Vannak a méregdrága, ritka lemezek, melyekért a rajongók – akiket esetünkben már nyugodt szívvel lehet megszállott gyűjtőknek is nevezni – képesek kiadni utolsó fillérjüket is, csak hogy polcukon tudhassák azokat. A normál kiadások mellett elsősorban ezen korongoknak szokás kiemelt figyelmet szentelni, ugyanakkor bőven találni ellenpéldát is, az úgynevezett egycentes albumokat, melyeknek maximum annyi előnyük van, hogy olcsóságuk révén, olyanokhoz is eljuthatnak a filmzenék, akik szimpla érdeklődők révén a minőségi kiadásokra már nem szívesen ruháznak be. Ezeket az albumokat főleg áruházláncokban lehet fellelni, vagy olyan lemezboltokban, ahol igyekeznek eleget tenni a különböző pénztárca-vastagsággal bíró ügyfélkörüknek. Az utóbbi kategória két, gyűjteményem részét mai napig képező ékes példáját (a Schwarzenegger Super Herot, illetve a Music from Titanic-ot) korábban már bemutattam, s úgy éreztem, a kezdeti botlásaimra emlékeztető trió utolsó tagját sem hagyhatom ki eme szórásból.


Az ilyen jellegű kiadványok esetében is ugyanolyan egyszerű a receptúra, mint a komolyabb válogatásalbumoknál: össze kell szedni a legnépszerűbb filmek legpopulárisabb témáit, s ha nem akarjuk az eredeti felvételek jogdíját kifizetni, akkor vegyük fel újra, készítsünk hozzá borítót, és már indulhat is a tömeggyártás. Ezzel nincs is semmi gond, hiszen ilyenkor nem elsősorban a filmzenebarátok igényeit szeretnék kiszolgálni, hanem az átlag fogyasztókat célozzák meg – és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ilyen lemezekből lényegesen több fogy, mint például egy igényes Sony-verzióból.

A Disky kiadó munkatársai úgy döntöttek, hogy a London Philharmonic Orchestra közreműködésével ők is képviseltetik magukat ezen a piaci szegmensen, így a kilencvenes évek derekán összeállították saját válogatásukat, amely az Essential Movie Themes címet kapta. A filmzenét és komolyzenei betéteket egyaránt magába foglaló korong összeállítása remekül sikerült, ugyanis az ilyen esetekben elengedhetetlennek (vagy inkább kötelezőnek?) számító főtémák mellett felkerültek a lemezre például a Szárnyas fejvadász, a Disney-féle Fantázia, valamint a Kramer kontra Kramer dallamai is. A zenekarválasztás szintén dicséretes, hiszen egy ismert és népszerű formációról van szó, ám akármennyire is jó a hírnevük és korrekt a repertoár, ha az, amiből játszaniuk kell, nem az igazi, ezáltal pedig zenéjük jóindulattal is csak az eredeti művek árnyékaként jellemezhető.


Az első néhány tracknél még nem lóg ki annyira az a bizonyos lóláb, mindössze annyit venni észre, hogy kissé mintha erőtlen lenne a zenekari játék – bár ez sokkal inkább tudható be a rendelkezésükre álló partitúrának, illetve a hangkeverésnek –, de például a Tűzszekerek-téma zenekari adaptációja még éppúgy jónak mondható, mint Az aranytóból származó részlet. A komolyabb gondok a Star Wars esetében jelentkeznek először, ahol már igencsak zavaró az erőtlenség, s hogy a világ egyik legismertebb főtémája egyáltalán nem markáns. Ezt követi a "Jaws" című track, amely dallamvilágát tekintve ugyan valóban John Williams A cápához készült kompozícióját idézi fel, műfajilag azonban néminemű probléma van vele, itt ugyanis jazzes változatban hallhatjuk – ezen átirat nem mellesleg Lalo Schifrin tollából származik. Részemről jelen korongon ez a két tétel, valamint az Indiana Jones-zene az, amely a legrosszabb felvétel címét vívta ki magának, a többi, eddig nem említett szerzemény simán közepes.

A komolyzenei részletek esetében a tracklistán történő feltüntetésük a legfigyelemreméltóbb: amennyiben ezt vesszük alapul, úgy megállapításra kerülhet az a tény, miszerint Csajkovszkij a Fantáziának, Ravel a 10-nek, Beethoven pedig a Mechanikus narancsnak volt a zeneszerzője, holott ugye a valóságban nem erről van szó, hanem például utóbbi esetében arról, hogy az "Örömóda" lett kiválasztva a Stanley Kubrick filmje alatt hallható zenék közül. Az albumon lévő tételek közül azonban ezen klasszikus zenei vonatkozású darabok sikerültek a legjobbra, s ilyenkor persze – szerintem jogosan – merül fel a kérdés, hogy a többi zenére vajon miért nem sikerült ennyi figyelmet szentelni?


Az Essential Movie Themes a minimalistánál is minimalistább borítóval lett ellátva, mivel a füzetecske (amely mindössze egy két részre hajtott lapból áll) belsejében is pontosan ugyanazon információk találhatóak meg, mint a hátoldalon, s a borítón látható kép további két változatban került még felhasználásra különböző képvágások alkalmazásával. Ugyanakkor ha jobban belegondolok, egyáltalán nem elítélendő ez a megoldás (amilyet például anno a Reader's Digest hasonló alapokon nyugvó összeállításánál is láttam), hogy egy ilyen árfekvéshez és minőségi szinthez nem is érdemes különösebben cizellált borítót kreálni.