Japánban egy fiatal rendező, Takashi Shimizu készített egy filmet egy házról, melyben borzalmas átok lakozik, s mindenkit elpusztít, aki beteszi oda a lábát. A maga által gerjesztett dühroham segítségével elpusztított áldozatok között akad merevgörcsben szenvedő anya, szürkére sápadt, macskahangú gyermek egy beragasztószalagozott szekrényben, vagy éppen padláson csúszó-mászó lány. Ráadásul minden áldozatot vírusként fertőz meg újabb átokkal, így a növekedése megállíthatatlannak tűnik mindaddig, amíg a főhős ápolónő épp helyettesítést vállalva át nem lépi a küszöböt, és fel nem veszi a harcot a benn lakozó szörnyűséggel. A hazájában nagy sikert aratott film nem elsősorban a hatásvadász elemekre épít, hanem a folyamatosan magasan tartott feszültségre és a zsigeri borzongásra, így több "egyszerű" horrornál.


Mivel jó szokása az álomgyárnak, hogy megpróbál az amerikai nézőknek olyan, más országokban jól bevált receptekből főzőcskézni, mely ismeretlen számukra, mégis jóízűen fogyaszthatják, Shimizu (Sam Raimi közbenjárásával) ugyanott elkészítette az amerikaiaknak szóló változatot is, melyhez a híres vámpírvadászt, Sarah Michelle Gellart kérte fel főszereplőnek, Bill Pullmant pedig (spoiler!) öngyilkosnak. Egy-két helyen változtattak a speciális effekteken is, ugyanis az amerikai néző CGI-bombákhoz szokott szeme jócskán meglepődne a japánok olykor végtelenül egyszerű filmes trükkjein, melyek persze többségükben jóval félelmetesebbek, mint egy agyonrajzolt számítógépes megoldás.

Ami feltétlenül szükséges változtatásnak tűnt, az a zene hozzáadása, mely a japánoknál egyáltalán nem fontos kellék (ezt jól mutatja az eredeti címén Ju-On párszintetizátoros sikolya, reccsenése vagy egyszerű dallamocskája), viszont a világon egyre szélesebb körben számít alapvető hozzávalónak egy jól megírt score. Raimi korábban már többször dolgozott együtt Christopher Younggal, akinek neve egyébként is jól mutat a rémületkeltő filmek stáblistáján, így a filmzenebarát közönséget meg sem lepte igazán a hír, hogy ő hangszereli meg Shimizu elképzeléseit. Young többször is nyilatkozta, hogy számára a horrorfilm nem egyenlő a csattanásos ijedelmekre épülő alkotásokkal, sokkal inkább az elfojtott borzongás híve, így nagyon örült ennek a felkérésnek, pláne azért, mert az ezt megelőző pár évben nem került horrorprojekt közelébe. Az Átok esetében szerencséje is volt, hiszen bár feldolgozásról van szó, az eredeti zenét nem kellett alapul vennie, mert nem is volt olyan, ráadásul Shimizu nem sajnált pénzt és időt áldozni a zene megalkotására, így lehetőség volt valami igazán jó produkció létrehozására. Young már épp elég horrorrendezővel dolgozott együtt ahhoz, hogy tudja: nem elég az összevisszaság és a zenekari káosz, az igazi siker titka mindig egy jól megkomponált és fülbemászó melódia, mely stílusosan illeszkedik a filmhez. A Hellraiser-filmek idején annak szellemi atyját, Clive Barkert (és nem mellékesen az egész filmzenebarát közösséget) elvarázsolta káprázatos főtémájával, mely egyszerre volt félelmetes, hátborzongató, tekintélyt parancsoló és magával ragadó. Ennél a produkciónál viszont egész más volt a helyzet. Shimizu – az ázsiai szokásokhoz méltóan – nem kívánt semmiféle dallamot, számára épp elég volt egy nagy adag, hangjegymentes fekete köd, ugyanakkor a filmstúdió mégiscsak várt Youngtól valami maradandót, így végül sokkal nehezebb feladat előtt állt, mint elsőre gondolta volna. 


A végeredmény pont olyan lett, mint amilyennek az előbbi sorokból ki lehet következtetni. A zongorára, vonósokra, két kontrafagottra (szinte észrevehetetlenek) és elektronikus zörejekre építkező aláfestés nagy általánosságban olyan, mintha egy elhagyatott metrószakaszon sétálgatnánk, és olykor nagy robajjal, véletlenszerűen elzúgna mellettünk egy lestrapált szerelvény, melynek csak pár kereke forog még, a többi visítva kapaszkodik a sínekbe. Bár Young – jó szokásához híven – megírta a stílusos háromnegyedes főtémáját, ez semmivel nem emelkedik ki az elmúlt évek hasonlóan meghangszerelt témáiból, akár saját (Tökéletes másolat, A rejtélyek háza), akár egyéb zeneszerzők műveit vesszük figyelembe (a Hatodik érzék zenéje James Newton Howardtól, vagy az Azonosságé Alan Silvestritől). Elsőre szokatlannak tűnhet a tételek megnevezése, ugyanis semmi egyéb információ nem áll a hallgató rendelkezésére, mint a következő: „Ju-On 1-8”. Mégis a nyolc tételt felölelő 42 percnek semmi szüksége nincs is erre, hiszen Shimizu óhajának megfelelő fekete köd az egész, félelmetes atmoszférával, és a néha feloldozást jelentő dallamokkal (az első, a harmadik és az utolsó tételben, illetve a hatos tétel végén). Ez a kettősség remekül helytáll a filmben, dob is a hangulatán kellő mértékben, különálló hallgatása viszont inkább büntetés, és azok számára, akik Young zenéit már az előtt megveszik, mielőtt egyáltalán hallanák (egyik szerkesztőnk például elkövette ezt a hibát), hatalmas csalódás. Bár az épp fentebb említett két Young-album esetében szintén elmondható, hogy a megfoghatatlan massza és a csodás dallamok keveréke, az Átok alaptémája korántsem olyan maradandó, mint akár a "Housebound" és "Silhouette" tételek (Tökéletes másolat), vagy a "This Too Shall Pass" (A rejtélyek háza). A zenekari összeállítást illetően nincs benne kiemelkedő szólam – gondolhatnánk itt a fantasztikus kórusra az Áldott a gyermek zenéjéből, mely emlékezetessé tette az albumot; vagy a fájdalmas hegedűszólókra a Rossz álmokból. Nincsenek az őrületet játékosan megközelítő megoldások, mint a Kísértetben, és az alapatmoszféra sem olyan befogadható, mint az Egy házban az ellenséggel esetében. Az egész káosz, amelyből az Átok aláfestése építkezik, abszolút a célnak megfelelő, és teljesen elfeledi a hallgatóságot.


És bár tudjuk, hogy Christopher Young igencsak erős egyénisége a filmzeneszerzésnek, csak azért bocsájtható meg ez a támadása az Átokkal, mert van épp elég zenéje, amiért továbbra is szerethetjük és tisztelhetjük. Horrorrajongók számára csak akkor feltétlenül élmény e műve, ha a szerző összes, ebben a stílusban megírt zenéje már a polcon van, netán elvakult imádói a filmnek. Egyéb esetekben fogyasztása csak erős idegzetűek és kevés elvárással rendelkezők számára ajánlott.