Oscar-díj, Golden Globe-szobor, valamint három Grammy-elismerés, amiből egyet a score, egyet-egyet pedig a főtéma hangszerelése, illetve keverése vívott ki magának. Így is lehetne jellemezni azt az annak idején hatvan hétig a Billboard 200-as listáján szereplő, máig slágernek számító filmzenealbumot, amely a kultúrára gyakorolt hatása okán 2014 óta az Egyesült Államok nemzeti könyvtárának, a Kongresszusi Könyvtárnak polcára is felkerülhetett. Az anno néhány hét leforgása alatt platinakiadvánnyá vált korong tartalma amellett, hogy öt évtized múltán is hibátlanul megállja a helyét, főtémája James Bond, a Mission: Impossible és a Star Wars dallamaihoz hasonlóan ivódott be a popkultúrába.

Amerikában, a hatvanas évek vége felé egyre ölesebb léptékben vezettek eredményhez a polgárjogi aktivisták mozgalmai, s minthogy a filmipar elsődleges célja a profittermelés, résztvevői számára fontossá váltak a közönség etnikai mutatói. A színes bőrű színészek a korábbi másod- vagy harmadhegedűs szerepek helyett az alkotások pilléreivé léphettek elő, s kezdetét vette az úgynevezett blaxploitation-időszak, amely során a színészek mellett rendezőként és egyéb oszlopos stábtagokként vetette be Hollywood az afroamerikai művészeket. Ezen korszak folyamán született meg a Shaft, amely olyan, hasonló zsánerű mozikkal emelkedett emblematikus produkcióvá, mint a Sweet Sweetback's Baadasssss Song, a Super Fly vagy a Cleopatra Jones.


Alapjául Ernest Tidyman azonos című detektívkötete szolgált, melyet az író mellett a Star Trek-sorozat által hírnevet szerzett John D. F. Black segített vászonra álmodni. A rendezői széket Gordon Parks foglalhatta el, főszereplőként pedig Richard Roundtree-t szemelték ki, aki azóta is rendíthetetlenül veszi ki a részét a Shaft-univerzum állomásaiból. Az alkotók és a Metro-Goldwyn-Mayer célja az volt, hogy egy a társadalmi problémákat a saját bőrén tapasztaló, karakteres egyén bevonásával igyekezzenek moziba csábítani a színesbőrűeket, ám ez a vártnál lényegesen jobban sült el, hiszen az alig félmillió dollárból forgatott produkció tizenhármat hozott az ekkoriban financiális gondokkal küzdő stúdió konyhájára, ráadásul új hőst teremtett az elnyomásban élő társadalmi réteg számára.

Hayes annak reményében csatlakozott a projekthez, hogy ő alakítja majd a főszereplőt, ám mivel Parks és a producerek Roundtree mellett döntöttek, vele komponistaként kötöttek szerződést. Az egy bártenderi cameónak köszönhetően végül mégis kamera elé álló zenész munkáján sokat lendített a forgatás közben készült nyersvágások megismerése, melyek hatására három tételt készített: az ikonikussá vált "Theme from Shaft"-et, a "Soulsville"-t, valamint a film romantikus témáját, az "Ellie's Love Theme"-et. "Sem a könyvet, sem a forgatókönyvet nem olvastam. Ők azt hitték, hogy megtettem, holott nem" – mesélte az R&B, funk és soul vonalon jártas Hayes, aki idegen terepre tévedt, hiszen ez volt élete első filmzenéje. Koncertturnéi között két hónapja maradt a zene elkészítésére, melyet három nap alatt rögzítettek: először a ritmikus elemeket vették fel, majd a fúvósok és a billentyűsök, illetve a vokálok következtek. Ehhez az MGM biztosított helyet, illetve eszköztárat, munkája végeztével azonban csapatával átköltözött az előadóként őt menedzselő memphisi lemezcég, a Stax stúdiójába, hogy néhány ponton módosítva, újból felvegyék az albumra szánt tételeket. E duplázásra azért volt szükség, mert utóbbi helyszín jobb technikai háttérrel rendelkezett, így a lemez tartalma a produkcióban hallottakkal szemben gazdagabb hangzást tudott kínálni.


Hosszú ideig csak az igen népszerűvé vált Stax-album trackjei voltak elérhetőek, igaz, ezek az elmúlt évtizedek során megannyi változatban napvilágot láttak – legyen szó kis- vagy nagylemezről, a későbbi Shaft-mozikból származó tételeket is magában foglaló válogatásokról, vagy épp bakelitről, kazettáról és CD-ről. A filmben hallható teljes anyag 2008-ban került először kiadásra a Film Score Monthly jóvoltából, ám a Shaft Anthology: His Big Score and More-ra keresztelt gyűjteményük nemcsak ezt, hanem a Gordon Parks jegyezte Shaft és a nagy zsákmány, valamint a Johnny Pate dallamaival kísért hétrészes tévésorozat zenéjét is magába foglalta (a Shaft Afrikában muzsikája jogi procedúra okán maradt le róla). Tizenegy év elteltével a Varése Sarabandénál landolt a lehetőség, s Deluxe Edition alcímmel a hivatalos album és az FSM-ével tartalmilag teljesen megegyező, komplett muzsika végre egy kiadványt alkotva jelenhetett meg.

