Talán nem túlzás azt állítani, hogy Rachel Portman minden idők legsikeresebb filmzeneszerzője a női nem tagjai közül. A kilencvenes évek második felétől pár évvel ezelőttig fénykorát élő komponista ugyan manapság már nem kap olyan mennyiségű és minőségű felkérést, mint korábban, de régi művei között szép számmal találunk maradandó alkotást. Sikerességét bizonyítja az a tény is, hogy a legjobb filmzene kategóriájában rajta kívül csak egy hölgy vehetett át még Oscar-szobrot – tegyük hozzá, hogy a másik díjazott, vagyis Anne Dudley nem igazán saját teljesítménye alapján lett jutalmazva az Alul semmi score-jáért. Portman karrierjében a valódi áttörést az Emma című kosztümös film hozta meg, az elsői női komponistaként megkapott akadémiai elismerés rögtön kimozdította őt a romantikus komédiák és kevésbé ismert drámák világából. Karrierjében azonban az Oscar-díjnál is fontosabb tényező volt az, hogy az amerikai filmgyártásba a kilencvenes évek közepén berobbant kitűnő európai filmes, Lasse Halström benne látta meg a filmjeihez ideális zenét szolgáltató komponistát. Kollaborációjuk ugyan csak két közös munkára korlátozódott, de mind a filmek, mind a zenék a két művész pályafutásának legsikeresebb darabjai lettek. Számtalan díj és jelölés kísérte a két alkotást, melyből az egyik (Az árvák hercege) vérbeli dráma volt, míg a másik (Csokoládé) esetében inkább a visszafogott komédiáé, romantikáé volt a főszerep. Sajnos utóbbit követően a két alkotó útjai különváltak, mely után már sem Portman, sem a rendező nem ért el hasonló sikereket, azóta ugyan minőségi, de nem kiemelkedő munkákkal jelentkeztek.


A Csokoládé történetének színhelyéül szolgáló békés francia településre, Lansquenet-be nagyböjt idején egy szokatlanul hideg északi fuvallattal különös látogatók érkeznek. A piros ponchós jövevények (anya és lánya) a helyi pékséget bérelték ki, ahol egy édességbolt nyitását tervezik. Ezt a hagyományaikhoz ragaszkodó lakosok – főleg a helyi főméltóság Reynaud gróffal az élen – eleinte nem nézik jó szemmel, és a család mielőbbi távozását remélik. A csokibolt azonban beindul, és kisvártatva a teljes lakosságot rabul ejti a sok finomság, melytől a helyiek kissé sivár élete is megváltozik, kinyílnak a világ felé, beteljesítik régi vágyaikat, és megtanulják többek között azt, hogy mi is az a tolerancia. A falucska lakói átalakulnak, amikor a csokiboltos Vianne személyre szabott varázslatos édességeiből fogyasztanak, sőt még maga a legnagyobb ellenző, Reynaud gróf is elcsábul. A folyón hajóikkal vándorló cigányok megérkezése pedig végképp felforgatja a kis település életvidámságot addig nem ismerő mindennapjait.

A misztikummal, romantikával, humorral és drámával fűszerezett film az ezredforduló évének egyik legsikeresebb, legszerethetőbb alkotása lett. A csokoládéboltos anyuka szerepében brillírozó Juliette Binoche, és az iránta gyengéd érzelmeket tápláló Johnny Depp játékáról méltán zengtek dicshimnuszokat, de a kisebb szerepekben is minőségi színészi játékot láthatunk, többek között Judy Dench-től, Carrie-Anne Mosstól és Alfred Molinától. A jól megírt történet apróbb hibáitól eltekinthetünk, mivel az édes cukormáz, mellyel a rendező tálalja ezt a különleges celluloid csokoládét, jótékonyan elfedi a mű aprócska hiányosságait.

