ebben az erősen visszafogott atmoszférájú műben a Filmakadémia tagjait. Aztán a film megnézését követően elég sokáig úgy éreztem magam, mint a főszereplő, nevezetesen, hogy meg kell védjem egyik legnívósabb üzletfelemet a legújabb művét ért támadások elől, ám apránként – s köszönhetően a megfelelő napszakban történő hallgatásnak – végül javult valami a kezdeti nehézségekhez képest.


Gondolom, Howard számára sem lehetett könnyű egy szinte csak másodrangú szerepre szánt muzsika létrehozása, márpedig a rendező vélhetően pont ezt követelte meg tőle. A zeneszerző munkái nagyjából három kategóriába oszthatóak az elmúlt időszakban: ha épp nem valami bombaerős score kerül ki kezei közül, akkor vagy minőségi vígjáték-, illetve kalandzenéket komponált, vagy sötét tónusú, leginkább elektronikus megoldásokkal teletűzdelt, inkább hangulatközpontú aláfestést. A Michael Clayton ez utóbbi, hallgatói szempontból legkevésbé jótékony csoportba tartozik, szinte egyenértékű folytatása A bűn színének vagy a Tökéletes gyilkosságnak, és voltaképpen akár az ezzel azonos évben megjelent Legenda vagyok is ide sorolható. A harmincnyolc percnyi muzsika egy összefüggő kompozíciót takar, ahol alapvetően hosszan elnyújtott, távolba révedő hangokból állnak össze a tételek, olykor gyári zajokra emlékeztető effektekkel kiegészítve, s csak nagy ritkán csendül fel valódi hangszer. Többszöri végighallgatás után is nagyon nehéz visszaidézni a nyolcvan százalékban ambientszőnyegekből álló mű bármely részét, az albumot elsősorban a puha szinuszhangok és hasonló jellegű dobok, illetve ritmusos pattogások töltik meg, melyek csak hangulatokat fejeznek ki, nem feltétlenül tekinthetők zeneileg kiemelkedőnek.

Olyannyira egybefüggő hallgatnivaló, hogy esetenként még egymásba is olvadnak a trackek. Mindjárt a "Main Titles" és a "Chinatown", melyek valójában egyként is megállnák a helyüket, akárcsak a "Meeting Karen" és a "Looking for Arthur". Leginkább a melankólia a megfelelő jellemzés, a zene egy elveszett ember (vagy emberek) beletörődöttségét érzékelteti, mely tartós állapotot néha-néha azért megbolygatnak feszült pillanatok is. Ilyen a "Drive to the Field" lassú tempójú, ám annál zaklatottabb megszólalása, vagy az élénkebb, ezáltal vészjóslóbb "U North". Előbbinek akár folytatását is képezheti a "Times Square", ahol végre rázendítenek a hegedűk, és az addig megszokott viszonylagos tompa hangszínezet egyszeriben csillogóbbá válik. Más kérdés, hogy ez a csengés bizony kellően baljóslatú a zavaros harmónia miatt, és a konfliktushelyzet is egyre közelebbinek tűnik. A "Mr. Verne" ennek megfelelően pörög tovább, az "I'm not the Guy You Kill" pedig már mély hangokból álló motívumot játszó zongorával is kiegészül, miközben tartja a cseppet sem megnyugtató végkifejlethez közeledő hangulatot. Egy rossz álomhoz hasonlít a "Horses" második fele, amelyben több mint egy percen keresztül ugyanazon egyetlen hangot szólaltat meg legalább öt instrumentum, viszont amikor az albumot záró "25 Dollars Worth" elején megszólalnak Howard zongoraharmóniái, egyszeriben elfelejtünk mindent. Mintha a felhők fölött kibújna a nap, úgy bír hatni ez a pár egyszerű akkord. Ráadásképpen még a vonósok is kiveszik a részüket ebből a csodás fináléból, és hogy ne felejtsük el, valójában miről is szólt az e tételt megelőző félóra, még a végére visszatérnek a szinuszhangok és a Silent Hill – A halott város zenéit idéző dobalap.


Az a furcsa helyzet állt elő a Michael Claytonnal kapcsolatban, hogy ezen írást kora este kezdtem el, s egy pár órás megszakítással éjfél után fejeztem be. Hogy mennyit számít, milyen napszakban hallgatja az ember, azt remekül mutatja, hogy az eddig nagyjából öt pontra értékelt műre most lelkiismeretfurdalás nélkül ráteszek még kettőt, mert úgy tűnik, különálló hallgatását kifejezetten éjszakára tervezte a zeneszerző. Bebizonyosodott tehát, hogy ez a fajta zene nem csupán a film miatt válhat értékessé (mint ahogy esetünkben ezt nem is lehet mondani), de olyan hangulatot teremt, amelyhez ha megtaláljuk a megfelelő időpontot, kiváló élményben lehet részünk. Persze ettől még senki ne gondolja azt, hogy joggal ért meg egy Oscar-jelölést.