Az Intrada Special Collection nagyjából hasonló szerepet tölt be a filmzenei kiadványok sorában, mint a Varése Sarabande CD-Clubja, ha pedig valamiféle különbséget kell keresnünk, akkor az az, hogy előbbi kiadó elsősorban olyan, kevésbé ismert vagy népszerű filmek zenéire helyezi a fő hangsúlyt, melyeket egyébként híres zeneszerző komponált. Limitált példányszámú megjelenéseik sok esetben nagyon hamar elkelnek, ennek egy része komoly gyűjtőkhöz kerül, nem csekély mértékben viszont kifejezetten erre szakosodott "orvvadászokhoz", akik akár már egy-két napon belül is képesek többszörös áron eladásra kínálni a hamar elkapkodott darabokat. Így lehetséges, hogy például Basil Poledouris Halálkanyar ihlette score-ja akár a háromszáz dollárt is elérheti egy-egy ritkán előforduló tulajdonoscsere alkalmával, hasonlóan Jerry Goldsmith vagy Bruce Broughton zenéihez (Földi űrutazás, Inchon, illetve Egy önéletrajz vázlata, Csoda New Yorkban).


Az írásunk tárgyát képező A bosszú börtönében korongja egy olyan, 1200 példányban megjelent album, melynek ára nem szállt ennyire fellegekbe, s magánkézből az eredeti, nagyjából húszdolláros ár duplájáért akár már hozzá is lehet jutni egyhez. Néha az ár-érték kapcsolat csalóka bír lenni az egyes ritkaságok esetében, de általánosságban törvényszerű, hogy a nagyon jó zenék később piszkosul nagy összegeket is érhetnek. Bill Conti szóban forgó művéről előzetes piaci felmérést követően hamar megállapíthatjuk, hogy nem bolygatta meg túlságosan a tehetősebb filmzenerajongókat, ez pedig csak annyit jelenthet elöljáróban, hogy korántsem olyan remek muzsikával találhatjuk magunkat szembe, mint amilyen nívósnak a kiadvány számít.

Conti a nyolcvanas évek egyik legmeghatározóbb akciózeneszerzője, még akkor is, ha sokan csak a Rocky miatt tekintenek rá így. Kétségtelen, hogy hírnevet a Sylvester Stallone filmjéhez írt slágerrel, a "Gonna Fly Now"-val szerzett magának, de abban az évtizedben közel ötven további score-t komponált, melyekből főleg a két fent említett kiadó jóvoltából egyre több válik ismertté a mostani generáció számára is. Stallonéval való remek munkakapcsolata a Rocky-filmek folytatásaival, illetve pár egyéb akciófilmmel vált legendássá, s ezek egyik utolsó darabja volt az itthon A bosszú börtönében címmel bemutatott mozi is, kettejük kollaborációjának Rockyn kívül eső részéből pedig a kritikusok egyöntetűen ezt tartják a legsikeresebbnek. Ilyen általános megítélés mellett igen nehéz úgy írni erről a scoreról, hogy személy szerint óriási csalódást keltett, mikor először végighallgattam, s csalódottságom csak egyre nőtt a további próbálkozások során.


Maga a film a VHS-korszak egyik népszerű darabja volt (közvetlenül a Tango és Cash, valamint a Túl a csúcson mellett), Stallone pedig Frank Leonét, egy bűnbánó fegyencet alakít, aki – fegyelmezetten betartva a börtön szabályait – alig várja, hogy leteljen büntetése. A fény az alagút végén azonban egyre távolabbivá válik, amikor Franket hirtelen áthelyezik egy szigorított intézetbe, melynek igazgatójával korábban már történt egy, annak karrierjét csaknem végérvényesen befolyásoló incidensük. Az újdonsült főnök (Donald Sutherland remek játékában) bosszúból mindent megtesz, hogy Franket szabálysértésre kényszerítse, hősünk viszont felveszi a kesztyűt, hogy végsőkig ellenálljon az igazgató kegyetlen próbálkozásainak.

