kísérete merőben eltér attól a vonaltól, amellyel Hans Zimmer meghódította Hollywoodot, e mű a szerző pályafutásának azon minőségi darabjai közé is tartozik, ahova például az Afrika-periódusához köthető
score-ja. Az interjúk alkalmával e munkája éppúgy elkerüli a reflektorfényt, mint az életrajzában történő kifejtést, sőt, még albumismertetőt is szerény számban találni róla. Ennek oka egyrészt abból ered, hogy a moziból nem lett kasszasiker, kultikus alkotás, másfelől azon időszakban íródott, amikor Zimmert olyanokért ünnepelték, mint a
dallamai, melyek ehhez képest lényegesen látványosabban lendítettek karrierjén. Mindezek mellett, amennyiben valakinél afelől érdeklődünk, milyen véleménnyel van erről az albumról, borítékolható, hogy elismerő választ kapunk...
Ugyan a brit származású John Boorman (
Excalibur) rendezése eljutott a Cannes-i Filmfesztivál Aranypálma-jelöléséig is, szélesebb közönségsikert nem könyvelhet el, holott a Patricia Arquette (
Lost Highway – Útvesztőben) főszereplésével készült mozijával valós, borzalmakkal teli eseményt boncolgat, az 1988-as burmai felkelést, mely az elnyomás és az elhibázott gazdaságpolitika következményeként tört ki, majd követelt több ezer életet. Az Alex Lasker (
A Nap könnyei), valamint az elsősorban fotósként ismert, s az itt taglalt eseményeket saját bőrén megtapasztaló Bill Rubenstein forgatókönyvéből készült
A szabadság ösvényein mindezt egy amerikai turista, Laura Bowman (Arquette) kálváriáján keresztül igyekszik bemutatni, aki az egzotikus, gondtalan kiruccanás helyett a lakosság katonai rezsim ellen folytatott tüntetéssorozatába, küzdelmébe csöppen. Bár a kerettörténet fiktív, Rubenstein közreműködése révén nemcsak a háttérinformációk, továbbá az erőszakos cselekedetek ábrázolása mondható hitelesnek, hanem némely szereplő személye is megfelel a valóságnak.
"Igyekszem olyan emberekkel dolgozni, akik valamiféle pluszt hoznak az életembe, és John ezen személyek egyike. Igazán inspiráló ember. Nem felejti el, hogy a filmzene nemcsak a rendezőről, hanem a komponistáról is szól. A magam részéről azt tudom mondani, hogy egy kiváló tehetség, aki kellő érzékenységgel lett megáldva" – nyilatkozta Boormannel kapcsolatban Zimmer, akivel útjaik ezen kívül sosem keresztezték egymást. Igaz, a direktor filmográfiáját elnézve, ő nem az a fajta ember, aki kitart a zeneszerzők mellett – majdnem mindig mással dolgozik együtt, s az elmúlt öt évtized során Ennio Morricone éppúgy megfordult nála, mint Trevor Jones vagy Rupert Gregson-Williams. Zimmer remekül ráérzett
A szabadság ösvényein hangulatára, lényegére, aminek eredményeként egzotikus, szintetizátoros megoldásokkal és vonósszólamokkal tarkított szerzeményével a zenei felvételek erejéig egy csipetnyi Burmát csempészett a londoni Air Studios falai közé. Hangszerelés szempontjából a komponista ezen korszakából ismert szintis megoldásai mellett a különféle fémcsövek, illetve fafúvósok révén előtérbe kerültek a tájegységre jellemző ritmikus elemek, melyek hibátlanul domborítják ki az események színterét.
A délkelet-ázsiai hangulat már az albumnyitó "Waters of Irawaddy"-tól kezdve magával ragadja a hallgatót, kinek képzelete e csodálatos dallamoknak köszönhetően hamar elkalandozik egzotikus tájakra. A fájdalmat, reménytelenséget sugalló női vokállal, illetve a fülbemászó ütőshangokkal Zimmer nemcsak a burmai helyzetet kívánta szimbolizálni, hanem Laura megtépázott sorsát is, a főszereplőnő lelkét ugyanis nemcsak az adott helyzet nyomasztja, hanem az is, hogy röviddel ezelőtt férjét és kisfiát egyaránt elveszítette. A score velejét nemcsak a nyitány, hanem a tízperces "Beyond Rangoon" is megragadja, melyek egyúttal a korong legcsodálatosabb darabjaiként aposztrofálhatóak. S bár a lakosság puskaporos hangulatban él, szerzőnk inkább az ezzel párosuló drámára helyezi a hangsúlyt, ami a Milan korongján is érződik, dinamikusabb megmozdulásra ugyanis mindössze az "Our Ways Will Part" első felében, a "Village Under Siege" végén, valamint az "I Dreamt I Woke Up"-ban kerül sor. Utóbbiból a karmesteri szerepet betöltő Nick Glennie-Smith is kivette a részét, e projekt legérdekesebb közreműködője azonban nem ő (hiszen ekkorra már számtalan korábbi Zimmer-darabnál jelen volt), hanem Marc Streitenfeld, aki 1995-től kezdett dolgozni Zimmer mellett, első önálló megbízatását azonban csak tizenegy évvel később kapta.
Lényeges azt is kiemelni, hogy bár megannyi szintetizátoros támogatást tartalmaz, az arányok és a hangminták minősége okán
A szabadság ösvényein kíséretére nem érvényes a technikai elöregedés. Egy rövid, ugyanakkor mindezt remekül demonstráló példa erre a "Freedom for Fear", ahol a mély vonósok és a fafúvósok elnyújtott játékát a köztük megbúvó szintis szólam húsz év távlatában sem húzza le, hanem erősíti.
Hans Zimmer pályafutásának első tízéves etapjából
A szabadság ösvényein kísérete mellett a méltán népszerű
Az oroszlánkirály, az
Egyedül a ringben, az
Elválasztott világ, továbbá a
Millennium: Tribal Wisdom and the Modern World aláfestései azok, melyeket stílusuk, atmoszférájuk révén külön lapon tartok számon – igaz, utóbbi dokumentumfilm zenéjén már érezni az idő múlását. Számomra ezek a darabok egyfajta oázist jelentenek a szerző pályafutásában, amit egykoron az akciómuzsikák, manapság pedig a modern elektronikus elemekkel, hangzásvilágokkal történő kísérletezgetés jellemez.