Egyre szomorúbban konstatálom, hogy az úgynevezett eseményfilmek kezdenek kikopni a mozis kínálatból. Míg pár éve egy-egy képregény-feldolgozás csodaszámba ment, és évente futott be egy, most szinte minden hónapban szembejönnek velünk, amelyekre nem csak egyszerű folytatások, hanem valóságos univerzumok épülnek. De talán a legjobb példa mégiscsak a most visszatérő Star Wars, amelynél a trilógia epizódjainak bemutatása között három év telt el, mostantól pedig évente kapunk valamit a messzi-messzi galaxisból. Ezt az eseményjelleget mind a mai napig talán csak a James Bond-sorozat tudta megőrizni, amelyet ugyan fél évszázada a jól bevált recept alapján kapunk, a hozzávalók mértéke mégis minden egyes epizódnak sajátos ízt ad. Ezzel együtt hatalmas lutri is az egész, ugyanis a zseniálistól a szimplán rosszig akármit kaphat a néző, hiába állnak az adott film élén egy korábbi epizód elismert készítői. A széria egyik nagy rejtélye, hogy olykor a több részre visszatérő rendezők éppúgy a magukénak tudhatják a legjobbakat, mint a legrosszabbakat. Ilyen volt Guy Hamilton, aki a Goldfingerrel a sorozat és a filmtörténelem egy elévülhetetlen darabját tette le az asztalra, míg a Gyémántok az örökkévalóságnak című fejezettel az egyik legrosszabbat, a kritikák egy jelentős hányada szerint pedig Sam Mendes is beállt a sorba a 007 Spectre – A Fantom visszatérrel.

James Bond (Daniel Craig) nem sokkal a Skyfall eseményei után egy rejtélyes üzenetet kap a múltból, amely egy világméretű szervezethez, a Spectre-hez és annak titokzatos vezetőjéhez, Franz Oberhauserhez (Christoph Waltz) vezeti, aki nem ismeretlen a 007-es számára. Eközben főnöke, M (Ralph Fiennes) is hatalmi harcokba keveredik Londonban, ugyanis az MI6-et be akarják olvasztani egy új hivatalba, miközben Bond és segítője, Dr. Madeleine Swann (Léa Seydoux) tevékenysége sem marad észrevétlen a felettesek számára.


Némileg értetlenül állok a filmet elmarasztaló külföldi és honi kritikák előtt (melyek közül utóbbiak nem restek tényként kezelni az egyik karakterhez köthető fordulatot és ellőni azt), amelyek bírálatainak jó része abból fakad, hogy a készítőktől mindenki egy újabb Skyfallt várt, annak kémthrilleres ridegségével és a széria elé görbe tükröt állító önreflexív hangvételével együtt. Sam Mendesék azonban ügyesen tisztelegtek a Sean Connery nevével fémjelzett éra előtt – annak minden pozitív és negatív hozadékával együtt –, és visszatértek ahhoz a közeghez, ahová a Craig-korszak a Casino Royale-lal elindult, a Skyfall zárójelenetével pedig végérvényesen megérkezett. Abban azonban nem tévednek az ítészek, hogy a film utolsó félórája menthetetlenül a darabjaira esik, és ez elsősorban Christoph Waltz kihasználatlan antagonistájának köszönhető.

Amikor Sam Mendes hosszas győzködés után végül a folytatás rendezését is elvállalta, egyből nyilvánvalóvá vált, hogy Thomas Newman is visszatér a zeneszerzői posztra. Emiatt éppen annyira bánkódtam, mint amennyire örültem, ugyanis legnagyobb sajnálatomra a széria korábbi részeiért felelős David Arnold John Barryt idéző taktusait továbbra is nélkülöznöm kellett. Emellett a szerző még inkább a filmzeneszerzés perifériájára szorult, hiszen tehetségét az utóbbi években jószerivel csak a 007-es kalandjai, valamint a BBC nagy sikerű Sherlock című sorozata alatt tudta kamatoztatni. Ugyanakkor Newman Skyfallhoz komponált muzsikája nálam a "lassú víz partot mos" kategóriájának tipikus esete: elsőre nagyon hiányoltam belőle a jól ismert nagyzenekari hangzást, és összességében elmondható, hogy inkább volt Newman-, mintsem Bond-score, ám szépen lassan felfedeztem az album motívumgazdagságát és intelligenciáját, aminek köszönhetően azóta is az egyik kedvencem a sorozatban. Éppen ezért kíváncsi voltam, hogy Newman mennyire lesz képes újat mutatni, de szerencsére második kitérője a Bond-univerzumban abszolút méltó párja lett elődjének, még ha kevesebb érdemi újdonsággal is szolgál.