A score-ból egészen az album megjelenéséig mindössze a zongorás szerelmi főtémára emlékeztem, ami minden olyan pillanatban felcsendül, amikor Frank kilátástalan helyzetét vagy az odakint rá váró szerelmét láthatjuk. Ezt visszahallani az Intrada gyönyörűségesen feljavított minőségében maga volt a csoda, az igazi katarzis azonban fokozatosan növekvő unalomba fulladt, ahogy ismerkedtem meg az egyes tételekkel. Először is ez a téma annyiszor szerepel, és olyan kevés variálódással, hogy egy idő után túl soknak tűnik – arról nem is beszélve, hogy rögtön az indító szűk hat percet borzasztó hosszúnak éreztem ehhez a kétségkívül szép, de hosszútávon egyre egyszerűbbnek (túlzással élve banálisnak) tűnő dallamsorhoz. Legtökéletesebb formáját a legvégén, a "Your Incredible Smile" során kapja meg, ám az addig végigélt háromnegyed óra...


Azt túlzás lenne állítani, hogy hallgathatatlanul rossz zenéről beszélünk, hiszen a szerelmi téma különböző formái mindig enyhítenek a közérzeten. A rövid intermezzónak felfogható "Conjugal Visit" mellett a "No Problems" csak két sor erejéig idézi fel a főmotívumot, de varázslatos vonósharmóniái hihetetlen plusz töltettel gazdagítják azt, a "The Mustang" során pedig ugyanez szintivel előadva csendül fel, s a film ismerői garantáltan a tűzpiros Ford Mustangot látják lelki szemeik előtt. Egyfajta altémának is tekinthető a szintén drámai "You Won't Break Me" és a "Times Up" is, ahol a komponista pár hang erejéig nyúl csak az ismert melódiához, de alapvetően más dallamvilágú melankolikus zongorajátékot hallhatunk. Három igazán erőteljes, komoly összetételű nagyzenekari akciótételt lehet kiemelni a teljes kompozícióból, ezekből a focimeccs alatti "First Down!" tekinthető a legjelentősebbnek: igazi szimfonikus kalandzene kellő tempóval, sok cintányéros felütéssel és fanfárszerű rézfúvóssal. A "Do It!" jóval visszafogottabb, de hangsúlyos dinamikával és egymásra jól építkező szólamokkal teli tétel, melyet a szintetizátoros alap tesz színesebbé, a "Payback Time"-ot pedig azért említem meg, mert ez az egyetlen olyan, szintetizátorban gazdag track, ahol még valamelyest elviselhető a feszült állapotot sok, nem feltétlenül hallgatóbarát módon kifejező megoldás.

Ez nagyjából az album fele, a maradékot pedig nagyon nehezen élvezhető pillanatok teszik ki. Nincs is különösebb értelme címek alapján szétbontani őket, mindegyikre a káoszba fulladó szintetizátoros őrjöngés jellemző: sustorgó effektek és fémesen búgó hangszínek dzsungelében visító vonósok (talán azok is szintin megszólaltatva), zavaró csattanások (mint felütés, ugye), az Amerikai nindzsára emlékeztető elektronikus basszusalap. Annak ellenére is felfoghatatlan számomra ez az éles kontraszt, hogy a hosszú évek megszépítette filmes emlékeimből úgy rémlik: minden efféle csörgés-zörgés remek aláfestésnek bizonyult Frank Leone küzdelmeihez. Mégis, külön hallgatva egyfajta büntetésnek is felfogható mindez, márpedig én egyáltalán nem érzem azt, hogy a történeti hűség kedvéért nekem is bűnhődnöm kellene bármiért is.


Az Intrada missziójának felbecsülhetetlen értéke van, a kiadásért felelős Douglass Fake és Roger Feigelson pedig fantasztikus munkát végzett, mert A bosszú börtönében score-ja szokatlanul igényes papírra nyomtatott, öt oldalra széthajtható belső borítóval, és visszafogott, de elegáns dizájnnal látott napvilágot. Mégsem tudok maradéktalanul egyetérteni azokkal a véleményekkel, miszerint ez a mű Bill Conti jelentősebb darabjai közé tartozna, mert olyan feltűnő a hangulati ellentét az egyes tételek között, hogy mostani árát tekintve nem érzem feltétlenül halaszthatatlan beruházásnak az 1200 példány valamelyikét megkaparintani. Más a helyzet, ha valamilyen elvakult Conti-rajongó, vagy kifejezetten ritka trófeákra vadászó ember vet rá szemet, de minden más egyéb esetben sokkal határozottabban tudom ajánlani a szintén nemrégiben megjelent Trükkös halál-albumot.