A hollywoodi filmgyártás egyik bevált sémája szerint a kasszasikerhez elég egy-két jól csengő név az aktuális színjátszás jeles képviselőitől, hogy bizonyos művészek múltjának halványodó fényeit felerősíthesse. Persze megint más, hogy A tolmács miatt vélhetően nem sok ember érez majd ellenállhatatlan késztetést, hogy elővegye Sydney Pollack rendezőtől mondjuk A keselyű három napját, de legalább nem valami újabb képregény-adaptációt vagy számítógépes játék alapján készült kétes értékű produkciót lát, netán valami régi klasszikus kínos felújítását. Ebből a megközelítésből a szóban forgó film tulajdonképpen szórakoztató, s mivel az elmúlt években egyetlen rendező sem tornáztatta meg különösebben az agyunkat, így itt sem feltétlenül szükséges kifinomult logikát keresnünk a történetben. Hogy miért érdemes megnézni? Esetleg Nicole Kidman kiszámíthatatlan, mégis ártatlan arcáért, csalfa törékenységéért, vagy éppen Sean Penn életunt tekintetéért, ami olykor mégis halovány reménysugártól fénylő kutyaszemekké válik. Egyikük számára sem kiugró szerep, a rutin azonban kellően elfogadhatóvá teszi alakításukat.


S ha már rutin, ugyanez vezérelhette James Newton Howardot is, amikor a filmhez az aláfestést komponálta. Számára nem idegen az akciózene, pláne, ha sejtelmesebb, kiszámíthatatlanabb vonalra terelődik. Ráadásul a két főhős közötti finoman érzékeltetett vonzalom (mely beteljesületlen szerelem az egyik legzseniálisabb fogása a filmnek) még nagyobb teret engedett neki, hogy színesebbé tegye legújabb művét. Ő egyébként is egyike azon kevés zeneszerzőnek, aki giccs és erőltetettség nélkül képes túllépni az egyszerű romantikán, s az érzelmesebb pillanatokat csodás örömmé vagy épp csodás melankóliává varázsolja. Elég csak A falu zenéjére gondolni, ahol Hilary Hahn mesteri kezén és hegedűjén át közvetített felejthetetlen muzsikát. A tolmács esetében azért a csendes szomorúságon túl az akció, illetve a kevésbé látványos feszültség is hozzájárulnak az album egységéhez, mely hangzásában beleillik a komponista filmográfiájába, ugyanakkor érezni az évek során szerzett tapasztalatokat, az egyre inkább letisztult megoldásokat és a fokozatos újításokat. Szóban forgó zenéje hallhatóan bővíti a komponista eddig sem éppen szegényes ritmikai eszköztárát, s előfordulhat, hogy ezen csiszolódása kortársának, Hans Zimmernek köszönhető, lévén a nyáron érkező új Batman-filmhez közösen komponálnak zenét, s ismervén kettejük zenei életútját, hatalmas várakozás övezi a júniusban megjelenő művet. Mindenesetre már ezen albumon is érezni, hogy nem csak egymás mellett dolgoznak, és remélhetőleg mindkettejük számára jótékony hatással lesz az együttműködés.

Sajnos Pollack filmjének első felében a zene meglehetősen alárendelt szerepet játszik, és egészen az autóbuszos jelenetig ez így is marad, épp ezért ne is álmodjunk róla, hogy rögtön az elején székünkbe nyomnak bennünket a pazar zenekari fordulatok, és annak sem kell felhőtlenül örülni, hogy mindjárt az indító „Matobo” egyike James Newton Howard hivatalosan megjelent leghosszabb tételeinek. Címe alapján, apró magánhangzócserével (motaba) eljutunk egy korábbi mozijáig, az 1995-ös Vírusig, ahol szintén alkalma nyílt törzsi dobok segítségével megközelíteni a tradicionális afrikai hangzást. Pusztán ennyi a kapcsolat a két zene között, ez a tétel ugyanis Harry Gregson-Williams korábbi atmoszférikus munkáira emlékeztet inkább, s meglehetősen kínos élmény tapasztalni, hogy a mélyen tartott vészjósló búgásból nem valami tartalmas zenekari megoldás téríti észhez a hallgatót, hanem pusztán erős dobok verése. Egy sejtelmes szőnyeg ez a hosszú bevezetés, amolyan Álomcsapda-módra (melynek score-ját szintén ő írta), s csak a végére indul be finoman a zenekar, előbb vonósok lágy harmóniái, majd halk fúvósokkal kísért trombitaszóló révén. Az ezt követő tételek sem csapnak még a lovak közé, leginkább csendes hangulatzenék, a Tökéletes gyilkosság, a Legbelső félelem, esetleg A falu zenéjének egy-egy kimaradt vagy újraálmodott pillanatai a szerzőtől, hol tompán elfojtott zongorajátékkal, hol lassú ütemű dobokkal kísért mély szintetizátorbúgással, olykor éles hegedű-motívumokkal. Talán a „Tobin Comes Home” emelkedik ki ebből a pár tételből, ahol a Sean Penn által megformált tragikus sorsú férfi visszatér magányos lakásába. A hangsúlyos egyedüllét zenei kifejezése James Newton Howard számára nem bonyolult dolog, ő bármikor képes a szomorúságot széppé varázsolni, jelen esetben halk szintetizátoros alapra írt tompa zongoraszóló és magas kitartott hangon sírdogáló hegedű segítségével.


