"Az első gondolatom Forrest ártatlanságának visszaadása volt. Volt benne valami rendkívüli tisztaság. Szembesül a betegség és a háború borzalmaival, a halállal, és mégis végig érződik belőle a romlatlanság" – jellemezte a karaktert a szerző, akitől a nyitány mellett e score másik legismertebb darabjának az akár futás-motívumnak is nevezhető megoldás számít. Ez a diadalittasság és eltökéltség oldaláról egyaránt táplált dallam először a "Run Forrest Run"-ban bukkan fel, később pedig a "The Crimson Gump", a "That's My Boat", valamint a "The Crusade" tételekben bukkan fel. A hibátlanul megalkotott, lendületes motívum zökkenti ki néhány perc erejéig a hallgatót abból a drámai hangulatból, amely a score egészére jellemző. Bár magának a filmnek a hangvétele is kellően megindító, a score még ennél is jóval mélyebb, drámaibb alkotást feltételez. Ennek oka az, hogy Silvestrire leginkább az érzelmesebb jeleneteknél volt szükség, más esetekben ugyanis Zemeckis olyan, az érintett évtizedek szimbólumainak számító amerikai előadókra, illetve formációkra támaszkodott, mint Elvis Presley, Aretha Franklin, a The Doors, a The Youngblood, a The Beach Boys, Bob Dylan vagy Simon & Garfunkel. "Olyan anyagot szerettünk volna, amely hűen tükrözi a korszakot, ugyanakkor a figyelmet sem akartuk elterelni arról, hogy közben mi zajlik a filmben" – mesélte a zenei producer, Joel Still. A dalokból a Columbia és a Sony kollaborációjának köszönhetően egy duplalemezes album is született, amely a rendkívül előkelő második helyezést érte el 1994 augusztusában a Billboard kétszázas listáján.

Miután kiderült, hogy a tollpihe-motívum csak keretként lesz jelen a produkcióban, Silvestri új utakat keresett, aminek eredményeként megszületett Forrest második témája, amely első ízben a "You're No Diffrent"-ben mutatkozik meg. Ehhez hasonlóan, főként zongorára, hárfára, valamint tubára támaszkodik a Jenny iránti örök és feltétel nélküli érzelmeket sugalló szerelmi téma is, amely először a két szereplő kisiskolásként történő találkozását nyomon követő "You Can Sit Here"-ben mutatkozik meg. E duó szolgáltatja a score gerincét, s minthogy témacentrikus darabról van szó, jó néhányszor vissza is köszönnek, a szerző azonban folyamatosan variált a hangszereléssel és az előadásmóddal, így bár szembetűnnek, mégsem válnak elcsépeltté, unalmassá. Mindezek mellett a drámai eseményeket alátámasztó dallamsorok is igen jellegzetesre sikerültek: míg például az "I Ran and Ran"-ban lassú, bús zenekari játékot (élén a vadászkürttel) hallhatunk kimért üstdob kíséretében, addig a "Jenny's Grave"-ből a társ elvesztésével járó fájdalom, valamint a gyermekben való továbbélés érzése rendkívül igényes elegyének lehetünk fültanúi. S ha már "Jenny's Grave": a "Where Heaven Ends" – "Jenny's Grave" – " I'll Be Right Here" trió a legcsodálatosabb zárás, amellyel Silvestri-munka valaha rendelkezett.