A ragyogás, Carrie, A halálsoron, Christine, Cujo, A rémkoppantók – csupán néhány, random jelleggel kiemelt példa Stephen King rendkívül termékeny munkásságából. Az írót napjaink legolvasottabb szerzőjeként szokás aposztrofálni, így nem csoda, hogy megannyi hollywoodi alkotás dolgozta már fel köteteit – ezek közül honlapunk eddig olyan filmek zenéit vette górcső alá, mint A remény rabjai, a Hasznos holmik, A köd, a Dolores Claiborne, a Kedvencek temetője, az Álomcsapda, az 1408, valamint A titkos ablak. 2017-ben több tévés alkotás mellett A setét torony és az Az adaptációja került tőle mozikba, ám utóbbinak nem ez az első mozgóképes változata, hanem egy huszonhét évvel korábbi, kétrészes tévéfilm, amely hazánkban Izéként és Stephen King: Az címmel egyaránt forgalomba került.


King 1986-ban megjelent története hét gyerekről szól, akik az alakváltó Pennywise-zal 1958-ban találkoznak először, ám huszonhét évvel később, felnőttként is kénytelenek szembesülni az anno legyőzöttnek hitt, többnyire bohócként, időnként azonban vérfarkasként, leprásként és egyéb formákban megjelenő gonosszal. Az író eme víziójára 1990-ben alapoztak először filmet, mellyel kapcsolatban az ABC stúdió eredeti elképzelése az volt, hogy nyolc-tíz órás minifolyamként tálalja majd a nézőknek George A. Romero rendezővel a fedélzeten. Végül azonban ez a televíziós horrorfilmek vonatkozásában meglehetősen gigászi vállalkozás két másfél órás epizódra redukálódott, a néhai horrormágus pedig ütemezési problémákra hivatkozva visszalépett a lehetőségtől. Ekkor érkezett Tommy Lee Wallace (Halloween 3.: Boszorkányos időszak, Frászkarika 2.), aki a direktori szerep mellett Lawrence D. Cohennel az oldalán a forgatókönyvvé formálást is elvállalta. A főbb szerepekben a kétféle idősík okán tizennégy színész látható – például Seth Green (Austin Powers – Aranyszerszám), Richard Thomas (Nyugaton a helyzet változatlan), valamint Annette O'Toole (Smallville) –, állandó közreműködőként pedig csak a gonosz Pennywise-t megformáló Tim Curry volt jelen a forgatáson.

Az alkotás zeneszerzője, Richard Bellis a hetvenes évek második felétől van jelen a szakmában, ahová kacskaringós úton jutott el. Gyerekszínészként kezdett dolgozni Hollywoodban, s olyan sorozatokban bukkant fel egy-egy epizód erejéig, mint az Adam West-féle Batman-folyam, a The Real McCoys és a Studio 57 szériák, de látható volt az 1954-es Ők! című horrorban is. Tinédzserkorában egyre inkább a zene felé fordult, s a középiskolából már zenei rendezőként került ki. A következő években e tituluson kívül karmesterként és zenei vezetőként egyaránt tevékenykedett a könnyűzene, a jazz és a rock 'n' roll világában, a hetvenes évek második felében azonban visszatért Hollywoodban, hogy filmzenéket készíthessen. Első megbízatása a Ne vedd el a gyermekemet! című dráma volt, ahol megismerkedett a későbbi pályafutását jelentősen meghatározó producerrel, James Greennel, akivel mintegy harminc tévéfilmet jegyez, köztük az Azt is. Bellis filmográfiája remekül tükrözi, hogy az ismertséget a King-adaptáció hozta meg számára, ezt követően ugrottak meg ugyanis jelentősebben a nem Greennel kapcsolatos munkái. A szerző egy későbbi interjú alkalmával így emlékezett vissza életének ezen szakaszára: "A nyolcvanas évek közepén lecsökkent a felkérések száma, már majdnemhogy megszűntek. Feleségemmel egy olyan, speciális faáruval foglalkozó vállalkozást kezdtünk beindítani, amely zenei stúdiók, konyhák és konferenciatermek igényeinek egyaránt eleget tudott tenni. Los Angeles Pacoima negyedében volt az irodánk, és Green ott hívott fel engem a Stephen King-féle Azzal kapcsolatban. Tudták, hogy számíthatnak rám, én pedig már ki voltam éhezve egy ilyesfajta lehetőségre".


A zene elkészítésére öt hét állt rendelkezésére, mely folyamatból Bellis számára a szintetizátoros tételek megszületése számított a legösszetettebbnek. A szerző az elektronikus részekkel tarkított jelenetekkel kapcsolatos gondolatait délelőtt papírra vetette, délután pedig átfurikázott velük barátjához, Ray Colcordhoz (Riley a nagyvilágban, Amityville 8: Ördögi játék), aki az instrukciók alapján előadta azokat szintetizátorán. "Tizenhárom éves korom óta írok zenét papír és toll segítségével. Meg kellett tanulnom, hogyan kell használni a számítógépeket, valamint a szintetizátorokat" – kommentálta az esetet. Minthogy tévéfilmhez készült muzsikáról van szó, Bellis nem kapott teret olyan nagyobb lélegzetvételű tételek készítésére, amilyeneket egy mozifilm biztosít – ez elsősorban a reklámblokkok tervezett helyeinek figyelembe vétele miatt alakult így –, ezért nyolcvan különálló részre bontotta százperces kompozícióját. Műve ráadásul a film sikere ellenére is csupán húsz évvel később láthatott napvilágot, hála az Intrada munkatársainak, akik kiadványuk élvezhetősége érdekében a nyolcvan cue-t negyvenkét tételbe rendezték.