A "Theme from Shaft" legemblematikusabb pontjává – a Pat Lewis, Rose Williams, Telma Hopkin és a szerző által előadott ének mellett – a wah-effekttel színesített gitárjáték vált, mely megoldást korábban már Eric Clapton és Jimi Hendrix is bevetette, Hayesnek viszont csak most sikerült először érdemben kombinálnia zenéjét ezzel a lehetőséggel. Mint mesélte, gitárosával, Charles "Skip" Pittsszel anno többször próbálgatták, ám végül mindig parkolópályára tették, mert az így kapott hangokat sosem tudták dalaik előnyére fordítani. Ezúttal azonban érezte, hogy a címszereplő tulajdonságainak zenével történő aláhúzásához elengedhetetlen kellék lesz a wah-pedál. "Shaft könyörtelen fickó. Mindig üldöz valakit, folyamatos mozgásban van. Ezt kellett visszaadnom a főtémával" – nyilatkozta Hayes, akinek eszébe jutott egy korábbi dallamötlet, s arra kérte Skipet, játssza el. Ezalatt ő nyomogatni kezdte a pedált, majd miután barátja ráérzett a ritmusra, átadta a kezelését. A végeredmény (ami nemcsak a főtémánál, hanem egyéb dallamok esetében is megfigyelhető) a "Theme from Shaft"-en túl többek között a "Reel 5 Part 1"-ban, a "Be Yourself"-ben, a "No Name Bar"-ban és a "Rescue / The End Theme"-ben hallható.

Bár az eszköz 1966 óta ismert volt, alkalmazása e sikert követően futótűzként kezdett terjedni: "Mindenki rászállt a chicka-chicka-chicka-chickára. Olyannyira, hogy kénytelen voltam visszafogni a használatát, mert mindenkitől ezt hallottam vissza. Kénytelen voltam új dolgot kitalálni" – kommentálta nevetve az esetet a szerző, aki sok hasonló egyediséggel örvendeztette meg az ipart, ám mindvégig ez maradt a legismertebb húzása. Shaft zenei világából azonban az évtizedek múlásával nemcsak a stílus és a vezértéma maradt fent fontos elemként, hanem olyan trackek részletei is, mint a "Walk from Regio's", a "Shaft's Cab Ride / Shaft Enters Building" vagy a "No Name Bar", melyek dallamait Johnny Pate éppúgy adaptálta saját elképzeléseibe, mint 2000-ben David Arnold és 2019-ben Christopher Lennertz.


A "Theme from Shaft"-tel egyetemben fontosnak számító szerelmi téma ("Ellie's Love Theme") dallamai az "A Friend Place"-ben, az "Early Sunday Morning"-ban, valamint a "Shaft Strikes Again / Return of Shaft"-ben köszönnek vissza, melyeknél a lágyan szóló rezesek, a fuvola és az elektromos zongora andalító hangjai hibátlanul domborítják ki a dörzsölt detektív érzelmes oldalát. Hasonlóan visszafogott, már-már bárzenei hangulattal bír a "Bumpy's Lament", a "Reel 4 Part 6", a "Bumpy's Blues", a "Cafe Regio's", illetőleg a "Soulsville" – "Do Your Thing" páros, melyek (akárcsak a "Theme from Shaft") a mozihoz kapcsolódó dalok sorát gyarapítják. A kiadvány tempósabb tételei közé pedig a "Shaft's Cab Ride / Shaft Enters Building", a "Be Yourself" és a "No Name Bar" sorolhatóak, ahol az előadásukban közreműködő The Bar-Kays és a The Isaac Hayes Movement tagjai bátrabban csaphattak a hangszerek húrjai közé.

A bővített album jobban tükrözi a zenész koncepcióját, ugyanakkor a klasszikus változat szinte az összes jó tracket prezentálja, ráadásul utóbbi nemcsak tartalom, hanem játékidő szempontjából is telitalálat. Annak oka, hogy én mégsem a Stax-féle kiadványt részesítem előnyben, az, hogy csak érintőlegesen szemlélteti a hatvanas-hetvenes évek krimijeire jellemző, döntően fuvolára, zongorára, kongára, bongóra és csörgődobra támaszkodó megoldásokat. A "Shaft First Fight", a Shaft's Cab Ride / Shaft Enters Building" lezárása, a "Shaft's Pain", valamint a "Rescue / The End Theme" első kétharmadát kihagyhatatlannak tartom, hiszen a korong többi részével karöltve ezek is a zsáner ekkori érájának tökéletes lenyomatai – hovatovább ez a hangulat lényegesen közelebb áll hozzám, mint például a "Bumpy's Lament" vagy az "I Can't Get Over Losin' You".


"Nem kell megváltoznod. Tedd a dolgod, és légy önmagad. Megtapasztaltad, milyen feketének lenni, ehhez kell idomulnod" – e mondatokkal igyekezett bátorítani Isaac Hayest a stúdió által tanácsadóként mellé rendelt Tom McIntosh, akinek szavai célba értek. A zenész élete első és legnagyobbat szóló filmzenéjét tette le az asztalra egy olyan korszakban, ahol népcsoportjának minden sikerre szüksége volt ahhoz, hogy bebizonyítsák: nem szükséges velük szemben szegregációt, diszkriminációt alkalmazni, hisz bőven akadnak közöttük tehetséges emberek. Hattie McDanielt és Sidney Poitier-t követően Hayes lett a harmadik afroamerikai, akit a Filmművészeti és -tudományi Akadémia bizottsága elismert, ugyanakkor feketeként ő vehetett át elsőként szobrot úgy, hogy nem színészi teljesítményt díjaztak vele. Bár a művész a további kalandok közül csak a Shaft és a nagy zsákmánynál működött közre (mindössze a "Type Thang" című dal erejéig), ám motívumai, stílusa örökre egybeforrt a karakterrel, s koncertjei során is előszeretettel adta elő méltán népszerű főtémáját.