A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989)
The Cook, the Thief, His Wife & Her Lover
- zene: Michael Nyman
- vezényel: Michael Nyman
- kiadás éve: 1989
- kiadó: Virgin Records
- játékidő: 40:23
1984-ben a következetlen, de pozíciójukban megingathatatlan amerikai cenzorok fejüket vakarták az Indiana Jones és a végzet temploma láttán, mivel a családoknak szánt kalandfilm túl erősre sikeredett, ezért kitalálták egy új kategóriát, mely 13 éven aluliaknak szülői felügyelet mellett ajánlotta a film megtekintését. Alig öt évvel később a tengerentúlról új mozi érkezett, mely ismét megdolgoztatta a hivatalos erőket. Bár a cenzorok pontosan tudták, mi jár egy kivillanó mellbimbóért vagy egy túl véresen megjelenített lövésért, de nem tudtak mit kezdeni a kannibalizmussal, a rothadó hússal, az állati ürülék elfogyasztásával vagy a gyermekkínzással. Peter Greenaway filmje, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője alapjában rengette meg az addig szilárd talapzaton nyugvó cenzúrakategóriákat, így a döntéshozók a produkció kedvéért létrehozták az NC-17 kategóriát, ezzel mentve meg a filmet a halálos X besorolástól, melyet a pornónak és a külföldi filmes perverzióknak (például Pier Paolo Pasolini munkássága) tartottak fenn.
A film a többi Greenaway-alkotáshoz hasonlóan megosztotta a nézőket és a kritikusokat, de a viták ellenére mégis ez lett a Greenaway–Nyman páros legismertebb munkája. Az egyik címszereplő Richard, az étteremtulajdonos (Richard Bohringer), akinek luxuséttermét estéről estére megszállja Albert Spica (Michael Gambon), a gusztustalan bűnöző és velejéig romlott bandája (köztük a fiatal Tim Rothszal). Albert minden vacsorája során disznó módjára eszik, és közben rémes történetekkel szórakoztat mindenkit, a tiltakozó vendégekbe pedig beleköt, míg dühét ártatlan embereken tölti ki. Szenvedő felesége, Georgina (Helen Mirren) egyik este felfigyel egy fiatal könyvmolyra (Alan Howard), aki érzéketlen marad Albert sértegetéseire. A pár szenvedélyes viszonyba kezd az étterem eldugott helyein Richard asszisztálásával. Az eset hamarosan kiderül, és Albert, szokásához híven, kegyetlen módon áll bosszút a fiatal könyvkereskedőn, de a feldúlt Georgina méltó bosszút eszel ki – a film utolsó mozzanata, a nagy lakoma minden idők egyik leggusztustalanabb és legfelkavaróbb jelenete. Az erősen szimbolikus alkotás rövid bemutatása azért fontos, mert így érthető meg csupán a néha elborult zene, mely sok minimalista kompozícióval ellentétben sohasem lesz öncélú.
Peter Greenaway és Michael Nyman a művészfilmek Hitchcock–Herrmann párosa. Greenaway népszerű filmjeihez Nyman írt páratlan bátorságú, kísérletező zenét, és a rendező minden egyes mozijához különleges muzsikát igényelt. Az Alfred Hitchcock–Bernard Herrmann pároshoz hasonlóan Greenaway és Nyman is csúnyán összeveszett – ők a Prospero könyvei utómunkálatai során. Greenaway megvágta a filmet, és ezzel megcsonkította a "Masque" című tételt, amin a zeneszerző megsértődött – azóta egyikük sem tudott olyan mesterműveket alkotni, mint kooperációjuk idején. Nyman igazi erőssége a Henry Purcellig visszanyúló angol barokk imitációja és az a minimalizmus, melyet ő talált ki, és használt először filmzeneként. Azóta csak ő és Philip Glass ötvözte sikeresen az új stílust a mozifilmekkel – A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője filmzenealbumánál tökéletesebb példát keresve sem találhatnánk erre.
