A Tony Scott-féle Száguldó bomba után most egy másik vonat is elszabadul, igaz, az Omid Nooshin által rendezett Last Passenger című brit alkotás helyszínéül szolgáló szerelvény nem teher-, hanem személyvagonokból áll, az ámokfutás pedig nem emberi mulasztásnak, hanem egy szociopata masinisztának köszönhető, aki szabotálja a fékberendezéseket, és a kalauzzal is végez annak érdekében, hogy a tervezett katasztrófa biztosan bekövetkezzen. Bár a produkció szkriptje már 2008-ban zöld utat kapott, megvalósítása különféle akadályokba ütközött (úgy a helyszín kiválasztása során, mint a kellő mennyiségű szponzor felsorakoztatásakor), ezért a forgatás évekig halasztódott, ám Nooshin – aki Andrew Love-val és Kas Grahammel karöltve a forgatókönyvért is felel – nem hátrált ki projektje mögül, ez ugyanis az egész estés alkotások színterén történő debütálást is jelentette számára.


A zenei kíséretről Liam Bates gondoskodott, aki ugyan 2001 óra foglalkozik filmzeneszerzéssel, ám alig több mint egy tucat muzsikát jegyez, s azok is döntően ír alkotásokhoz köthetőek, így nevével jobbára csak a nemzetközi porondig jutott A lány és a gépdada című rövidfilm, illetve a tavalyi Earthbound sci-fi-vígjáték révén találkozhattunk. Önálló munkái mellett azonban e szakmába hangszerelőként, valamint zenei rendezőként a tengerentúlon is belekóstolhatott olyan alkotásoknak köszönhetően, mint Ridley Scott Prometheus-a, a Szökőhév című vígjáték vagy a Showgirls, s ugyanezen szerepkörökben olyan neves előadókkal is alkalma nyílott együttműködni, mint Meatloaf, Bryan Adams és Luciano Pavarotti.

Batest azután szerződtették a Last Passengerhez, miután megnyerte magának a direktort egy korábbi, a trailerhez készült kilencven másodpercnyi darabjával, melyet még az érdemi forgatási munkálatokat megelőzően kértek tőle – ez az ízelítő szükségeltetett Nooshinnak ahhoz, hogy a producervadászat sikerrel záruljon. A rendező elképzelése egy olyan kíséret volt, amely a régi thrillerekből ismert, nyers hangzásvilágot idézi egy heroikus témával a középpontban, amely nem a legyőzhetetlen, hanem a halandó hőst szimbolizálja. "Kulcsfontosságúnak tartottam még a mozgások lehető legjobban történő lekövetését is, ezért különösen nagy hangsúlyt fektettem a ritmikus elemekre. A tempóváltások így a zene gerincét is képezik, s fokozódó feszültséget eredményeznek, ugyanakkor viszont nem volt szabad megfeledkeznem az érzelmek és a karakterek egymáshoz való viszonyának érzékeltetéséről sem" – nyilatkozta Bates, aki a direktor kérésének eleget téve már a forgatókönyv alapján felvázolta témáit, melyeket később a képi világ hangulatának megfelelően alakítgatott tovább. A megfelelő hatás elérése érdekében a szerző különös figyelmet szentelt a vonósoknak, valamint a rezeseknek, továbbá olyan hangszereket is bevetett, mint a csőharang, a csengettyű, illetve a különleges hangja okán terápiás célra is előszeretettel alkalmazott nipple gong.


