Az eleinte még John Ottmannel dolgozó, ám a 2015-ös Éjszakai hajszával kezdődően feltűnő komponistaváltogatásba fogó Collet-Serra ezúttal Roque Bañosszal (Gonosz halott, Vaksötét) próbálkozott. Amit nagyon jól is tett, mert amióta Ottmannel elváltak útjaik, ez az első eset, hogy alkotása emlékezetes aláfestést kapott. Baños munkásságát nem csupán azért követem figyelemmel, mert 2013 végén interjút adott honlapunknak (bár e tény azért kifejezetten szimpatikussá teszi), hanem mert úgy gondolom, hogy aki olyan szerzemények megalkotására képes, mint A tenger szívében soundtrackjén hallható "The White Whale Chant" című csoda, vagy a komor "The Pendant / Evil Tango" a Gonosz halottból, attól még sok izgalmas pillanatra lehet számítani. Itt is van nekünk rögtön a The Commuter score-ja, melyben pont jelen van mindvégig egyfajta zenei izgalom. Thrillerhez képest visszafogottan nyit az album fénypontjának tekinthető főtéma, mely lassú, elmélázó zongoradallammal kezdődik (ekkor még akár egy romantikus drámában is elférne), majd lüktető vonósaival egy feszült, mégis mindvégig fülbemászó motívummá erősödik. E szerzemény annyira tökéletes lett, hogy valószínűleg sok filmzenerajongó egyik kedvenc tételévé válhat 2018-ban, de szerencsére a művész ezt követően sem viszi lejjebb a színvonalat. A főtéma később még felbukkan, amikor is örömmel üdvözölheti a hallgatóság, azonban a nyitásra jellemző viszonylagos nyugalmat a score tetemes részében felváltja a zaklatottság. A szimfonikus zenekar, amelyet maga a komponista vezényel, a játékidő nagy részében szigorú dallamokat játszik, a vonósok és a rézfúvósok mellett pedig szerepet kapnak a különféle elektronikus neszezések, fémes nyikorgások és csikorgások. Olykor zongora, illetve a háttérben elektromos gitár is tiszteletét teszi, emellett pedig a szerző többször is trükkösen éreztet zeneileg egy mellettünk zajosan elszáguldó vonatot. Roque Baños már szinte minden műfajban megmutatta magát, a legtöbbször korrekt végeredménnyel, s ezúttal műve több mint korrekt lett.