Az 1995-ben bemutatott Aranyszem sorrendben a tizenhetedik Bond-film, s több szempontból is nagy jelentőséggel bír a sikerszéria történelmében. Ez volt az első olyan 007-es film, amely a rendszerváltást követő időszakban készült, illetve játszódott, s itt alakította először a brit titkos ügynököt Pierce Brosnan, akit Albert R. Broccoli már évekkel ezelőtt kiszemeltek maguknak – ám akkoriban egyrészt fiatalnak tartották ehhez a karakterhez, másrészt a Remington Steele-sorozat okán nem rendelkezett elég szabadidővel egy ilyen volumenű projekt elvállalásához. Szintén ekkor lépett színre M-ként Judi Dench, akit a Skyfallig láthatunk az MI6 ügynökség oszlopos tagjaként, továbbá Samantha Bond, akinek éppúgy négy alkalommal nyílt lehetősége megformálni M titkárnőjét, Miss Moneypennyt, mint Brosnannak Bondot.


A filmvilág egyik legismertebb alakja ezúttal is egy nagyszabású összeesküvés végkifejletét igyekszik megakadályozni, melynek szálai Oroszországba vezetnek, s mint idővel kiderül, Bond egykori ügynök társa, a halottnak hitt Alec (Sean Bean) is átállt az ellenség oldalára Ourumov tábornok (Gottfried John) mellé. Az újabb világmegmentős történet főként Brosnan játéka, illetve a két Bond-lány – a kissé szende kinézetű Isabella Scorupco, valamint a démoni Famke Janssen – révén maradt kedvelt darab számomra, mindemellett ez volt az első 007-es film, amit láttam, így nekem innentől datálódik a széria időszámítása, annak ellenére is, hogy azóta már pótoltam minden, ide vonatkozó hiányosságomat.

A Halálos rémületbent követően John Barry végleg kiszállt a franchise-ból, így az alkotóknak a hosszú éveken keresztül többé-kevésbé biztos pontnak számító zeneszerzői posztot úgy kellett újra betöltetniük, hogy a korábbi sikerek töretlenek maradjanak. Először Michael Kamen szállított zenét A magányos ügynökhöz, ám a soron következő Aranyszem kapcsán Broccoliék ismét új ember után néztek. Ezen folyamat során került látószögükbe a francia Eric Serra, aki a Leon, a profi, valamint a Nikita című Luc Besson-mozik révén hívta fel magára a figyelmet.


Egy ekkora jelentőséggel és népszerűséggel bíró alkotásba bekapcsolódni sosem egyszerű, a szerző azonban – saját bevallása szerint – a kezdeti izgalmakat követően végül két okból is megnyugodhatott. Egyrészt Bond-rajongóként tisztában volt az MGM aranytojásával kapcsolatos dolgokkal, másrészt az alkotóknak tetszettek addigi művei, s minthogy egy kis vérfrissítést is vártak tőle, könnyebben tudott mozogni abban a zenei közegben, ahol leginkább otthon érezte magát. Utóbbi eredménye azonban egy olyan muzsika lett, amely minden ízében kilóg a többi Bond-score közül (hiszen a szerző háttérbe szorítja a nagyzenekart, s nem bánik bőkezűen a Monty Norman-féle témával, illetőleg a Barry-féle hangzásvilággal sem), s ezért a rajongók nem kifejezetten kedvelik. Ugyanakkor mindezt nem szabadna kizárólag Serra számlájára írni, hiszen Martin Campbell rendező sem igazán tudott konkrét iránymutatókkal szolgálni számára arról, hogy hol milyen jellegű muzsikát hallana szívesen, hanem hagyta, hogy kísérletezgessen és a saját feje után menjen. Ezt eleinte meglehetősen furcsállota a szerző, végül azonban kihasználta, hogy nincsenek különösebb béklyók egy olyan produkció kapcsán, amelyre patinás múltja okán maga is felnéz.

