Alan Silvestri eddigi munkásságában nagyítóval lehet csak olyan produkciót találni, amely a thrillerek és a horrorok zenei világába tartozna, James Mangold rendező az Azonosság című filmjének forgatásakor azonban mégis hozzá fordult, hogy megfelelően hátborzongató score-t rendeljen tőle. Ebben a felkérésben semmi meglepő nincs, ha azt vesszük, hogy Mangold számára is ismeretlen terep volt ez a műfaj, tehát vehetjük úgy, hogy két kísérletező művész kollaborációjáról beszélünk. Annyi bizonyos, hogy ami a feszültségkeltést illeti, Silvestri hozzáértése e téren is megkérdőjelezhetetlen – még akkor is, ha a két évvel korábbi Temetetlen múlt aláfestése nem tartozik a kedvenceim közé. Elég csak az akciózenéinek kevésbé mozgalmas pillanataira gondolni ahhoz, hogy tulajdonképpen akkor se kérdőjeleződjön meg a megismerésre váró mű minősége, ha tudjuk, hogy egy efféle, az Azonossághoz hasonló feladatra kapásból tudnánk öt másik, a rémületkeltés műfajában lényegesen otthonosabban mozgó zeneszerzőt mondani.


A rendező eddigi filmográfiája meglehetősen eklektikusnak mondható: a szóban forgó pszichothriller mellett dirigált már romantikus vígjátékot (Kate és Leopold), életrajzi drámát (Észvesztő, A nyughatatlan), westernt (Börtönvonat Yumába), krimit (Copland) és akcióvígjátékot (Kéjjel-nappal), s egyik sem okozott csalódást. Talán a műfaj iránti elkötelezett rajongásom miatt a Copland mellett az Azonosságot tartom legjobbjának: a kicsit furcsa megközelítésű, Tíz kicsi indián-szerű történet (melyben a tomboló időjárás egy elhagyatott motelbe kényszerít tíz embert, akikre egy sorozatgyilkos kezd el vadászni, túlélésük kulcsa pedig abban rejlik, hogy rájönnek-e, miért éppen ők kerültek össze) mellé remek szereplőgárdát verbuvált össze (John Cusack, Ray Liotta, Alfred Molina, Amanda Peet, Clea DuVall, Rebecca De Mornay), és bár lehet vitatkozni a végső csavarral vagy annak megvalósításával, a beszélő állatok és repkedő robotok korában az legyen a legkevesebb, ha nem azonnal egy hitchcocki mércéjű filmről beszélünk.

De beszélhetünk-e herrmanni zenéről? Nos, abban egész biztos vagyok, hogy a filmzenerajongók táborában igen csekély számban tudunk csakis pozitívan nyilatkozni Silvestri ezen művéről, mert a komponistával szembeni általános elvárásoknak szinte alig felel meg, sőt. Hosszú másodpercekig tomboló nagyzenekari jelenlétről szó sincs, sokkal inkább folyamatosan gurgulázó, nyugtalanító effektkörnyezetbe helyezett kamaradarabnak tekinthető a mű, ezzel pedig meg is magyarázható a kevésbé elfogadó közeg. A komponista score-jainak szerelmesei ritkán találkoznak horrorzenékkel, így az olyan tételek, mint a "Showdown" vagy a "No Second Chance" őrült és kaotikus megfoghatatlansága gyanúsan kiveri a biztosítékot. Azt nagyjából az 1985-ös Macskaszem aláfestése óta tudom Silvestriről, hogy néha az ő partitúrájáról is szétfújja a szél a hangjegyeket, így megbocsájtható egy efféle kilengés, főleg, ha mellette megfelelő arányban csendül fel valódi zeneiség. Az Azonosság aláfestése pedig a Varése Sarabande szokásosnak mondható csekély játékideje ellenére azért tartalmaz kellemes pillanatokat is.


