Vannak, akik szerint A bűn mélyén egyike azon rosszul sikerült moziknak, amelyek azt mutatják be, milyen az alvilág, s miként élnek benne annak nem éppen barátságos urai, és vannak, akik szerint ez egy átlagos film, ami ahhoz kevés, hogy lebilincselje, és újbóli megtekintésekre ösztönözze a nézőt, de egyszer elmegy. Az Omar Epps (aki napjainkban Dr. House kollégáját, Dr. Foremant alakítja) és LL Cool J főszereplésével készült film azt követi nyomon, miként igyekszik leleplezni egy zöldfülű, beépített rendőr (Epps) Cincinatti legnagyobb drogterjesztő hálózatát, illetve annak vezetőjét (Cool J). Miközben – a forgatókönyvíróktól egyáltalán nem meglepő szálvezetésként – saját kollégáival és önmagával is meg kell küzdenie, hiszen ahogy telik-múlik a második énként töltött ideje, úgy vértezi fel egyre inkább magát azon tulajdonságokkal, amellyel az általa üldözöttek rendelkeznek.


A Dimension Films égisze alatt és Michael Rymer (A kárhozottak királynője) rendezésében készült alkotás sztorija túlontúl sok újdonságot, meglepő fordulatot nem rejt magában, és mivel a celluloidra felkerült végeredmény sem sikerült úgy, hogy olyan kiemelkedő, emlékezetes produkcióvá váljon, mint mondjuk a két évvel korábban forgatott Fedőneve: Donnie Brasco, A bűn mélyén tulajdonképpen mára a feledés homályába veszett.

A krimi aláfestéséről Christopher Young gondoskodott, akinek abból a szempontból számított a megszokottól eltérő vállalkozásnak ezen megbízás, hogy beleszőhette művébe, illetve egyik fő motívumaként alkalmazhatta a Frank Fitzpatrickkel és David Hollisterrel közösen szerzett "Give Me a Reason" című dalának instrumentális részleteit. Ez egy fontos kapcsolódási pontot jelentett számára a felhasznált betétdalok és az általa készített score között, hiszen ebből adódóan kellő átmenetet (egyfajta hidat) tudott biztosítani e két irányvonal között. Míg az instrumentális részeket a Varése Sarabande jelentette meg, a nem éppen szófukar dalok csokorba szedését a Sony Music vállalta magára, s a filmhez olyan jól sikerült Fitzpatricknek összeválogatnia a dalokat (olyan előadóktól, mint 50 Cent, Mobb Deep vagy R. Kelly), hogy soundtrackje a Billboard Top 200-as listájának huszonnyolcadik helyén landolt. Ám míg ez a változat ilyen érdemekkel büszkélkedhetett, addig a score már a megjelentetéshez vezető úton olyan jogi akadályba ütközött, melynek eredményeként a Varése csak egy csonka albummal tudott előállni, amellyel a kiadó, illetőleg a komponista egyaránt elégedetlen volt.


Az imént emlegetett jogi probléma (amit kevésbé árnyaltabb megfogalmazásban nyugodt szívvel nevezhetünk a zöldhasúak által irányított érdekütközésnek) a "Give Me a Reason" dal licenszével volt, amely a Sony fennhatósága alá tartozott, és annak ellenére sem engedték, hogy a betétdalos album mellett a Varése-féle kiadványra is felkerüljön, hogy teljes mértékben tudatában voltak a ténynek, miszerint ez Young művének egyik alappillére, amely nélkül szerzeménye veszít tematikusságából, összhatásából. A Sony ezen döntése azért értelmetlen, mert ha mindkét albumra felkerült volna a dal, nem vált volna a soundtrack eladásának kárára, hiszen aki a film alatti dalok miatt vesz CD-t, a tracklistával kezdi, hogy vajon rajta van-e az általa keresett szám, és az nem fog olyan albumot vásárolni, amin egy betétdal mellett a "music composed by" felirat díszeleg. A jogtulajdonosok azonban másként gondolták...

A végeredmény ezáltal egy olyan kiadvány lett, ami sokkal inkább a feszült atmoszféra elektronikus elemekkel tarkított, szimfonikus zenekarra vetített változatára szorítkozik, s emellett csupán szó szerint vett ízelítővel szolgál a dinamikusabb részekből (a "Jay Ball Sweat" eleje, valamint a "Bust") – ami azért korántsem olyan hangzatos, mint a szerző keményebb akciózenéi –, illetve az R&B vonulatból. Mindez pedig két fel nem használt track, az "In Too Deep" és a "Missing Vocals" közé ékelődik, amikben nemcsak az a közös, hogy kihagyták a filmből őket, hanem az is, hogy jelen tételek az egyetlenek, amelyek egyértelműbb kapcsolatot mutatnak a dalok és a score között. Míg az előbbi egy jazzes darab (amihez még csak hasonlóval sem találkozunk a hátralévő játékidő során), és a projekt megszerzése céljából készült demóanyag, addig utóbbi az egyetlen, ami a "Give Me a Reason" dallamára épül. Ezt a duót leszámítva azonban, minthogy az R&B-sebb részek lemaradtak, csorbát szenvedett a mű egyénisége, karakteressége, ezáltal pedig A bűn mélyén hallgatása közben nem azt kapjuk vissza, amit a film alatt hallunk, hanem épp olyan ujjgyakorlatnak hat, mint például a Felejthetetlen, s egy teljesen átlagos thriller-muzsika képét nyújtja.


A jogi csűr-csavarok végeredményeként megjelent score által létrejött keserű szájíz 2008-ban némileg enyhült, mégpedig oly módon, hogy Young kezdeményezésére létrehoztak egy úgynevezett "composer promo" albumot, ami egyfajta kiegészítésként szolgál a Varése kiadványához annak érdekében, hogy teljes képet kaphassunk arról, miként kötötte össze a szerzett zene és a dalok vonalát. A hiányolt betétdal (ami három változatban található meg rajta) mellett olyan tételek is felkerültek rá, amelyek több R&B-elemet tartalmaznak, ezáltal közelebb kerülünk a film világához, s a szerző elképzeléséhez. Az ideális persze az lenne, ha ebből a kettőből kerülne kiadásra egy végleges, komplex anyag...


Addig azonban marad a Varése Sarabande szokásosan egyszerű körítéssel rendelkező korongja, amivel a "Missing Vocals" (mely címválasztás feltehetően a dalra történő támaszkodás eredménye), a "Tank Trips" és a "Frisco in the Trash" tételek okán érdemes megismerni, s legalább egyszer meghallgatni ezt a lemezt.