Az Amerikai szépség kapcsán sokat lehetne beszélni a film erkölcsi mondanivalójáról, az amerikai külváros messziről csillogó, ámde közelebbről szemlélve üresen tátongó életéről, Kevin Spacey kiváló meghasonlásáról, Annette Benning hisztériájáról, Mena Suvari melleiről – ezeket azonban inkább hagyjuk meg a filmesztétáknak. Sokkal célszerűbb, ha annak zenéjénél maradunk, mely egyfajta millenniumi összefoglalónak is tekinthető Thomas Newman életében. Zenei világának legjellemzőbb kifejezése a légies megszólalás néhány egzotikus pengetős hangszerrel, puha hangú ütőshangszerekkel és finom szőnyegekkel, melyek azóta is páratlannak számítanak a filmzenék sorában. Nem utolsósorban ez számít azóta newmani védjegynek – már ami a zenészcsalád legfiatalabb sarját illeti. Az Amerikai szépség zenéje is az efféle könnyedségre alapoz, ugyanakkor Sam Mendes filmjének sokszínűségét is magán hordozza: mosolyt csal arcunkra, de olykor megdöbbent, vidáman hullámzik a boldogság tengerén, vagy éppen szerelmes tekintettel révedez. Sokak számára ismerős lehet a két főtéma, melyeket Dave Lee (a house világában egyébként Joey Negro néven ismertté vált) zenei producer Jakatta fantázianéven a klubok és kereskedelmi rádiók részére kellemes négynegyedbe ültetett, szélesítve ezáltal a kört, melyekhez eljutott ez a fantasztikus muzsika.

Newman zsenialitása leginkább abban rejlik, hogy művének hallgatása közben képesek vagyunk teljes mértékig elfelejteni a szimfonikus zenekar fogalmát. Elég, ha csak végignézzük a CD belső borítóján felsorolt szólistákat, s a melléjük rendelt hangszerek nevét. A mandolinon, illetve annak szándékosan elhangolt változatán, a lap steel és pedálos steel gitáron, ukulelén, fuvolán, hegedűn és zongorán kívül olyan egzotikus hangszerekkel is találkozhatunk, mint például a tabla (népszerű indiai ütőhangszer), a dulcimer (a cimbalom egy hosszúkásabb fajtája), az EWI (egy elektronikus fúvóshangszer), a saz (héthúros pengetős hangszer, a török népzene egyik alaphangszere), illetve a tin whistle (ír furulyának is nevezik). Ezek különleges összjátéka sokat hozzátesz a score varázsához, amely alapatmoszféra egész biztosan emlékezetes marad bármely hallgatója számára.


A 37 perc körüli kompozíciót pont a legismertebb motívum foglalja keretbe, és nagyon vigyáznunk kell, hogy erősítőnkön a basszus milyen arányban van beállítva, mert szokatlanul mély kíséret morajlik fel ebben a muzsikában. Talán minden filmzenebarát találkozott már ezzel a játékos témával („Dead Already” és „Still Dead”) vagy az album másik emlékezetes motívumával, a jóval melankolikusabb „American Beauty”-vel, illetve az „Any Other Name”-mel (mely utóbbi csendes varázslat például egy, a filmzenéktől független chill-out válogatásra, a híres Cafe Del Mar-sorozat egyik kiadványára is felkerült). Előbbit a változatos ütőhangszerek vidám kifejezésmódja, mint az amerikai álom fanyar zenei kiröhögése, utóbbit pedig a szerzőtől mindig elvárható, lágyan drámai hangvételű zongorajáték teszi kiemelkedővé, mely romantika a két furcsa fiatal szerelmes nem mindennapi egymásra találásának aláfestése. Amikor azt mondjuk, hogy egyfajta Newman-antológiával szembesülhetünk az album hallgatásakor, az többé-kevésbé ennek a két fővonalnak tudható be, hiszen mindkét téma teljesen jellemző a komponista egyedi zenei világára, és az A remény rabjai, a Halálsoron, az Egy asszony illata vagy a Kisasszonyok aláfestéseinek nem elsősorban nagyzenekari pillanataira emlékezve sok meglepetés nem is érhet minket.


E négy tétel kiemelésével gyakorlatilag a leghosszabb trackeket meg is vizsgáltuk, és mivelhogy a maradék tizenöt tétel játékidejének átlaga nincs másfél perc, ez nagyjából előre jelez nekünk egyfajta "komolytalanságot". Legalábbis abban az értelemben, hogy elsősorban apró szemelvényeket, hangulatképeket kapunk ezekben a kis kompozíciókban, ami a két főbb hangulati vonalat hivatott erősíteni. A gyorsabb tempójú darabok között találunk igazán felszabadult muzsikát („Lunch With the King” és „Bloodless Freak”), de akadnak furcsa és kevésbé kellemes pillanatok is („Root Beer”, „Choking the Bishop” vagy „Spartanette”, főszerepben a hamis mandolinnal és furcsa, fémes ütőshangszerekkel), melyek bár szokatlan hangvételű darabok, nehéz nem kedvelni őket. Egyfajta átmenetet képez a gyors és lassú tételek között a „Power of Denial” és „Marine” lágy hullámzása, mégis számomra leginkább a szomorkás, szinte földöntúli szépséget hordozó trackek jelentik az album csúcspontjait. Úgy, mint a „Weirdest Home Video” első felében hallható finom megoldások, az „Angela Undress” csodálatos visszafogottsága a távoli zongoraszólóval, vagy a legrövidebb „Blood Red”, amely a film drámai csúcspontjának olyasféle aláfestése, amely inkább feloldást sugall, mintsem valós tragédiát. Az egész album egyfajta felszabadultságot áraszt magából, és bár olykor bizony megszorongatja egy kicsit a hallgató szívét, sosem facsarja meg igazán, s valamely (akár egész halkan a távolból felsejlő) szólamban mindig hagy valami megnyugvó érzést, a film alapvető üzenetével, üzeneteivel ellentétben nyugodtan lehet életigenlő darabként számon tartani.


Olyan filmzene ez, amely távol áll a klasszikus szimfonikus művektől, ám utánozhatatlan megszólalásmódjával egészen különleges érzéseket kelthet, s talán épp ezért is lehet kihagyhatatlan a gyűjteményből. A film értékét olyan mértékben növelte, amely mindenképpen megérdemelte volna az aranyszobrocskát, ám Thomas Newman valamiért mostohafiúként van kezelve az Akadémia berkeiben. Lásd az 1994-es évet, amikor a Kisasszonyok és A remény rabjai zenéiért egyaránt jelölve lett, mégis kevésnek bizonyult a győzelemhez – igaz, kivételesen erős volt a mezőny, hiszen a győztes Az oroszlánkirály mellett a Forrest Gump és az Interjú a vámpírral zenéi voltak versenyben. Gyanítom, 1999-ben mindenki azt gondolta, hogy egy ilyen bombaerős visszatérésnél, mint az Amerikai szépség, nem kell több, ám mégis egy olyan mű taszította le a trónról, amire már a kutya sem emlékszik (John Corigliano A vörös hegedű című filmhez írt zenéje). