Billy Duncan (Kim Milford) igazi vesztes gyerek, akit még az iskola leggázabb tanulói (többek között Eddie Deezen) is képesek megalázni. Csinos barátnőjén és kopott verdáján kívül nem sok jó jutott neki az élet apró örömeiből. Egy nap azonban földönkívüli technológia kerül a kezébe: egy karra csatolható fegyver, mely pusztító lézert lő ki. A fiú először óvatosan vagánykodik új szerzeményével, pár ellenséges kaktusz megsemmisítése után azonban egyre többször csatolja magára a csodafegyvert. Az idegen szerkezet hamarosan megbabonázza Billyt, aki szép lassan bosszúéhes mutánssá változik. Célpontjai között szerepel az őt kipécéző diákok kocsija, az apró vendégszerepben felbukkanó Roddy McDowell (Majmok bolygója), pár agyagból gyúrt földönkívüli teknősbéka és egy Star Wars-poszter. A sztori így garantált siker...


Rossz filmeket csinálni jó üzlet. Elsősorban azért, mivel nagyon olcsóak, és már egy jól megtömött amerikai autós mozi közönsége is sikeressé teheti a produkciót. Ezen filmek zenei anyaga általában a filmekkel együtt elenyészik, az 1978-as Laserblast azonban több körülmény szerencsés együttállásának köszönhetően megmenekült. A film igazi szerencséje, hogy olyan rossz, hogy az már jó, sőt kiváló. A Mystery Science Theater 3000 című sorozatnak hála, az első- és egyben utolsófilmes Michael Rae mozija körül kisebb kultusz alakult ki, így egy limitált célközönség jelent meg a piacon.

A másik szerencsés együttható, hogy a film két, később sokkal többet elért zeneszerző első szárnypróbálgatásaként készült el. Joel Goldsmith nevét ma már nem csak elhunyt édesapja révén ismerjük, hanem sikeresen folytatta a családi hagyományokat olyan nagyszerű zenékkel, mint például a Csillagkapu: Atlantisz. Elkövetőtársa, Richard Band maradt a horrorfilmek világában, de ma már ő is a műfaj egyik klasszikusa, minimum a Re-Animátor-filmek révén. Kettejük közös munkája a Laserblast, melyben Richard elsősorban az élőhangszeres, míg Joel az elektronikus részekért felelt.


Az album tehát két részre osztható, amiből az elektronikus rész tűnik a nagyobb kihívásnak. A hangszerelés egyszerű, mert Joel még csak ekkor ismerkedett a szintetizátorok világával, de az igazán rikító éktelenség a főtéma néven előadott gyermeki prüntyögés. A rajzfilmekben gyakran hallható kígyóbűvölő zene szintetizátoron se hangzik túl félelmetesen, a "Tony Discovers Black Spot" című számban pedig kifejezetten nevetségesen szól – éppen ebben az izgalom fokozására szánt darabban. A zongorán lassabban előadva a kígyóbűvölésből immár szerelmes téma lesz ("Billy and Kathy"), de a helyzet mégsem reménytelen. Az összes téma egybegyúrva, és ötperces kiszerelésben egész jól hangzik: a szenzációs végkifejletet aláfestő "Billy Blasts Town Up" során Billy az 1920-as évek Chicagóját(!) sújtja bosszújával, a zene a film végére pedig már néhány ponton működni is kezd.

Az élő hangszeres részek valószínűleg hallgathatóbbak, de ezek a darabok igazából egyszerű buliszámok: Billy kocsijában hallhatóak ("Billy's Radio #1" és "Billy's Radio #2"), de az úszómedencés szülinap során is érdemes fülelni a háttérben hallható aláfestést (ravasz cím: "Party Music"). A partyzenék végtelenül egyszerűek, átlagos, szöveg nélküli funkys vagy rockos darabkák, melyek bármilyen korabeli válogatáslemezről származhattak volna. Ez a két műfaj váltakozik a lemezen, és míg ez a filmben még elmegy, az album hallgathatóságát a két egymásnak menő megközelítés alaposan megnehezíti. Ajánlott a kétféle stílust külön beprogramozni, és egymás után hallgatni – már aki ezekután még nekiállna a lemeznek.


A BSX Records (felismervén a zene korlátozott piaci értékét) ezres példányszámban adta ki az albumot. A CD igen tisztességes csomagolást kapott – valószínűleg a kiadás többe került, mint a film korabeli költségvetése. A borítón a már félig mutálódott Billy látható, mellette még feltűnik az egyik agyagteknőc, és pár, a filmben abszolút nem szereplő menekülő elsőbálozó. A kiadvány másik nagy előnye a már-már megmosolyogtatóan egyszerű és lényegretörő címek. Nem kell törnünk a fejünket, hogy melyik darab honnan ismerős, a címekben annyi kreativitás van, mint a forgatókönyvben. Az igazán fanatikus rajongók azzal jártak a legjobban, hogy az első száz példányt maga Richard Band dedikálta ingyen. A páros másik fele, Joel Goldsmith azonban nem támogatta a lemez kiadását, saját fórumán nyilatkozva éretlen korai darabnak tartotta a művet, mely nem méltó a figyelemre. Egy hallgatást azért mindenképp megér...