Az album két lemeze az epizódok szerint, kronológiai sorrendben töltődött meg tartalommal, így a gyűjtemény – a filmhez hűen – kétféle főtémával ("Main Title I" és "Main Title Part II"), valamint két zárótétellel ("End Credits I", illetve "End Credits Part II") bír, melyek tartalmi szempontból kis eltérést mutatnak egymáshoz képest. A nyitánnyal Bellis amellett, hogy előrevetíti a veszélyt, a trombitaszóló, a zongorajáték és a vonósok bevonásával ügyesen leképezi a tipikus King-féle kisvárosi hangulatot. Ha a lemezek közötti különbséget röviden kellene összegezni, akkor azt lehetne mondani, hogy az első hangulata sokkal inkább a félelemre és a pánikra támaszkodik, a második korongon pedig mindez még mélyebben, zsigerekig hatolóan köszön vissza, ám összességében a score mégsem változatos annyira, hogy a száz perc maradéktalanul fenntartsa a figyelmet. Holott műfajához képest az Az kísérete meglehetősen színesre sikerült: a szimfonikus zenekarra és az elektronikus elemekre egyaránt támaszkodó darab a drámai, illetve a horrorisztikus elemek mellett az ötvenes évek végére jellemző jazzre, illetőleg a Pennywise bohóc alakja ihlette cirkuszi zenére is kikacsint. Utóbbival kapcsolatban viszont Bellis – a "Circus Source"-ra keresztelt track kivételével – nem a klasszikus hangulatot hozta, hanem kiforgatta, groteszkké változtatta azt (a "Georgie Dies" felvezetése, az "I Hate It Here", a "Die If You Try", a "Stan's Suicide", a "Library Balloons", valamint a "Leftover Stan" egyaránt jó példák erre).


Bellis horrorisztikus vízióinak egy része ugyanazon a vonalon halad, amilyet a nyolcvanas évek klasszikus szériáinál (Péntek 13., A kukorica gyermekei, Rémálom az Elm utcában, Halloween-folytatások) megszokhattunk. A "Georgie Dies" éppúgy bizonyítéka ennek, mint a "The Slap", a "The Beast / First Encounter", a "Stan Gets Nabbed", a "Ben's Flashback", az "Audra" vagy éppen a "Fortune Cookie". Ebből kifolyólag a kiadvány akkor is képes nosztalgikus élményt biztosítani a műfaj kedvelői számára, ha magát a filmet nem is látták, nem tudják a tételeket az Az jeleneteihez kötni. Pennywise és a gyerekcsapat küzdelmét nemcsak a rettegés, hanem egyéb érzelmek is kísérik, ami a színészek játékából kevésbé tűnik ki, így a tévéfilm ezen pillanatain sokat dob Bellis munkája. Az albumon az érzelmesebb pillanatok, illetve a fájdalom hangjegyei főként a "Mike Remembers"-ben, a "Pennywise"-ban, a végén a bohóctémába torkolló "The Graves"-ben, a "The Smell of Death"-ben, valamint a "Hi Ho Silver"-ben bukkannak fel.

Az instrumentális zenék mellett két The Temptations-dal (a "The Way You Do The Things You Do" és az "It's All Right") kapott helyet a filmben, illetve olyan népszerű darabok is felcsendülnek egy-egy szereplő közreműködésével, mint az "Ici-pici pók" című ének vagy Beethoven legismertebb zongoraműve, a "Für Elise". Utóbbi kettőn felül Bellis is gondoskodott néhány source trackről (azaz olyan zenékről, amit nemcsak a nézők, hanem a szereplők is hallanak): ezek vagy a jazz vonalat képviselik ("Bedroom Jazz Source", "Richie's Talk Show Play-Off", "Guillory's Muzak"), vagy pedig Pennywise bohóc alakjához hűen, cirkuszi atmoszférát teremtenek (a már említett "Circus Source").


Ezen írás megszületéséig sokszor hallgattam végig Richard Bellis Primetime Emmy-díjjal jutalmazott munkáját, s az idő múlásával lassacskán egy egybefüggő anyaggá vált számomra, nem különültek el egymástól a témák, nem éreztem a változatosságot. Minthogy közismert tévéfilmről van szó, jó dolog, hogy ennyi év kihagyást követően önálló formában is megjelent a muzsika, az Az score-ja azonban tipikusan olyan típusú anyag, amelyből ha fele ilyen hosszú lemezt állítottak volna össze, hatásosabb kiadványt kapnánk. De ez persze csak az én véleményem, a célközönséget ugyanis kellőképpen kiszolgálta vele az Intrada, az album ugyanis jó ideje csak az aukciós oldalakról szerezhető be, igen borsos áron.

Írásunk az Intrada albumáról készült, a Spotify-on azonban a WaterTower Music által 2016-ban kiadott, rövidebb változat érhető el.