Már az első tételnél zsenialitásba botlunk. A "Memorial" kőkemény 12 perc, mely egy kicsavart "Bolero"-hoz hasonlóan épül fel, és megállíthatatlan úthengerként tör előre. A zenét mintha körzővel és vonalzóval szerkesztette volna meg egy mérnök, bár minden perce előre kiszámítható, mégis az újdonság erejével hat. Az ötlet egyszerű, mégis zseniális. Az első percben csak a zongorát és a hegedűt halljuk, amelyek megadják a puritán alapritmust. A második percnél lép be a többi hangszer, több vonós és néhány rézfúvós. Az elkövetkező hét percben mindegyikük egy-egy percet kap, hogy eljátssza a saját másodtémáját, aztán háttérbe vonulnak. Ez így megy a darab kétharmadáig, amikor elszabadul a pokol. Tekerőduda, őrült szaxofonok, megveszett vonósok és Sarah Leonard idegrázó szopránja a bizarr és az élvezhetetlenség határára tornázzák az élményt, kép nélkül is garantálva a hallgatót arról, hogy a filmtörténelemben minden idők legfelzaklatóbb jelenetéhez íródtak. Aztán egy percen belül, egy gyorsított folyamatban minden visszaáll a normális kerékvágásba, és vége is a varázslatnak.
A második tételben ("Misere Paraphrase") az előző darabot túlélő hegedű és zongora ad egymásnak randevút. A zongora mögött ülő Nyman pontosan tudja, mi a dolga a román származású Alexander Balanescu hipnotikus vonósjátéka mellett. A hegedűszóló itt önmagában az öngyilkosság zenei megfelelője, egy pár megszakítás kivételével a téma a depressziós Süsü sárkányt idézi. Nyman ezt ellenpontozza kompromisszummentes zongorajátékkal, ami visszafogja a szenvedést.
A "Book Depository" stílusát igen nehéz meghatározni, a tétel felvagdosott darabkái több különböző jelenet alatt is felbukkannak. A "Misere" trombitára átírt változata is tiszteletét teszi, de a csúcspont kétségtelenül a Cápa óta nem hallott monoton és mégis hatásos hegedűjáték. A "Coupling" jobb leírás híján felfogható a zene romantikus tételeként. Balanescu domináns játéka itt sem ad túl sok reményt a hallgatónak – elvégre milyen jövője is lehet egy olyan románcnak, amelyet csak vécékben vagy elhagyott könyvraktárakban lehet folytatni, és bármelyik percben vége szakadhat?
A London Voices által előadott "Misere" zárótétel csak a legelvetemültebbeknek ajánlott: a "Misere Paraphrase" vokálverziója (az első tételből megismert Sarah Leonard szólójával) kétszer olyan hosszú, mint az eredeti, és ezáltal még a legelvetemültebb Nyman-rajongókat is megdolgoztatja. Az album élvezhetősége szempontjából kétségtelenül érdemes lett volna megvágni a tételt, ami valahol a hatodik perc táján lép be ugyanabba a folyóba, de örökké elégedetlenkedő énem biztos felrótta volna, ha ez megtörténik.
Természetesen felvetődik a kérdés, hogy ez az öt tétel, melyek hossza öt és tíz perc között mozog, miként használható filmzeneként. Ez a Greenaway–Nyman páros egyik jellegzetessége, a tételek ugyanis önmagukban is játszható-hallgatható élményt nyújtanak, amit aztán a szigorúan meghatározott tematikus rend szerint vágtak össze a filmhez, így a "Memorial" is átvonul a teljes alkotáson. Szerencsére a filmzenealbumon ezeket a vágásokat nem végezték el, így mind az öt tételt egy egységként lehet meghallgatni.
