Annak ellenére, hogy az Észak-Amerikában, 18. századi körülmények között élő amishokra csodabogárként tekintenek, Hollywood érdeklődését eddig nem vonták kirívó módon magukra, s mindössze néhány alkotás játszódik körükben. Rendszerint mindössze krimisorozatok egy-egy része kanyarodott el érintőlegesen ebbe az irányba azzal, hogy történetesen amish volt az áldozat – kivételnek a Tim Roth nevével fémjelzett A bosszú csillaga számít, amelynek második évadja szinte teljes egészében a hasonló elveket valló, az amishok elődjeinek számító mennoniták között bonyolódik. Mozifilmek terén a Farrelly testvérek legkevésbé konszolidált agyszüleménye, a Woody Harrelsonnal és Bill Murrayvel támogatott Tökös tekés kapcsolódik ide Randy Quaid amish karaktere révén, míg a Szegény embert az amish húzza története szerint egy jómódú New York-i házaspár (Tim Allen és Kirstie Alley) menekül a széles karimájú kalapjaikról is ismert gazdálkodók körébe az adóhatóság elől. A technika vívmányait elutasító konzervatív keresztény közösséget így egyetlen ismert mozifilm közelíti meg tisztelettel: A kis szemtanú.

A krimi címszereplője egy amish kisfiú, Samuel (a legutóbb a Nyughatatlan özvegyekben látott Lukas Haas), aki elveszítette apját. A temetést követően anyjával, Rachellel (Kelly McGillis) rokonlátogatásra indul Baltimore-ba, a világ pedig kinyílik előtte. A kifejezetten puritán életmódhoz szokott gyereket elkápráztatja a philadelphiai pályaudvar, ám hamar visszazökken a valóságba, amikor az épület mosdójában egy gyilkosság szemtanúja lesz. Élete emiatt veszélybe kerül, ahogy az őt kihallgató nyomozóé, John Booké (Harrison Ford) is, aki a gondjaiba veszi Samuelt és anyját. A tettes meglövi a férfit, aki ugyan a kis családot még vissza tudja vinni az amishokhoz, azonban sebesülése következtében kénytelen egy időre köztük maradni. Eközben a gyilkosság elkövetője és segítőtársai sem tétlenkednek, hanem hajtóvadászatba kezdenek, hogy nemcsak a fiút, de a rendőrségi összeesküvés nyomaira bukkanó zsarut is kiiktassák.


Az alkotás bemutatásának évében, 1985-ben már megkérdőjelezhetetlen volt Ford világsztári státusza. A színész mögött ekkor már nemcsak a számára elképesztő népszerűséget hozó eredeti Star Wars-trilógia állt, hanem egy kisebb szerep az Apokalipszis mostban, illetve több, a közönségsikert ugyan elkerülő, de sokoldalúságát szemléltető film is. Ide tartozik például a Hanover Street című háborús dráma; egy Gene Wilderrel közös westernkomédia, a Rabbi a vadnyugaton, valamint a Szárnyas fejvadász, mely ugyan bukásnak számított a maga korában, de az utókor végül igazságot szolgáltatott neki. Ford közvetlenül az Indiana Jones és a végzet templomát követően forgatta A kis szemtanút, amelynek rendezője Peter Weir, akivel egy évvel később, A Moszkitó-part kapcsán újra együtt dolgozott. Az ausztrál származású, szinte mindig megbízhatóan teljesítő direktornak olyan kultfilmeket köszönhetünk, mint a Holt költők társasága és a Truman show, valamint olyan ismert munkákkal is előállt, mint a Zöld kártya vagy épp a Kapitány és katona: A világ túlsó oldalán.

Bár A kis szemtanú látszatra krimi, valójában nem a megszokott, a tettest keresgélő irány felé kanyarodik, hiszen a gyilkos kiléte már a legelején nyilvánvaló. Valójában a drámai megközelítés dominál, így annak bemutatása kap nagy hangsúlyt, hogy Book miként áll helyt az amishok között, akik egy idegenre különösen ferde szemmel néznek, hát még ha fegyverrel érkezik, valamint hogy miként bonyolítja a helyzetet a nyomozó kapcsolata a fiú szeretetre vágyó anyjával. Weir a közönség elvárásait egyébként is részben figyelmen kívül hagyja, aminek köszönhetően az alkotás elegáns módon érhet véget, nem pedig azzal, hogy az amish nő és a városi rendőr valószerűtlen módon elkocsikázik a lemenő nap fényében.


