A 2014-ben, 91 éves korában elhunyt Richard Attenborough a brit filmművészet egyik legnagyobb alakjának számított. Először színházi színészként ért el sikereket, majd az élet számos területén kipróbálta magát, volt például a Chelsea FC elnöke is, ám mégis filmes pályafutásával elért eredményei miatt emlékszünk rá. A híd túl messze van és A fiatal Churchill megrendezése után 1983-ban a Gandhival aratott osztatlan sikert, s nyert többek között két Oscar-díjat. Ezt követően olyan sikermozikat rendezett még, mint a Tánckar, a Chaplin vagy az Árnyékország. A Szerelemben, háborúban című filmjét 1996-ban mutatták be, és bár nem aratott túl nagy sikert, ám a korszak egyik emlékezetes romantikus, háborús mozija lett. A mai szemmel túlságosan is régies, tévéfilmes megoldások már a kilencvenes években is elavultnak számítottak egy mozivászonra szánt film esetében, napjainkból nézve pedig különösen álmosító mind a fényképezés, mind a technikai megvalósítás. A szerelmi történet hősei a 18 éves Ernest Hemingway és a 26 éves ápolónő, Agnes von Kurowsky, akik az első világháború viszontagságai közepette találnak egymásra. Attenborough-t kifejezetten lázba hozta, hogy a nagy író egy elfeledett, ám pályafutása igencsak fontos korszakáról, a Búcsú a fegyverektőlt ihlető időszakról forgathat. Mivel az olasz hadikórházban történtekről konkrét információkkal nem rendelkeztek a készítők sem, így mások elbeszéléseire hagyatkozott a forgatókönyv, amely nem kevés fikciót is tartalmazott. Természetesen emellett Hemingway visszaemlékezései is fontos összetevők, de még inkább a vele egy szobában lévő sorstársa, Henry Villard levelei adják a sztori alapját. A főszerepekre a kor két sztárját, Chris O'Donnellt és Sandra Bullockot kérte fel a rendező, akik becsületesen oldják meg a rájuk bízott feladatot, szerepükben annál több nem nagyon volt, mint amit ki tudtak belőle hozni. Bár az alkotás megjárta a Berlini Filmfesztivált, ám a lesújtó kritikák miatt sikert nem aratott, ami végül a bevételi adataiban is megmutatkozott.


A film zeneszerzője George Fenton lett, akivel e mozi esetében immáron negyedszerre dolgozott együtt Attenborough. Együttműködésük a Gandhival kezdődött, amely score-ját Ravi Shankarral közösen komponálta, a különleges zenéért Oscar-jelölést is kiérdemelt a két alkotó. 1987-ben pedig a szintén a direktorral készített Kiálts szabadságot! esetében – hasonló koncepció alapján – Jonas Gwangwával ért el két filmakadémiai nominációt. A direktorral közös együttműködésük leginkább a David Lean-Maurice Jarre duóéra hasonlított, hiszen Attenborough Leanhez hasonlóan több epikus drámát készített, melyekhez Fenton a Jarre által is bevetett nagy ívű, jellegzetes témával ellátott, lassan csordogáló szimfonikus zenéket komponált. A score-t hallgatva John Barry nyolcvanas évekbeli művei is eszünkbe juthatnak, hiszen a megkapóan romantikus főtéma és a jó értelemben monoton módon hömpölygő muzsika Barry nagy jellegzetessége is volt.

A Szerelemben, háborúban love story jellege teljesen átjön a filmzenéből is, a reménytelen szerelem ráadásul kissé depresszív muzsikát is csalt elő a komponistából. A romantikus filmzenék sajátossága a főtéma-orientáltság, az egy vezérdallamra felfűzött aláfestés. George Fenton is ehhez a megoldáshoz nyúlt, score-ját egy főmotívum járja át, ezt alakítja, variálja szinte tételről tételre, ám mégsem lesz unalmas vagy lapos a muzsika. Ez pedig azoknak a szerény másodlagos témáknak köszönhető, melyeket mindig a kellő helyen vezet be az aláfestésbe.


Az albumot nyitó "Leaving for the Front" letagadhatatlanul angolos hangzásvilágú komolyzenei kompozíció, a klarinéton, majd fuvolán megszólaló első főtéma kissé olaszos hangulatot hoz a tételbe, de a zenekar erőteljes felharsanása, és egy elhaló harsona gyorsan jelzi: háborús művel van dolgunk. A tétel a két főtéma (Agnes és Hemingway dallamai) egymásra épüléséből, egymás körüli keringőjéből álló, tökéletesen kidolgozott kompozíció. A "Rescuing Roberto" gyakorlatilag megismétli mindezt, kissé erőteljesebben, drámaibban – itt érződik egyébként leginkább a Jarre és Barry munkásságával való hasonlóság. Azonban a drámai muzsikák nemcsak a nagyszabású stílust kapták meg, mert egészen visszafogott, pár hangszeres, megható pillanatai is akadnak a muzsikának ("Small Talk", "The Cloisters"). Bizonyos pillanatokban, egy tételen belül a két stílus keverése is megfigyelhető ("Jimmy's Letter", "Dear Kid"). A legjobban pedig a "The Trip to Venice" és a stáblistához íródott "End Credits (In Love and War)" mutatja be Fenton elképzelését, csupán ezért a két tételért is érdemes meghallgatni az albumot.

Mivel a történet megkívánta, így a zenébe jelentősebb mértékben szövődik katonai jellegű muzsika is. Többnyire ekkor is a vezértémák a meghatározóak, de a hangszerelés mégis izgalmassá teszi ezeket. Jó példa erre a "The Bullet" vagy a feszülten drámai "Play The Hand You're Dealt", a "POWs", illetve a kissé kedélyesebbre alakított "The Medal Ceremony". A szerző sajátos stílusához tartozik az indulók zenei világa, erre ezen muzsikában is hallunk példát. Az aláfestésben több helyen is felbukkan az USA hadseregének egyik hivatalos indulója, az "As The Caissons Go Rolling Along", melyet Fenton adaptált ilyen-olyan módon, s hallhatjuk a "Private Hemingway Reporting for Duty" vagy a "The Lake" esetében. A score-t emellett a cselekmény helyszínére utaló olaszos zenei stílusjegyekkel is fűszerezte. A "The Drive with Domenico" a maga olasz keringőjével a főtéma újabb egyedi interpretációja, és hasonló jelleggel szolgál még a "The Brothel" is.


A film langyos fogadtatása sajnos egy elfeledett zenévé tette Fenton művét, ennek ellenére a napjainkra kissé eltűnt szerző egyik legszebb művének mondható. Díjakra, jelölésekre esélye sem volt, így maximum a filmzenerajongók elismerésére számíthat. A szerző és Attenborough még egyszer, az 1999-es Szürke bagoly esetében dolgozott együtt, ám a kollaborációjuk elején aratott osztatlan sikereiket már ezzel sem tudták megközelíteni.