Rachel Portman az a komponista, akit nem sok filmzenerajongó említene meg a kedvencei között, noha nevét és munkáinak nagyobb részét minden e műfajban járatos ember ismeri. Kevésbé kedveltségének egyik oka talán az, hogy főként romantikus filmekhez, vígjátékokhoz és nem túl ismert mozikhoz komponál, így lágy harmóniái, csendes dallamai érdektelenség okán nem keltik fel a filmzenerajongók figyelmét – meg azért azt is el kell ismerni, hogy a művésznő se vitte túlzásba a változatosságot pályafutása eddigi évei alatt. Vonósok, fafúvósok, zongora és különböző akusztikus gitárok hangjai járják át műveinek többségét, bár leszögezhető az is, hogy munkáira az egysíkúság sem jellemző, mivel a dallamok és a hangulat tekintetében sokszor mutat fel valami újat. A Csokoládé esetében főként a mediterrán országok zenéinek hangzásvilága köszön vissza, noha a történet Franciaországban játszódik, így igazából ezt semmi sem indokolná. A zenével megidéződik Nino Rota, Nicola Piovani és Luis Bacalov munkáinak hangulata, játékossága és keserédes vidámsága. Az alkalmazott hangszerek többsége is a déli zenékre jellemző, de a Portman állandó munkatársa, David Snell által dirigált nagyzenekar is sokszor kap szerepet a műben.


A score-t két, nem a zeneszerzőnő által jegyzett instrumentális tétel keretezi. Nyitásként a világhírű jazzgitáros Django Reinhardt és a nem kevésbé híres jazzhegedűs, Stéphane Grappelli közös munkája, az 1937-ben íródott "Minor Swing" került az albumra, mely a gypsy jazz műfajának egyik legismertebb, legkedveltebb műve, ami annyira kortalan, hogy garantáltan nem gondolná az ember, hogy ez egy hetvenéves mű. Zárásként pedig a amerikai jazz-zenész, Duke Ellington Juan Tizollal közösen jegyzett alkotása, a "Caravan" került a lemezre. Mindkettő jól igazodik Portman tételeihez, sőt ő maga is megpróbálkozik valami hasonlóval, na de haladjunk sorjában.

A score nyitánya a "Main Titles", melyre mondhatnám, hogy tipikus portmanes hangzású, de mivel ez a főtéma a komponista egyik leggyönyörűbb dallama, így többet érdemel egy "olyan, mint a többi"-szerű jellemzésnél – noha tényleg nem lóg ki a szerzőtől megszokott stílusból. Hangulata a "The Story of Grandmere"-ben is folytatódik, a fafúvósok és a takarékon szóló vonósok különös játéka egyaránt ad drámai töltetet és repít a fantázia szárnyain – itt leginkább Georges Delerue munkáira asszociálhatunk. A negyedik tétel, vagyis a "Vianne Sets Up Shop" pedig az a track, mely a szerző talán legismertebb alkotása, pergő, magával ragadó gyors ritmusa megidézi a korábban hallott gypsy jazz hangulatát. Ez az a tétel, mely legalább annyira összeforrt a filmmel, mint például a Star Wars-mozik nyitóképei John Williams jól ismert főtémájával, vagy Don Corleone alakja Nino Rota dallamaival A keresztapában – ha valaki meghallja ezt a tracket, és látta a Csokoládét, akkor biztosan azonnal eszébe jutnak a film képsorai. A fentebb említett olasz maestrók könnyed műveivel rokonítható a "Vianne Confronts the Comte" és a "Guillaume's Confession", ezekben különböző fafúvósok és gitárok játéka keveredik, igazi latin melódiákat bemutatva. Néha különböző harmonikák hangai is feltűnnek, mint például a "Party Preparations"-ben, melyben Goran Bregovic stílusa is felsejlik, a cigánymuzsikákra jellemző ritmust játszó hegedűsnek köszönhetően. A score a mediterrán zenék hangzásvilágán túl jelentős mennyiségű dél-amerikai hatást is kapott, főként a pánsípnak köszönhetően, de a fuvola hangjai is sokszor ezt a földrészt juttatják a hallgató eszébe. A már említett "Vianne Sets Up Shop" az egyik legjobb példa erre, míg az "Other Possibilities"-ben hallható sípok a film misztikus vonalát erősítik.


A korábban dicsért főtéma átjárja az alkotást, több variációban és hangszerelésben hallhatjuk ebben az alapjában véve vidám zenében, melynél jobb Rachel Portman-mű nemigen van. Részleteiben nézve talán akadhat, de az egész score-t vizsgálva, illetve az elismertségét, közkedveltségét tekintve bizton állítható, hogy a művésznő legjobb munkáját írta az édességboltos történet alá. A maximális pontot is jogosnak vélném, azonban az album kissé borús vége, és a némileg önismétlésbe való hajlás miatt nem adnám meg tiszta szívvel, a film alatt azonban tökéletes a zene.