Ford itt nyújtotta pályája egyik legkiemelkedőbb alakítását, a mellékszereplők közül pedig meg kell említeni az özvegyet játszó Kelly McGillist is, aki legnagyobb és tulajdonképpen egyetlen sikerét egy évvel később, a Top Gunnal aratta. A pályaudvari gyilkos szerepében Danny Glover látható a Halálos fegyverből, a szemfülesek pedig az amishok közt felfedezhetik A Gyűrűk Ura-széria Aragornját, Viggo Mortensent is, akinek ez volt az első filmszerepe. A kis szemtanú a legjobb eredeti forgatókönyv és a vágás kategóriájában egyaránt Oscar-díjat nyert, emellett hat másik kategóriában is nominálták. Az operatőr John Seale-t, valamint Fordot éppúgy jelölték, mint Weirt, továbbá a Filmakadémia a zenét komponáló Maurice Jarre-t is érdemesnek vélte az elismerésre, még ha szobrot végül egyikük sem kapott.

Ha a 2009-ben, 84 éves korában elhunyt Jarre lenyűgöző életműve szóba kerül, akkor elsőként mindenki a legnagyobb klasszikusait, azaz a Doktor Zsivágó vagy az Arábiai Lawrence score-ját említi, ugyanakkor nem kell ennyire messzire mennünk sem térben, sem időben, elvégre pályafutásának utolsó harmadában emlékezeteset alkotott Szabó István A napfény íze című drámájához is. Bár a mester igazi terepe a szimfonikus muzsika volt, azonban – talán fia, a szintetizátormágus Jean-Michel Jarre hatására – felfigyelt erre a hangszerre is. A két zenész közti kapcsolat nem volt felhőtlen, hiszen Franciaországból Amerikába költözve Maurice nemcsak a hazáját, de fiát is elhagyta, végül aztán a helyzet Jean-Michel magánéletének rendeződését követően konszolidálódott. Valószínűleg az idősebb Jarre, legalábbis kezdetben, nem ismerte el annyira utóda érdemeit, mint amennyire az megérdemelte volna. Talán emiatt is történt, hogy fia filmzenei karrierje hamar holtvágányra futott, és a hetvenes évek elején írt egy-két score-ján túl többször már nem próbálkozott a mozgóképvilágban, hiszen e területen úgyis mindenki csak az apjához hasonlítgatta volna.


Ellentétek és a Jean-Michel munkásságához való hozzáállás ide vagy oda, Maurice több kifejezetten szintetizátorra írt aláfestést jegyzett, és – akárcsak például Jerry Goldsmith – a hagyományos nagyzenekari instrumentumok mellé olykor ezt is be-beemelte. A legismertebb ilyen jellegű aláfestése kétségtelenül A kis szemtanúé, de ide sorolható még többek közt a Végzetes vonzerő, a Nincs kiút és a Jákob lajtorjája zenéje is. Weirrel öt alkalommal dolgozott együtt, ezek időrendben: A veszélyes élet éve, A kis szemtanú, A Moszkitó-part, Holt költők társasága, Félelem nélkül. Ide kapcsolódik, hogy a direktor az említettek előtt forgatott Gallipoliban pedig Jean-Michel "Oxygene (Part 2)" című darabját használta fel, mely űrzenei jellege miatt viszont egyáltalán nem illik az első világháborús drámához.

Kilenc szintetizátoros működött közre az őket instruáló Jarre mellett a score feljátszásakor, és érdekesség, hogy zongorára, klarinétra, fuvolára, kürtre és vonósokra emlékeztető szólamokat is hallunk a műben, amelyek viszont egyaránt szintetizátorból származnak. A szimfonikus zenekar mellőzését sok esetben az kényszeríti ki, hogy a zenéhez nem áll megfelelő pénz rendelkezésre, ám ezúttal a koncepció követelte meg. Az amishok ugyanis sok egyéb mellett az akusztikus hangszerekkel sem állnak nagy barátságban, a szintetizátorok így az ő nem pejoratív módon értett egyszerűségüket kívánják a zene nyelvén visszaadni. A közösség tagjainak jellemzéséhez Jarre lassú, békés dallamokat komponált, amelyek jellege leginkább a világzenei munkásságáról éppúgy, mint az Oliver Stone Ég és földjéhez komponált aláfestéséről ismert Kitaro világát idézi, de Vangelis lassú, megfontolt, érzelmes stílusa is visszaköszön.