Furcsa lehet talán, de akik először tennének kísérletet az album végighallgatására, azok kezdjék az utolsó tétellel. Az "Identity End Credits" mindjárt három témát is magába sűrít: a szívdobogásra és hárfás alapra helyezett vonósharmóniákat tekinthetjük a főtémának, melyet egy James Newton Howard műveire emlékeztető drámai melléktéma követ, zárásként pedig egy dinamikusabb, elektromos gitáralapra épített, jellemzően az amerikai modern westernre jellemző, szabadságot és végtelenséget kifejező, elnyújtott hangú gitárjátékot hallhatunk. Ha ez a hármas így egyben nem túl meggyőző, jobb, ha nem is folytatjuk tovább, ellenkező esetben viszont külön-külön is érdemes megismerkedni velük (ne ijedjünk meg a két beékelt szövegrészlettől, ez nem jellemző az albumra, jóllehet nekem csak emelte a zárótétel hangulatát). A "Prologue" kifejezetten szép, visszafogottabb formája a főtémának, melyet fuvola és furulya egyaránt előad, végül pedig remek harmóniaváltásba fordul át. Az apró csilingelések, neszek és sustorgások alatt gyönyörű összhatást ad a hárfa, a vonós és a kürtök, ugyanezen kiteljesedett formájában még az "Orange Grove" során tér vissza csupán (körbeölelve a drámai melléktémával), egyébként pedig a "May 10th" végén találkozhatunk vele körülbelül másfél percnyi kottamentes zajkavalkádot követően, kiegészülve a szívdobogással.

A drámai melléktéma a "Suicide Jumper"-ben csendül fel először, mely halk és szomorkás vonósjátékot tulajdonképpen akármelyik, nem technikai villogásoktól hemzsegő Robert Zemeckis-film alá el tudom képzelni. A tétel második felére már inkább a halálközeli élmény a jellemző, a feszültségkeltés ilyen formája Basil Poledouris A félelem országútjánhoz írt zenéjére hasonlít (amely a szóban forgó műhöz hasonlóan szintén nem egy szokványos zenéje a szerzőnek), akinek tehát ezen melankolikus harmóniák egy csendesebb összefoglalására áhítozna füle, annak a már említett "Orange Grove" emelhető ki, mint a legkevésbé zavaró tételek egyike. Silvestritől teljesen szokatlan kompozíciónak számít a korábban jellemzett tipikus amerikai gitármuzsika, amelyet a "Settling In"-ben ismerhetünk meg először. Bár a zeneszerző dobosként indult el a zenei pályán, most mégis olyan ritmikai eszközökkel kísérletezett, amelyeket Thomas Newmannél sokkal inkább elvárhatunk: bongo, wobble board (az a fából készült hangszer, amely az egyensúlyozó korongra, eredeti nevén balance boardra hasonlít, de nem keverendő össze vele), csengettyűk és shakerek – kicsit elrugaszkodik a motelbeli vérengzésektől, és egy rövidke ideig világzenei porondra tereli a hallgatót. Az album számomra legizgalmasabb tétele az "It Was an Accident": viszonylag hosszú, egyre zaklatottabbá váló felvezető után felcsendül a főtéma, amely aztán erős dinamikai kíséretet kap kongákkal és a Van Helsing szintén Silvestri jegyezte aláfestésére is jellemző haranggal, s a "Lou Is Dead" mellett itt kell még a vonósoknak kicsit többet dolgozni a megszokottnál. A magával ragadó lendületét még legalább ennyi ideig képes lennék hallgatni, kár, hogy nincs egy perc sem az egész.


A komponista blockbusterek árnyékában elkövetett művei közül talán azért emelkedik ki nálam az Azonosság score-ja, mert nincs olyan érzésem, hogy szerzője újrahasznosított (vagy picit átértelmezett) zenei megoldásokkal dolgozott volna. Számos, a kilencvenes évekből származó akciózenéjét azért nem tudom jó érzéssel végighallgatni, mert hiányzik belőle az a plusz, amitől meg tudnám különböztetni az azonos időszakban keletkezett zenéitől. Itt egyrészt műfaji kikacsintásról van szó, ami izgalmasabbá teszi az általános csörtéktől, másrészt jó néhány, remekül elkülöníthető témát vonultat fel, akárcsak a tíz különböző személyiség a történetben. Ugyanakkor az album minden pillanatában egy rutinos komponista benyomását kelti, aki az érzelmekre is ugyanúgy képes hatni, mint az alapvető érzékekre. Semmiképp sem könnyed hallgatnivaló, és távol áll a slágereitől, de teljes mértékben elhiszem neki, hogy a Lilo és Stitch – A csillagkutya, a Stuart Little kisegér 2. és az Álmomban már láttalak felkérései után szüksége volt egy efféle rosszalkodásra – melynél a zene minden pillanatában magam is cinkostársa vagyok.