A komponista közel hét héten keresztül dolgozott a zenén, amely összesen hetvenpercnyi játékidőt tett ki, és 47 tételből állt. Serra kronológiai sorrendben kezdte el lefektetni az alapokat: először a nyitójelenettel foglalkozott, amihez sok ütőshangot, valamint különféle elektronikus elemeket alkalmazott. Az így született "The GoldenEye Overture" nemcsak ezt, hanem az összes többi Bond-zenét figyelembe véve is a legkedveltebb tételeim egyike - hasonló felépítéssel bírnak még a "Fatal Weakness", a "Dish Out of Water" és a "The Scale to Hell" című trackek is. Ezt követően látott neki az autós jelenetnek, melynek "Ladies First" című akciótétele főként az önfeledt száguldást, illetve a versenyszellemet igyekszik megragadni a funkys, modern hangzásvilág révén. Ám míg az alkotóknak itt nem volt különösebb kifogásuk ezen megközelítéssel, addig Serra hasonlóan merész darabját, amit Bond Szentpétervár utcáinak tankkal való felszántásához készített, egy az egyben kidobták, így azzal csak az albumon található "A Pleasant Drive In St. Petersburg" révén van lehetőség megismerkedni, a film alatt nem csendül fel. Helyére a karmesterként is közreműködő John Altman zenéje került, amely sokkal inkább illeszkedik a korábbi muzsikák hangulatához, mind a nagyzenekar jelenléte, mind pedig a Bond-téma mennyisége okán, ugyanakkor Serra nem értett egyet ezzel a módosítással, és nemcsak azért, mert kidobták a zenéjét, hanem azért is, mert a helyettesítő darab elüt az általa teremtett új, modern stílusú hangulattól.


Fontos szerepet kap a drámai témának, illetve szerelmi motívumnak egyaránt nevezhető, nagyzenekarra íródott dallamsor is, amely a "The Severnaya Suite"-ben csendül fel először, majd olyan tételekben köszön vissza, mint a "That's What Keeps You Alone" vagy a "For Ever, James". Míg az elektronikus részletek feljátszását Serra maga oldotta meg, az élő zenei előadást igénylő darabokat a London Studio Session Orchestrára bízta. Az oroszok szimbolizálására szolgáló énekhangok – melyek számos alkalommal megjelennek, ám kiemelkedőbb szerephez csak a "Whispering Statues" első részében jutnak – szintén a komponista kísérletezgetésének eredményeként jöttek létre úgy, hogy néhány jellegzetesen orosz énekhangot megvágott, illetve helyenként bizonyos mértékig eltorzított.

A Virgin által megjelentetett filmzenealbumon található instrumentális muzsika két betétdal között foglal helyet. Míg a "GoldenEye" főcímzenét Tina Turner énekli, addig a stáblista alatt hallható "The Experience of Love"-ot Eric Serra tolmácsolásában hallhatjuk. Turner számára a U2 duója, Bono és The Edge írták meg a számot, amely heteken keresztül megtalálható volt a különféle toplisták élbolyában, s az énekesnő karrierjének egyik legnagyobb sikeréhez járult hozzá. A Bond-szériára jellemző nyitódalra az Ace of Base is pályázott, ám felvételüket végül nem használták fel a filmhez, később azonban ("The Juvenile" címen) és némiképp átdolgozott szöveggel) a csapat Da Capo korongján elérhetővé vált.


Eric Serra nem egy tipikus Bond-muzsikát tett le az asztalra, amivel még nem is lenne baj, ám a tömérdek negatív visszajelzést követően nem csoda, hogy Broccoliék a későbbiekben újabb cserére kényszerültek – ezt követően lépett színre David Arnold, aki összesen hat mozihoz készített muzsikát. A stílus mellett számos kritika érkezett arra vonatkozólag is, hogy klasszikus hangszerelésben (Altman kiegészítésén kívül) gyakorlatilag nem is csendül fel a Bond-téma, amelynek azért nincs teljesen híján az album, csak azon néhány alkalommal, amikor felbukkan, jobbára variálva, illetve főként ütős- és szintetizátoros hangok révén jelenik meg. A magam részéről nem tudok pálcát törni ezen kompozíció felett, mert részemről nem tűnik akkora szentségtörésnek, ám ezen véleményemben az is közrejátszik, hogy jobban kedvelem azokat a Bond-muzsikákat, amelyek a kilencvenes évektől készültek – kivétel ez alól A holnap markában score-ja –, mint a klasszikusokat.