Amikor egy feltörekvő komponistától kerül terítékre egy mű úgy, hogy tőle korábban még egyetlen hangjegyet sem hallottam, mindig kérdés számomra, hogy saját stílusjegyeket teremtve járja a népszerűséghez vezető utat, vagy a manapság elvárt sémákkal felvértezve igyekszik babérokra törni – persze mindez olykor nagyban függ a producertől, vagy a film jellegétől is. Bates jelen kompozíciója szerencsére nem az utóbbi csoportba sorolható: a két, idén szintén kellemes meglepetést okozó társához, Ryan Amonhoz (Elysium – Zárt világ) és Steven Price-hoz (Gravitáció) hasonlóan ő is valami olyannal állt elő, amivel fittyet hány az aktuális trendekre. Mindezt már az albumnyitó "Last Passenger: The Driver Speaks"-ből leszűrhetjük, mely lendületes indítás egyúttal a film főcímzenéje is. Ahogy pedig haladunk előre a történetben, úgy válik egyre inkább rémálommá az eleinte rutinszerűnek tűnő utazás: a London vonzáskörzetében fekvő települések között ingázókkal teli vonat a fővárostól távolodva megállóról megállóra kevesebb utast szállít. Végül mindössze hatan maradnak a szerelvényen – köztük Lewis Shalerrel (Dougray Scott) és fiával, Maxszel (Joshua Kaynama), akik számára eleinte a megszokottnál is kellemesebbnek tűnik az utazás, hiszen sikerül szóba elegyedniük a csinos Sarahval (akit Kara Tointon alakít) – amikor egyre több gyanús jel utal arra, hogy valami nincs rendjén. Ennek megfelelően pedig az aláfestés is egyre fenyegetőbb, feszültebb hangulatot üt meg, mely változás a MovieScore Media kiadványán is nyomon követhető a trackek kronológiája okán.

A "Last Passenger: The Driver Speaks"-hez hasonló, pörgősebb tételek – mint például az egyes hangjegyek és a hangszerhasználat révén akár egy cápás filmbe is beillő "Trainsurfing", a "Hand Brake" második fele, a "No Brakes" vagy a "Leap of Faith" – esetében nem fülbemászó heroizmussal átjárt akciódarabokkal találjuk szembe magunkat, hanem zaklatott megoldásokkal teli, első hallásra csapongónak, kuszának tűnő dallamokkal. Ezen esetekben rendkívül fontos szerep hárul a rezesekre, az ütősökre, valamint a vonósokra, mely utóbbiak éppoly nyersen szólalnak meg, mint ahogyan azt korábban többek között Bernard Herrmann vagy Michael Kamen hasonló műfajú muzsikáiból megszokhattuk. A feszültebb hangvételű tételek közül számomra a "Vestibule"–"Setting the Train Alight" kettős viszi a pálmát, melyekben a fokozáshoz alkalmazott csőharangok és ütősök úgy viselkednek, mintha párbeszédet kellene közvetíteniük – korábban ehhez hasonlót a James Bond: Aranyszemben hallottam Eric Serrától. Ezen fémes ütősökkel megoldott atmoszférakeltésre már a "Knuckles and Couplings"-ban is találunk utalásokat, ám ott még nem teremt vele a komponista olyan remek hangulatot, mint az imént említett duó esetében. S bár Bates néhány lágyabb dallamot is papírra vetett a produkció számára (ilyen a "Max and the Triceratops", a "Sarah's Reflections", az "Elaine", illetőleg az albumzáró "Embers" is), művének egészét azonban olyannyira az akcióthrilleres megmozdulások uralják, hogy ezek mellett a drámai szál gyakorlatilag semmivé foszlik.


Liam Bates eddigi munkásságába csak néhány online meghallgatható ízelítő, illetve a filmjei révén nyerhettünk betekintést, így a Last Passenger ebből a szempontból is szerencsésnek mondható számára, hiszen digitális formátumban és CD-n egyaránt elérhetővé vált a zenéje. Nem azt állítom, hogy ez a korong lesz számomra a 2013-as felhozatal legkedvesebbje, ám mindenképpen az idei év érdekességei közé sorolom, főként azért, mivel mert komplex és színes lenni, s bizonyos mértékben tényleg visszahozza a hetvenes és nyolcvanas évek nyers akcióthriller muzsikáinak hangulatát.