kvázi folytatását, hiszen rajongásom azon 2003-as animációs film irányába több mint egy évtized alatt sem csillapodott, sőt. Dory (vagyis a mi nyelvünkön Szenilla) továbbra is minden idők legizgalmasabb, legszerethetőbb karakterének számít nálam, és talán Andrew Stanton rendezőnél nem kevésbé, hiszen erre a memóriazavaros halacskára építette a Pixar legújabb filmjét, amely tulajdonképpen nem is folytatás, hiszen Némó, a bohóchal kalandja úgy volt kerek egész, és nem különösebben rejlett benne több kibontanivaló. Tizenhárom évvel később egy teljesen új mese született Szenilla rég elveszettnek hitt szüleire, valamint arra az útra fókuszálva, amelyen végigcikázva a szeleburdi címszereplő megpróbálja őket fellelni. Tekintve, hogy ezért legalább olyan messzire kell elúsznia a Nagy Korallzátonytól, mint annak idején Némó után, így a régi ismerősök közül csak az apa-fia bohóchalak követik őt kétségbeesetten a Kaliforniai-öbölben található Tengeri Élővilág elnevezésű vízi látványparkhoz. Új szereplőkben azonban most sincs hiány: Hank, az eleinte nehezen megfejthető szándékú, hétkarú polip főleg a bármilyen környezetbe kifogástalan illeszkedéséről és parádés mozgáskultúrájáról marad emlékezetes, a Sors névre hallgató cetcápa a homályos látásából adódó közlekedési nehézségeiről, Béni, a beluga delfin pedig rendkívüli radarszenzorairól. A szedett-vedett csapat végül vízi élőlényektől szokatlan módon, szinte szó szerint árkon-bokron verekszi keresztül magát, hogy Szenilla megtalálja szüleit, akiknek a rövid távú memóriazavarral kapcsolatos trükkjei és tanításai az út során apránként felidéződnek a kék doktorhalban.
Ritka az olyan mese, ahol nem lehet megnevezni klasszikus értelemben vett rossz figurát, aki minden erejével azon van, hogy megnehezítse a hősök dolgát, a
Szenilla nyomában azonban egyike ezen kivételeknek. Itt csupán az extrém helyszínekből adódnak a feszült pillanatok, de sem emberi, sem állati ellenség nem bukkan fel. Láthatunk vödörben repülő halakat, teherautót vezető polipot, babakocsis üldözést és bonyolult vízvezeték-labirintust, egy idő után pedig tényleg azt várja az ember, hogy a háttérben mikor bukkannak fel Madagaszkár pingvinjei, hiszen ez a terep számukra lenne tökéletes. Nagyjából el is érkeztem ahhoz a gondolathoz, ami mindvégig zavart a
Szenilla nyomában megtekintése közben. Túlzott elvárásaim nem voltak, mert úgy gondoltam, hogy semmi nem csökkentheti a klasszikussá vált első rész érdemeit, és emellett abban is biztos voltam, hogy képtelenség egy egész estés folytatásba annyi helyzetkomikumot belesűríteni az emlékezetkihagyással kapcsolatban, hogy az folyamatosan élvezhető maradjon. Mindkét dologban igazam lett, de emiatt nem lehet, és nem is szabad Szenilla történetét mostohaként kezelni. A két film közt eltelt idő alatt egy teljesen új generáció született, akik egyáltalán nem biztos, hogy ismerik a
Némó nyomábant (ami véleményem szerint nagy hiányosság lenne), számukra viszont e teljesen új kaland megfelelő élvezeti értékkel bírhat az előzmények ismerete nélkül is. Ami hátrány, hogy itt aztán szó sincs részletesen megírt karakterekről, tulajdonképpen senkiről nem tudunk meg bővebbet azon speciális képességeiken kívül, melyek segítségével meg tudjuk egymástól különböztetni őket. Az előző rész ismeretében kicsit túlzónak éreztem azt a sok visszaemlékezést, amelyek segítségével Szenilla eljut a szüleiig, és noha nyilván nem szükséges mindenáron doktori disszertációk garmadáját végigböngészni ahhoz, hogy pontosítsuk a különböző memóriakieséseket, itt minden ezzel kapcsolatos szituáció lényegesen erőltetettebbnek tűnt számomra annál, mint amilyen természetességgel ezt az első részben kezelték az alkotók. Pont ugyanilyen erőltetettséget éreztem számos dramaturgiai fordulatnál, és olykor úgy tűnt, mintha egy számítógépes játékot néznék, ahol ha teljesült egy pálya, lehet ugrani úgy a következőre, hogy a kettő közt igazán kézenfekvő átmenet nincs. Ezek azonban csak olyan jellegű gyenge pontjai a filmnek, amelyek azt teszik egyértelművé, hogy bár szerethető, élvezetes történetről beszélhetünk, Szenilla maradt Némó nyomában (és hangsúlyoznom kell, hogy csupán filmes szempontból, mert ettől még a bohóchalaknál sokkal, de sokkal izgalmasabb figurája az animációs filmek világának).
Ahogy a szereplők sem bírnak annyira emlékezetesek maradni, mint mondjuk a halevéstől magát megfosztó Protkó, az akváriumot vezető Búb vagy a laza teknős, és ahogy a terepasztal is sokkal több, a halak számára kevésbé testhezálló helyszínnel szolgál, úgy Thomas Newman zeneszerzőnek sem kellett feltétlenül az érzelmi háttérre vagy az egyes karakterek különálló témáira fektetnie a hangsúlyt. Ez olyannyira igaz, hogy a legnagyobb zenei katarzist már jócskán túl a játékidő felén éltem át, és az is Némó ismert témájának fuvolás változata volt (ez az albumon a huszonegyes tétel). Ha nem ismernénk az előző művet, akkor se merülhetne fel szemernyi kétség sem a komponista személyét illetően, hiszen a színes zenei eszköztár, a rá jellemző, szélesre nyújtott effektezés, csilingelés, súgás-búgás, tompított zongorahangok vagy vibráló gitárjáték mind ugyanúgy felbukkan. Ám a sok évi drámai szendergéséből érezhetően felturbózták zenei világát a brit titkosszolgálat legismertebb tagjának történetei, hiszen a
Szenilla nyomában aláfestése számtalan esetben olyan elegáns akciózene, amelyet egy 007-es vagy egy U.N.C.L.E.-ember bevetése során is ugyanígy el tudnánk képzelni. Ettől viszont az eddig elsősorban hangszerelési bravúrokkal elért dinamizmust sokszor a repetitív ritmusképek, valamint a sokkal gyakrabban alkalmazott staccato váltotta fel. Ez természetesen Newman előadásában így is ezerszer élvezetesebb, mint amilyen aláfestésekhez a fülünk hozzászokhatott az elmúlt években, de a bő egyórányi játékidő jelentős részében olyan zenéket találhatunk, amelyek tényleg inkább egy kémfilm (vagy pingvines kaland) érzetét kelthetik. A "Hank" lopódzós, rejtőzködős hangulata az ide-oda hullámzó fafúvósokkal, vonós pizzicatóval, kasztanyettával és effektezett vibrafonnal olyan sorozatot indít el majdnem húsz percen keresztül, ahol csak pillanatokra van némi megnyugvás. Egyre több hangszer keveredik a hangzásba, többször dörmögnek fel az üstdobok, néha az egész szimfonikus zenekar felmordul. A "Nobody's Fine"-ban a kongák mellé belépő fuvolák bármilyen Mission Impossible-fejezet alá elférnének, a "Joker at Work" rezesei már-már túlzóan erősek, míg mondjuk a "Hands!" szinte teljesen nélkülözi a gyermeki világot, és még az edzett fül számára is igen kemény, tartalmas szimfonikus zenei élmény.
Arra, hogy mennyire nem színtiszta mesezenéről beszélünk, az "O, We're Going Home" második fele vagy a másfél perces "Squad Chase" horrorisztikus megszólalása tökéletes példa. A komponista eddigi szokásaival ellentétben meglepően kevés rövid tétellel találkozhatunk, viszont ami számomra nagyobb probléma, hogy a három-négyperces kompozíciók zöme inkább csak izgalmas hangszeres kíséret, mintsem zeneileg emlékezetes darab. Ilyen az egymásra találást végigkísérő "...Shells" a maga majdnem öt percével, amely önmagában egyáltalán nem rossz hallgatnivaló, csak ezt a hétköznapi newmani merengést most olyan mennyiségű akciózene előzi meg, mely után a fülem olyan fáradt lesz, hogy lényegében mindegy is, mi hangzik el – és talán pont emiatt a szerző sem különösebben erőltette meg magát, mert ilyen kellemes, de nem különösebben jelentős zongorajátékot bármikor előhúz a tarsolyából. A régi témák elvétve fordulnak csak elő (a "One Year Later" egyszerre idézi fel az elrablás fenyegető motívumát és az ezerszínű, örökmozgó zátony varázsát), Szenilla pedig úgy kapott témát, hogy nem kapott, lényegében egy trükkösen effektezett vokálhangról beszélhetünk. Az első rész zenéjének számomra egyik legkedvesebb pillanata a "Short-term Dory" volt, de abból a motívumból csak a hangulatot sikerült átmenteni, amit ez az alig kibogozható énekeffekt tesz egyedivé (de semmiképp sem kiemelkedővé). A "Jewel of Morro Bay" során hallani először zaklatott vonósjátékkal kísérve, de a célhoz közeledvén egyre többször előkerül ("Two Lefts and a Right", "No Walls"), felváltva a "Nobody's Fine"-ban megismert, egyébként azonos hangnemben megírt kémtémával ("Almost Home", "Okay with Crazy"). A komponista védjegyének számító csodálatos atmoszféra a hosszan kitartott hangokkal, háttérben szétterülő ambientszőnyegekkel azért fel-felbukkan, (a "Sigourney Weaver" első szakasza, az "Open Ocean" második fele, a "Quite a View" és a "Release"), és helyenként a dráma is kiveszi a részét az összhatásból (a szólóhegedűvel felcsendülő "Lost at Sea" a szerző bármelyik albumába behelyettesíthető az elmúlt húsz évből).
Gyerekkacajjal nyit a lemez, és sirályhangokkal zár – egy hamisítatlan Thomas Newman-mű tehát a
Szenilla nyomában aláfestése, de csak pont annyira kiemelkedő, mint a film, amelyhez íródott. Míg az első rész zenéjét – annak rengeteg rövid tételével – nagyon sokat hallgatom, és még mindig elvarázsol az a zenei és érzelmi sokszínűség, ami rá jellemző, úgy szinte egész biztos vagyok abban, hogy ezt az albumot nem fogom sűrűn elővenni. Minden olyan megoldás, ami elhangzik, egy egyedi stílusú zeneszerző rutinmunkája, és szó sincs arról, hogy fáradna, hiszen az elmúlt években annyi akciózenét írt, hogy kész csoda, ismerve eddigi műveit. A magam részéről képtelen vagyok megunni ezt az atmoszférát, de ha dinamikus csörtékre vágyom, inkább a szerző két 007-es film score-ját veszem elő, a melankolikus varázslatra meghagyom az összes többi, korábbi művét.