Már az első track, a "Witness (Main Title) – Journey to Baltimore" is teljes egészében megmutatja ezt az irányt, mely kisebb-nagyobb mértékben majdnem minden további szerzeményben jelen van. A szerző ugyanakkor a bűnügyi vonalat sem hanyagolja, s műve egyik jellegzetessége, hogy olykor a lágyabb, szebb motívumokba is visz vészjósló árnyalatot ("Rachel and Book (Love Theme) – Beginning of the End"), vagy épp fordítva: a nyomasztóbb pillanatok sem árasztanak teljes reménytelenséget ("Futillity of an Inside Job – Delirious John", "Book's Disappearance", "Book's Sorrow"). A gyilkosság motívuma ("The Murder") viszont kilóg a képből a maga néhány gyorsan ismétlődő hangból álló, tipikusan nyolcvanas évekbeli irányával – a motívum az albumon, kissé értelmezhetetlen módon, a szerelmi téma második felében köszön még vissza.

A mű a szerző munkásságának egyik kevésbé fontos darabja lehetne, ám tartalmaz egy olyan szenzációs és rendkívül fülbemászó motívumot, amelyre garantáltan felfigyel a film minden egyes nézője. A jelenetben többtucatnyi, hangyaként szorgoskodó amish épít egy pajtát, amiben vendégük is segít nekik. Az ekkor felcsendülő kompozíció (melynek szerencsére Weir is kellően tág teret adott) a filmzenealbum legimpozánsabb része, a hallgatók jelentős hányada bizonyára újra és újra elindítja a "Building the Barn"-t, amint véget ér. Részleteit, pár hang erejéig, több track is tartalmazza, de feltűnően csak a "The Amish Are Coming" kezdetén mutatkozik meg. A motívum nemcsak a félórás kiadvány legkiemelkedőbb pillanata, de a művész egyik legfantasztikusabb tétele is egyben, mely kapcsán akad, aki egyenesen Bach nevét említi. Lehetne ugyan sajnálni, hogy nem nagyzenekar, hanem "csak" szintetizátorosok adják elő, ám Jarre annyira eltalálta, hogy ezen könnyen átlendül a hallgató. Ugyanakkor 1987-ben megjelent egy "Jarre by Jarre – Film Themes of Maurice Jarre" című, a Spotify-on is elérhető album, amelyen a tétel már impozáns szimfonikus megközelítésben hangzik el, a szerző vezényletében és a Royal Philharmonic Orchestra előadásában.


Ma már kicsit nehéz objektíven megítélni Maurice Jarre A kis szemtanúhoz írt score-ját, de tény, hogy sokan szeretik, és a film rajongói a legnagyobb pozitívumok közt említik. Én azért úgy gondolom, hogy napjainkra kissé eljárt felette az idő, és a moziból sem vált nagy klasszikus, ezért még csak a nosztalgia sem idéz elő bennem elfogultságot a zenével kapcsolatban. A nyolcvanas években sok hasonló, ambientszerű muzsika készült, amelyeket másodvonalbeli komponisták írtak a különféle thrillerek és horrorok alá, azt azonban fontos leszögezni, hogy itt nem a zeneszerzőnek voltak korlátai, mint az imént említettek esetében, hanem épp ő állított tudatosan korlátokat maga elé akkor, amikor egy viszonylag minimalista irányt határozott meg. Ez az oka annak, hogy e filmzenéjében Jarre kétségtelen zsenialitását egyedül a "Building the Barn" mutatja meg, az azonban olyan komoly mértékben helytáll a jelenet alatt, hogy akár úgy nézve, akár önmagában hallgatva minden idők egyik legnagyszerűbb filmzenei kompozíciójának nevezhető.