Silent Hill – A halott város (2006)
Silent Hill
- zene: Jeff Danna, Akira Yamaoka
- kiadó: kiadatlan
Egy olyan elképesztő sci-fi/horrorzene után, mint a két évvel ezelőtti Resident Evil: Apocalypse, szinte tűkön ültem, hogy az ifjabb Danna-sarj, Jeff, mikor rukkol elő valami újabb muzsikával. Jóideje lehetett tudni, hogy a nagysikerű számítógépes játék, a Silent Hill moziváltozatához őt kérték fel zenei asszisztensnek, ami nagyjából annyit jelentett, hogy Akira Yamaoka a játék négy részéhez írt műveit filmzenévé kellett konvertálnia. Az újabb projektet tehát tulajdonképpen testhezállónak is lehetett nevezni, hiszen stílusában hasonló produkcióról beszélhetünk, még ha itt mindenféle genetikai hulladék helyett a Sötétség erőivel, valamint egy fanatikus vallási szekta vezetőjével kell is megküzdeni hősnőnknek. A hír, miszerint a film zenéjét nem tervezik kiadni, némileg elszomorított, de megtekintve a filmet bizony el kell ismernem: érthető ez az üzletpolitika.
Ami azt illeti, mozibamenetel előtt nem voltam rest, s játékfanatikus ismerőseim köréből begyűjtöttem a Silent Hill zenéit (nagy szerencse, hogy a játékok készítői egyre gyakrabban gondolnak a zene szerelmeseire is, így a különböző adatfájlok közt könnyen rá lehet olykor lelni a trackekre is), így volt szerencsém bepillantani Yamaoka művészetébe. Az igazi japán misztikum köszönt vissza a szintetizátoron előadott tételekben, s nagyon sok, kellemes harmóniába ágyazott, álomszerű témával találkoztam, hosszan kitartott elektronikus szőnyeggel, földöntúli kísértéssel. Bár a Pokol bugyra is felidéződött, hiszen például az első rész zenéjében szinte alig találkoztam értékelhető dallammal. Helyette mindenféle csörgés-zörgés, hosszú, nagy csőben vett levegővétel visszhangja, fémes kalimpálások és értelmetlennek ható szintiprüntyögés hagyta el a hangfalat, s az olykor erős basszus által megrezegtetett üvegpoharak kivételesen hatékony részeseivé válhattak a hangélménynek – bár ez nem sokat segített rajta.
A film hasonló zeneiséget hordoz, s utólagos heveny számításaim szerint nagyjából nyolcpercnyi elfogadható anyagot lehetne összegyűjteni, ez pedig azonnal meg is magyarázza a kiadatlanságát. Az eredeti Yamaoka-felvételekhez képest valóban sokkal tisztább, minőségi elektronikus hangmintákba ültetett, szebben kikevert zenék szólnak, de csak nagyon ritkán ad pluszt a látványhoz, sőt, többször is olyan érzésem volt, mintha a zeneszerző belekezdett volna valamibe, és négy taktus után a rendező rárivallt volna, hogy azonnal fejezze be. Később a játékzenékkel összevetve kiderül, hogy tulajdonképpen az összes jól sikerült téma szerepel a filmben is, de semmi nagyzenekari produktumra ne számítsunk, inkább jellemzően erős dobalapokra, vagy halk szintetizátoros témákra, néha zongora vagy cselló közreműködésével.
Az igazat megvallva, teljesen értetlenül állok a stáblistán feltűnő Jeff Danna neve előtt, ugyanis ez nem az ő zenéje, hanem Akira Yamaokáé, és azt pláne nem értem, hogy a Resident Evil: Apocalypse rajongóit miért kellett ezzel a projekttel tulajdonképpen félrevezetni. Külön tehát felesleges a filmzenét keresni, ám akik úgy gondolják, hogy az emlékezetes témákat néhány egyéb, valóban nagyszerű muzsikával együtt szívesen újrahallgatnák, azoknak bátran ajánlhatom az egyébként kereskedelmi forgalomban is kapható Silent Hill-játékzenéket (azoknak is főleg a második és harmadik részét). Noha kicsit borsosabb áron adják (6-8 ezer forint között), de a misztikus hangulatú szintetizátorzenék szerelmesei valószínűleg találnak majd benne igazán élvezetes pillanatokat. A filmzenével pedig nem érdemes foglalkozni, mert a rosszul összeválogatott és csúnyán lekurtított témák itt egyáltalán nem működnek, és a film egyes csúcspontjain csupán jókora hiányérzetünk marad.
