Michael Long detektívet szolgálatteljesítés közben lelövik, ám Wilton Knightnak, a Jogért és Igazságért Alapítvány vezetőjének, valamint későbbi patrónusának, Devon Milesnak (Edward Mulhare) köszönhetően felépül, és új személyazonossággal (a David Hasselhoff által alakított Michael Knightként), valamint a cseppet sem hétköznapi tulajdonságokkal bíró fekete Trans Ammel, K.I.T.T.-tel veszi fel a harcot az igazságért. Ezen a vezérfonalon elindulva a nagy sikerű sorozat készítői világszerte évekig tapasztották a képernyőhöz a nézőket, és több országban (köztük hazánkban is) még a mai napig is műsoron van – természetesen a számtalan ismétlés miatt.


Az 1982-es, egész estés filmet követte a sorozat, mely 1982–1986 között négy szezont élt meg. Az első évad aláfestéséért felelős Stu Phillips helyét 1983-tól kezdve Don Peake vette át, aki hetvenhét epizódon keresztül kísérte zenéjével Michael és K.I.T.T. kalandjait. A szerző korábbi munkáinak többsége tévéfilmekhez, illetve a California Fever című sorozathoz fűződött, így nem volt újdonság számára a feladat, miszerint a komponálás során hétről hétre új részekkel kell dolgoznia, miközben egy egész évadban kell gondolkodnia.

Peake zenéje a nyolcvanas éveknek tökéletesen megfelelő hangzásvilággal rendelkezik, melyet zongorával, szintetizátorral, gitárral, elektronikus és akusztikus basszussal, illetve különféle ütősökkel (utóbbiak között egy külön erre a projektre Angliából beszerzett Simmons elektromos dob is volt) ért el. Ezen alaphangszereken kívül az egyes epizódok kívánalmainak megfelelően hegedűkkel, csellóval, vadászkürttel, trombitával, fafúvósokkal és egyebekkel bővült a paletta. Minthogy a sikersorozat alkotói folyamatosan szűk határidőt szabtak, Peake-nek asszisztensekre volt szüksége (szám szerint négyre: Jack Smalley-re, Ralph Kesslerre, Udi Harpazra és Carl Cedarra), akik amellett, hogy alkalmanként a zeneírásba is besegítettek, főként a hangszereléssel foglalkoztak.


A Hitchcock Media Records munkatársainak köszönhetően az album összeállítása során a különböző epizódok aláfestései nem egyenként kerültek fel a korongra (mint ahogyan azt egy évvel később Stu Phillips zenéjével tették a Film Score Monthly-sok), hanem montázsokat készítettek belőlük, ami elsőre egy picit zavaró, ugyanis több helyen is észlelni hirtelen hangulatváltásokat. A lágy szintetizátor- és zongoraszólók keveredésével induló "Let It Be"-ben két, a széria életében fontos szerepet betöltő motívumot is hallhatunk: az egyik annak idején a többnyire töltelékképsorokat jelentő autókázásokat támasztotta alá, a másik pedig a bűnözők tevékenységét, amit a score-ban cintányér, szintetizátor és a dobok együttes játéka érzékeltet. Ezt követően a nyolcvanas évek thrillerjeit idéző kezdéssel rendelkező "Scent of Roses" először gondtalanságot szimbolizáló dallamokba torkollik, majd a hegedűknek köszönhetően baljósságot, fenyegetettséget sejtet, s ezzel kiérdemli a kiadvány legsötétebb hangvételű tételének címét is.

Az egykor Stu Phillips és Glen A. Larson által írt "Main Title" népszerű és közismert motívumának legjobb variációit tartalmazó "White Bird"-öt két igen hosszú szvit követ, melyeket Bernard Herrmann híres művének, a Psycho muzsikájának motívumaira épülő "Halloween Knight" választ el egymástól. A "Junk Yard Dog" – melynek története szerint K.I.T.T. egy vegyi anyagnak köszönhetően teljesen amortizálódik – összhatását tekintve a kiadvány legjobban sikerült montázsa: minthogy itt főként az autó újjáépítésén van a hangsúly, Peake az eddigiekhez képest még inkább háttérbe szorította az élő hangszereket, s ezáltal a szintetizátor, illetve különféle más elektronikus eszközök játéka került előtérbe.


Bevallom, amikor kézhez kaptam a korongot, kicsit tartottam attól, hogy csalódni fogok. A zenéből csak apró foszlányokra emlékeztem, és annyit tudtam, hogy egykor tetszett, meg folyton dúdolgattam a haverokkal. Miután azonban végighallgattam, amellett, hogy elmúltak a kételyeim, kicsit visszatérhettem abba az időszakba, amikor vasárnap esténként türelmetlenül vártuk a képernyőn megjelenő feliratot: Knight Rider. Az album kiadását biztosító Hitchcock Media Records nem egy multicég, s ezt a tényt a lemez tálalásának fapadossága is alátámasztja: a belső borítón az epizódcímek (melyek mellől még a játékidőt is sikerült lehagyniuk), és néhány hangszer megszólaltatójának neve mellett egy pár soros ajánlást is olvashatunk Don Peake-től, mindezt persze a legegyszerűbb, fekete-fehér összeállításban. Ám ezekért két dolog is kárpótolja a vásárlót: az egyik a zene (mindamellett, hogy a nyitányt nagyon hiányolom, de gondolom, ez különféle jogi okok miatt maradt le), a másik, hogy a korong a kiadó honlapján keresztül dedikálva is megrendelhető.