Már a nyitótrack ("Los Muertos Vivos Estan (featuring Tambuco)") is – a mexikói Tambuco együttes közreműködésével – egy másfajta Bond-zenét helyez kilátásba. Míg a Skyfall egy bombasztikus akciótétellel ("Grand Bazar, Istanbul") indult, addig jelen esetben a dobok virtuóz játéka vegyül a jól ismert James Bond-téma sejtelmességével, ezzel pedig máris megadva az alaphangulatot.

Ha pedig akciótételt emlegettem: arra a hetedik trackig várni kell – mivel a film nyitó akciójában már meglévő dallamokat használt fel újból a szerző –, azonban a "Backfire" mindenféleképpen egy remekül sikerült darab, amelyben Newman a kórus rövid vendégszereplésével tökéletesen kifejezi a Rómában játszódó autós üldözés közepette is a város ódonságát és múltját. 

Az akciószekvenciákról egyébként is elmondható, hogy jobban sikerültek, mint az elődnél – ebben persze a film irányváltása is közrejátszhatott –, és Newman maga is jobban elkapta a Bond-életérzést. A "Snow Plane" az album abszolút csúcspontja: egyszerre játékos, mégis masszív darab, amelynek rezesei a vonósok heves játékával karöltve tökéletesen tisztázzák a hallgatóban, hogy milyen zenét is hallgat. Azonban a Skyfall score-jához hasonlóan itt is igazán a végén kapcsol rá a komponista. A finálé a "Tempus Fugit"-tal veszi kezdetét, amely a "Welcome to Scotland" rövid átirata, de igazán a "Safe House" lassan építkező, a motívumokat egyesítő trackjénél húz bele a szerző, amelynek a végén a James Bond-téma már-már egyfajta hősies indulóként kap szárnyra. A filmnél egyébként társproducerként is közreműködő Daniel Craig egy interjúban maga is kiemelte Newman munkáját, valamint a klasszikus téma felhasználását, amely egyszer sem tolakodó vagy túlzott módon, hanem pont a megfelelő mértékben van alkalmazva. A "Careless"-ben köszön vissza a fent már sokszor taglalt Skyfall-aláfestés "The Moors"-ának rockos basszusgitáros motívuma, de igazán a "Westminster Bridge"-ben teljesedik ki, sőt mi több, a filmben jelentősen túlnő a látottakon.


Azonban egy James Bond-zene nem az igazi lágy dallamok nélkül, amelyekből itt is bőségesen kapunk, és ezekből tűnik ki igazán, hogy ez Newman valódi terepe. A "Donna Lucia" Monica Bellucci karakteréhez híven könnyen felejthető, ellenben a másik Bond-lány témájának ("Madeleine") ott van a helye a szerző legjobbjai között. Ebben a motívumban egyszerre találhatóak meg a tipikus "newmanizmusok" a szerzőre jellemző vonósokkal, és az egy Bond-lányhoz méltó romantikus sejtelmesség, amely teljes pompájában a "Spectre (End Title)"-ben hallható. Emellett említést érdemelnek még az olyan, Bond-filmhez képest meghitt pillanatok, mint amilyenekkel a "L'American" – "Secret Room" kettős is szolgál.

Noha Newman előző munkája az Oscar-jelölésig vitte (ami inkább a szerzőnek és a film sikerének szólt, hiszen az ennél jobb Bond-zenéket sosem nominálták), a kritikusokat és a közönséget is megosztja mindkét kitérője a 007-es világába (és a megosztó jelző igaz Sam Smith "Writing's on the Wall" című Bond-dalára is, mely csak instrumentális változatban került a soundtrackre).

Ezek a vélemények leginkább a klasszikus hangzást kérik számon, és érezhetően Newman világától távol is állnak az effajta akciófilmek, mégis maximálisan helytállt mindkét alkalommal, még ha másodjára az érdemi újdonságból kevesebb akad, és a bő kétórás játékidő alatt a zene néha le is ül. Többször vélhetően már nem lesz alkalma bizonyítani, hiszen Sam Mendes végleg búcsút intett a 007-esnek, és ezzel együtt ő is befejezte kitérőjét, de elődeihez hasonlóan markáns névjegyét neki is sikerült otthagynia Őfelsége leghíresebb titkos ügynökének a kalandjain.