Ami azt illeti, mozibamenetel előtt nem voltam rest, s játékfanatikus ismerőseim köréből begyűjtöttem a Silent Hill zenéit (nagy szerencse, hogy a játékok készítői egyre gyakrabban gondolnak a zene szerelmeseire is, így a különböző adatfájlok közt könnyen rá lehet olykor lelni a trackekre is), így volt szerencsém bepillantani Yamaoka művészetébe. Az igazi japán misztikum köszönt vissza a szintetizátoron előadott tételekben, s nagyon sok, kellemes harmóniába ágyazott, álomszerű témával találkoztam, hosszan kitartott elektronikus szőnyeggel, földöntúli kísértéssel. Bár a Pokol bugyra is felidéződött, hiszen például az első rész zenéjében szinte alig találkoztam értékelhető dallammal. Helyette mindenféle csörgés-zörgés, hosszú, nagy csőben vett levegővétel visszhangja, fémes kalimpálások és értelmetlennek ható szintiprüntyögés hagyta el a hangfalat, s az olykor erős basszus által megrezegtetett üvegpoharak kivételesen hatékony részeseivé válhattak a hangélménynek – bár ez nem sokat segített rajta.
A film hasonló zeneiséget hordoz, s utólagos heveny számításaim szerint nagyjából nyolcpercnyi elfogadható anyagot lehetne összegyűjteni, ez pedig azonnal meg is magyarázza a kiadatlanságát. Az eredeti Yamaoka-felvételekhez képest valóban sokkal tisztább, minőségi elektronikus hangmintákba ültetett, szebben kikevert zenék szólnak, de csak nagyon ritkán ad pluszt a látványhoz, sőt, többször is olyan érzésem volt, mintha a zeneszerző belekezdett volna valamibe, és négy taktus után a rendező rárivallt volna, hogy azonnal fejezze be. Később a játékzenékkel összevetve kiderül, hogy tulajdonképpen az összes jól sikerült téma szerepel a filmben is, de semmi nagyzenekari produktumra ne számítsunk, inkább jellemzően erős dobalapokra, vagy halk szintetizátoros témákra, néha zongora vagy cselló közreműködésével.
Az igazat megvallva, teljesen értetlenül állok a stáblistán feltűnő Jeff Danna neve előtt, ugyanis ez nem az ő zenéje, hanem Akira Yamaokáé, és azt pláne nem értem, hogy a Resident Evil: Apocalypse rajongóit miért kellett ezzel a projekttel tulajdonképpen félrevezetni. Külön tehát felesleges a filmzenét keresni, ám akik úgy gondolják, hogy az emlékezetes témákat néhány egyéb, valóban nagyszerű muzsikával együtt szívesen újrahallgatnák, azoknak bátran ajánlhatom az egyébként kereskedelmi forgalomban is kapható Silent Hill-játékzenéket (azoknak is főleg a második és harmadik részét). Noha kicsit borsosabb áron adják (6-8 ezer forint között), de a misztikus hangulatú szintetizátorzenék szerelmesei valószínűleg találnak majd benne igazán élvezetes pillanatokat. A filmzenével pedig nem érdemes foglalkozni, mert a rosszul összeválogatott és csúnyán lekurtított témák itt egyáltalán nem működnek, és a film egyes csúcspontjain csupán jókora hiányérzetünk marad.
Tihanyi Attila
2006. 05. 21.
2006. 05. 21.