A hatodik „Drowning Man Trail”-ben csendül fel először az első vérbeli téma, egy afrikai törzsi himnusz, az „Atolago”, mely tradicionális dal vélhetően egyéb kíséret nélkül maradt meg a jelenkornak (esetünkben Kirsten Braten Berg előadásában). Howard viszont olyan csodálatos, csendes aláfestést komponált mellé, hogy már ezért az egyetlen tételért érdemes megvenni az albumot. Később a zárótételben kicsit bővebb formában még visszatérnek a gyönyörű vonósharmóniák, de addig még megkapjuk a már legalább negyed órája áhított lendületet és a rengeteg dobot. Indul azzal a bizonyos buszos jelenettel, s a „Guy Forgot His Lunch” című, első komolyabb akciótétellel, ahol A szökevény szintén Howard jegyezte score-ját idéző ritmikai játékra szép fokozatosan ráépíti a vonósokat. Egyre lendületesebbé, keményebbé válik a zene, folyamatosan kapcsolódik be a többi szólam, s bár a film alatt hosszabban kibontottnak tűnik, az albumon mintha túl hamar véget érne, pedig tudnám még hallgatni. Ehhez képest a művész ismét visszavesz a tempóból, s a „The Phonecall”-nál mintha Christopher Young járt volna nála vendégeskedni. Elképzelem magam előtt, ahogy a kollegális kötetlen csevejt követően Young leült a zongora elé, leütött pár akkordot, Howard pedig nem volt rest, és rögzítette magában a csodálatos harmóniákat, hogy aztán később valami hasonlóval megpróbálkozzon. Nem valószínű, hogy erről lenne szó, mindenesetre A tolmács egyik legszebb témáját könnyen össze lehet keverni Young a Briliáns csapdához vagy a Tökéletes másolathoz írt, hasonlóan megragadó motívumaival.

A lendület folyamatosan hullámzik, a szokásos szépségből rendre átvált egyre erőteljesebb tökéletes akciózenébe, majd vissza. Egyszer egész halk és visszafogott, máskor pedig törzsi (és elektronikus) doboktól dübörög. A végig tökéletes arányban ingadozó hangulat csúcspontja számomra a „Did He Leave a Note?”, de egyáltalán nem a dinamikája elbűvölő, hanem a torokszorítóan szép harmóniákba ágyazott oboaszóló a kötelező gitár mellékszereplésével. Felcsendül az „Atolago”-téma, kibővítve Howard zseniális zenei fantáziájával, négy perc olyan muzsika, amely bármilyen kőszívet képes ennyi idő alatt meglágyítani. S ha mégsem, engesztelésképpen a következő két tételben megérkezik a valódi konfliktushelyzet számos vad, periodikusan ismétlődő motívum csellók és fafúvósok előadásában. Végig középpontban marad valamilyen dobütem, mi több, egy rövid időre a Bourne rejtélyből ismerős ritmusalappal is találkozhatunk, mely egyszersmind halványan rávilágít John Powell akkori egyetlen apró gyenge pontjára: ő ugyanis kezdetben nagyon ritkán használt valódi zenekart az akciózenéihez, pedig tehetsége és zenei kifejezésmódja már akkor megérdemelte volna az élő hangszeres kifejezésmódot. A „Zuwanie Arrives At UN” így válna igazán „powelles” zenévé. A hatpercnyi lüktető muzsikában nincs zavaró pont, olykor a teljes zenekar megvillan, ha csak egy-egy tus erejéig is. A film záróképei alatt sem lankad az erős ritmus, száz százalékos erővel tombolnak a különféle ritmikai eszközök. Az elsősorban elektronikus effektek halmazában csak háttérszerepet kapnak a vonósok, az utolsó előtti „Assassin” így válik a könnyű- és a komolyzene találkozásának igazi példájává. Az album az „Atolago”-főtéma egy kibontottabb változatával zárul, visszaköszön mindhárom melankolikus téma, előbb a gitár, majd a zongora szólójával. A konfliktus utáni megnyugvás olyan teljes zenekari hangszerelésben szólal meg, amelyért érdemes James Newton Howardot hallgatni.


Egyetlen dolog mégis hiányzik néha számomra a zeneszerző műveiből, mégpedig egy klasszikus szerkezet igazi nyitánnyal és fináléval. A tolmács score-ja is (sajnos) hűen követi a filmet, ebből adódik, hogy tulajdonképpen a hatodik tracknél indul igazából az album, s az utolsó tétel lecsengése is csak szépen semmivé foszlik, pedig úgy érzem, megérdemelne egy jól sikerült, katartikus záróakkordot. Ezek persze olyan apróságok, amelyek nem befolyásolják döntően az album összképét, hiszen James Newton Howard ismét bebizonyította, hogy képes fokozatosan csiszolni a zenei hangzásvilágát; ezúttal a ritmikai kifejezésmódját bővítette és finomította, miközben apránként megmutatott mindent, amit az akciózenékről gondol, s feloldásképpen elrejtett egy-két igazán szívszorító harmóniát is a dübörgő dobok közepette. A zenekar minden szólamát megszólaltatja a legegyszerűbb pillanatokban is, így válik még a közepesnek tűnő zenéje is változatossá, élvezhetővé. Ha ez az album az előszele a nyáron, Hans Zimmerrel karöltve érkező Batman: Kezdődik!-nek, akkor úgy tűnik, megvan a 2005-ös év filmzenéinek egyik favoritja.