A lemezt a Virgin kiadó adta ki még a CD-korszak hajnalán, így a külseje elég puritán, de egy kis utánajárást megér annak, aki hajlandó rá időt és pénzt áldozni. Vásárlás előtt mindenképp ajánlatos megnézni a filmet (bár az is a beszerezhetetlen kategóriába tartozik), vagy próba gyanánt meghallgatni a pár éve újra felvett, de a közízléshez gyengített "Memorial"-t. Amennyiben a merész kompozíció nem riasztja el a hallgatót, úgy az egész albumot bátran ajánlom, a többiek legalább a Very Best of Michael Nyman CD-t hallgassák meg.
A film a többi Greenaway-alkotáshoz hasonlóan megosztotta a nézőket és a kritikusokat, de a viták ellenére mégis ez lett a Greenaway–Nyman páros legismertebb munkája. Az egyik címszereplő Richard, az étteremtulajdonos (Richard Bohringer), akinek luxuséttermét estéről estére megszállja Albert Spica (Michael Gambon), a gusztustalan bűnöző és velejéig romlott bandája (köztük a fiatal Tim Rothszal). Albert minden vacsorája során disznó módjára eszik, és közben rémes történetekkel szórakoztat mindenkit, a tiltakozó vendégekbe pedig beleköt, míg dühét ártatlan embereken tölti ki. Szenvedő felesége, Georgina (Helen Mirren) egyik este felfigyel egy fiatal könyvmolyra (Alan Howard), aki érzéketlen marad Albert sértegetéseire. A pár szenvedélyes viszonyba kezd az étterem eldugott helyein Richard asszisztálásával. Az eset hamarosan kiderül, és Albert, szokásához híven, kegyetlen módon áll bosszút a fiatal könyvkereskedőn, de a feldúlt Georgina méltó bosszút eszel ki – a film utolsó mozzanata, a nagy lakoma minden idők egyik leggusztustalanabb és legfelkavaróbb jelenete. Az erősen szimbolikus alkotás rövid bemutatása azért fontos, mert így érthető meg csupán a néha elborult zene, mely sok minimalista kompozícióval ellentétben sohasem lesz öncélú.
Peter Greenaway és Michael Nyman a művészfilmek Hitchcock–Herrmann párosa. Greenaway népszerű filmjeihez Nyman írt páratlan bátorságú, kísérletező zenét, és a rendező minden egyes mozijához különleges muzsikát igényelt. Az Alfred Hitchcock–Bernard Herrmann pároshoz hasonlóan Greenaway és Nyman is csúnyán összeveszett – ők a Prospero könyvei utómunkálatai során. Greenaway megvágta a filmet, és ezzel megcsonkította a "Masque" című tételt, amin a zeneszerző megsértődött – azóta egyikük sem tudott olyan mesterműveket alkotni, mint kooperációjuk idején. Nyman igazi erőssége a Henry Purcellig visszanyúló angol barokk imitációja és az a minimalizmus, melyet ő talált ki, és használt először filmzeneként. Azóta csak ő és Philip Glass ötvözte sikeresen az új stílust a mozifilmekkel – A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője filmzenealbumánál tökéletesebb példát keresve sem találhatnánk erre.
Már az első tételnél zsenialitásba botlunk. A "Memorial" kőkemény 12 perc, mely egy kicsavart "Bolero"-hoz hasonlóan épül fel, és megállíthatatlan úthengerként tör előre. A zenét mintha körzővel és vonalzóval szerkesztette volna meg egy mérnök, bár minden perce előre kiszámítható, mégis az újdonság erejével hat. Az ötlet egyszerű, mégis zseniális. Az első percben csak a zongorát és a hegedűt halljuk, amelyek megadják a puritán alapritmust. A második percnél lép be a többi hangszer, több vonós és néhány rézfúvós. Az elkövetkező hét percben mindegyikük egy-egy percet kap, hogy eljátssza a saját másodtémáját, aztán háttérbe vonulnak. Ez így megy a darab kétharmadáig, amikor elszabadul a pokol. Tekerőduda, őrült szaxofonok, megveszett vonósok és Sarah Leonard idegrázó szopránja a bizarr és az élvezhetetlenség határára tornázzák az élményt, kép nélkül is garantálva a hallgatót arról, hogy a filmtörténelemben minden idők legfelzaklatóbb jelenetéhez íródtak. Aztán egy percen belül, egy gyorsított folyamatban minden visszaáll a normális kerékvágásba, és vége is a varázslatnak.
A második tételben ("Misere Paraphrase") az előző darabot túlélő hegedű és zongora ad egymásnak randevút. A zongora mögött ülő Nyman pontosan tudja, mi a dolga a román származású Alexander Balanescu hipnotikus vonósjátéka mellett. A hegedűszóló itt önmagában az öngyilkosság zenei megfelelője, egy pár megszakítás kivételével a téma a depressziós Süsü sárkányt idézi. Nyman ezt ellenpontozza kompromisszummentes zongorajátékkal, ami visszafogja a szenvedést.
A "Book Depository" stílusát igen nehéz meghatározni, a tétel felvagdosott darabkái több különböző jelenet alatt is felbukkannak. A "Misere" trombitára átírt változata is tiszteletét teszi, de a csúcspont kétségtelenül a Cápa óta nem hallott monoton és mégis hatásos hegedűjáték. A "Coupling" jobb leírás híján felfogható a zene romantikus tételeként. Balanescu domináns játéka itt sem ad túl sok reményt a hallgatónak – elvégre milyen jövője is lehet egy olyan románcnak, amelyet csak vécékben vagy elhagyott könyvraktárakban lehet folytatni, és bármelyik percben vége szakadhat?
A London Voices által előadott "Misere" zárótétel csak a legelvetemültebbeknek ajánlott: a "Misere Paraphrase" vokálverziója (az első tételből megismert Sarah Leonard szólójával) kétszer olyan hosszú, mint az eredeti, és ezáltal még a legelvetemültebb Nyman-rajongókat is megdolgoztatja. Az album élvezhetősége szempontjából kétségtelenül érdemes lett volna megvágni a tételt, ami valahol a hatodik perc táján lép be ugyanabba a folyóba, de örökké elégedetlenkedő énem biztos felrótta volna, ha ez megtörténik.
Természetesen felvetődik a kérdés, hogy ez az öt tétel, melyek hossza öt és tíz perc között mozog, miként használható filmzeneként. Ez a Greenaway–Nyman páros egyik jellegzetessége, a tételek ugyanis önmagukban is játszható-hallgatható élményt nyújtanak, amit aztán a szigorúan meghatározott tematikus rend szerint vágtak össze a filmhez, így a "Memorial" is átvonul a teljes alkotáson. Szerencsére a filmzenealbumon ezeket a vágásokat nem végezték el, így mind az öt tételt egy egységként lehet meghallgatni.
A lemezt a Virgin kiadó adta ki még a CD-korszak hajnalán, így a külseje elég puritán, de egy kis utánajárást megér annak, aki hajlandó rá időt és pénzt áldozni. Vásárlás előtt mindenképp ajánlatos megnézni a filmet (bár az is a beszerezhetetlen kategóriába tartozik), vagy próba gyanánt meghallgatni a pár éve újra felvett, de a közízléshez gyengített "Memorial"-t. Amennyiben a merész kompozíció nem riasztja el a hallgatót, úgy az egész albumot bátran ajánlom, a többiek legalább a Very Best of Michael Nyman CD-t hallgassák meg.
Hubai Gergely
2006. 03. 18.
2006. 03. 18.
Tracklista:
- Memorial (12:07)
- Misere Paraphrase (5:44)
- Book Depository (5:41)
- Coupling (5:17)
- Misere (11:34)
Az album a Spotify-on:
