A napjainkban is tevékenykedő, legendásnak számító rendező-zeneszerző párosok között találjuk Robert Zemeckist és Alan Silvestrit, kiknek útjai az 1984-es
kapcsán keresztezték egymást, s e munka művészileg olyan meghatározó volt a filmszakmában ekkor még viszonylag kezdőnek számító alkotók számára, hogy direktorként Zemeckis azóta senki mással nem hajlandó együtt dolgozni. Az elmúlt több mint harminc év során számtalan alkotás került ki a kezeik közül, a film és a zene együttes, elsöprő sikerét pedig olyan projektekkel tudták elérni, mint a
A hat Oscar- és három Golden Globe-díjjal jutalmazott mű címszereplőjét Tom Hanks formálhatta meg, akinek mai napig ez számít az egyik legismertebb karakterének. A Winston Groom regényén alapuló produkció a gyenge szellemi képességekkel rendelkező Forresten keresztül mutatja be a huszadik század második felének Amerikájában lejátszódott fontosabb eseményeket úgy, hogy hősünk valamilyen úton-módon mindenbe belecsöppen (válogatott pingpongozóként, vietnami katonaként, ultramaratoni futóként, rákászként, vagy éppen futballsztárként), miközben az ő szeme előtt csupán egyetlen cél lebeg: az, hogy meghódítsa gyermekkori szerelmét, Jennyt (Robin Wright). A Groom által az
Avagy egy együgyű fickó feljegyzései alcímmel is ellátott kötet adaptációjában Hanks és Wright mellett olyan színészek működtek még közre, mint Sally Field (
Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van), Gary Sinise (
Apollo 13) vagy Mykelti Williamson (
Con Air – A fegyencjárat).
Az aláfestés elkészítésének munkálatai a nyitójelenet muzsikájának papírra vetésével vették kezdetüket. Zemeckis azonban ekkor még igencsak kezdeti fázisában tudta megmutatni a képsorokat barátjának: a kulcsfontosságú szerepet betöltő tollnak hűlt helye volt, ezért a rendező elmutogatta, hogyan fog szállni a pihe és miként landol majd Gump lábán.
"Nézd ezt a fehér tollat, Al, ez fog szállni a szélben, innen ide, aztán látod itt ezt a fickót? Rászáll a vállára, és amikor a fickó elindul, a pihe odébb repül, egészen Tom lábára. Nem tudom, de valahogy ennek a kis zenének összegeznie kellene az egész filmet" – kommentálta mutogatását Zemeckis. Silvestri hazament, leült a zongora mögé, és nagyjából negyedóra alatt megkomponálta a "tollpihe-témát", melynek demójához néhány vonóst is felhasznált, ezt követően pedig elküldte Zemeckisnek, aki stábjának csak annyit mondott:
"Tegyétek be a filmbe!" Így született meg az "I'm Forrest... Forrest Gump"-ra keresztelt track, mellyel kapcsolatban Silvestri először úgy érezte, hogy a vezérmotívum tekintetében sínen van, ám bevallása szerint akárhányszor nézte újra a filmet, mindig azt érezte, hogy ennek folyamatos visszahozása nem lenne helyénvaló, így végül a nyitány mellett mindössze a záró képsorokat alátámasztó "I'll Be Right Here"-ben kapott helyet. A tesztvetítés során azonban Silvestritől még csak az "I'm Forrest... Forrest Gump" volt hallható, a további, hasonlóan értékes és gyönyörű motívumok ugyanis később kerültek a produkció alá.
"Az első gondolatom Forrest ártatlanságának visszaadása volt. Volt benne valami rendkívüli tisztaság. Szembesül a betegség és a háború borzalmaival, a halállal, és mégis végig érződik belőle a romlatlanság" – jellemezte a karaktert a szerző, akitől a nyitány mellett e score másik legismertebb darabjának az akár futás-motívumnak is nevezhető megoldás számít. Ez a diadalittasság és eltökéltség oldaláról egyaránt táplált dallam először a "Run Forrest Run"-ban bukkan fel, később pedig a "The Crimson Gump", a "That's My Boat", valamint a "The Crusade" tételekben bukkan fel. A hibátlanul megalkotott, lendületes motívum zökkenti ki néhány perc erejéig a hallgatót abból a drámai hangulatból, amely a score egészére jellemző. Bár magának a filmnek a hangvétele is kellően megindító, a score még ennél is jóval mélyebb, drámaibb alkotást feltételez. Ennek oka az, hogy Silvestrire leginkább az érzelmesebb jeleneteknél volt szükség, más esetekben ugyanis Zemeckis olyan, az érintett évtizedek szimbólumainak számító amerikai előadókra, illetve formációkra támaszkodott, mint Elvis Presley, Aretha Franklin, a The Doors, a The Youngblood, a The Beach Boys, Bob Dylan vagy Simon & Garfunkel.
"Olyan anyagot szerettünk volna, amely hűen tükrözi a korszakot, ugyanakkor a figyelmet sem akartuk elterelni arról, hogy közben mi zajlik a filmben" – mesélte a zenei producer, Joel Still. A dalokból a Columbia és a Sony kollaborációjának köszönhetően egy duplalemezes album is született, amely a rendkívül előkelő második helyezést érte el 1994 augusztusában a Billboard kétszázas listáján.
Miután kiderült, hogy a tollpihe-motívum csak keretként lesz jelen a produkcióban, Silvestri új utakat keresett, aminek eredményeként megszületett Forrest második témája, amely első ízben a "You're No Diffrent"-ben mutatkozik meg. Ehhez hasonlóan, főként zongorára, hárfára, valamint tubára támaszkodik a Jenny iránti örök és feltétel nélküli érzelmeket sugalló szerelmi téma is, amely először a két szereplő kisiskolásként történő találkozását nyomon követő "You Can Sit Here"-ben mutatkozik meg. E duó szolgáltatja a score gerincét, s minthogy témacentrikus darabról van szó, jó néhányszor vissza is köszönnek, a szerző azonban folyamatosan variált a hangszereléssel és az előadásmóddal, így bár szembetűnnek, mégsem válnak elcsépeltté, unalmassá. Mindezek mellett a drámai eseményeket alátámasztó dallamsorok is igen jellegzetesre sikerültek: míg például az "I Ran and Ran"-ban lassú, bús zenekari játékot (élén a vadászkürttel) hallhatunk kimért üstdob kíséretében, addig a "Jenny's Grave"-ből a társ elvesztésével járó fájdalom, valamint a gyermekben való továbbélés érzése rendkívül igényes elegyének lehetünk fültanúi. S ha már "Jenny's Grave": a "Where Heaven Ends" – "Jenny's Grave" – " I'll Be Right Here" trió a legcsodálatosabb zárás, amellyel Silvestri-munka valaha rendelkezett.
A közel százötven perces alkotáshoz alig több mint félórányi score köthető, Alan Silvestri azonban ezt a kis időt egy hibátlan, maradandó és időtálló muzsikával kompenzálta. E dallamoknak köszönhetően a megannyi kritikusi és rajongói elismerés mellett a szerző egy BMI-szoborral is gazdagodott, ugyanakkor a Golden Globe- és az Oscar-díjakról lecsúszott, az ítészek ugyanis mindkét esetben
Az oroszlánkirálynak, illetve Hans Zimmernek ítélték oda a legjobb eredeti filmzenéért. Tény és való, hogy mindkét esetben kellően erős mezőnyről beszélhettünk, így szinte minden jelölt esetében elmondhatnánk, hogy jó lett volna, ha ő kapja a díjat. Silvestri műve a score-albumon kívül a betétdalos változaton is helyet kapott az ízelítőül szolgáló "Forrest Gump Suite"-nek köszönhetően (ami a gyakorlatban az "I'm Forrest... Forrest Gump" és a "Suite from Forrest Gump" összeolvadását takarja), a 2007-ben Madridban megrendezett Soncinemadon pedig a szerzőnek lehetősége nyílott újból életre keltenie dallamait a tízperces
Forrest Gump-koncertegyveleg erejéig.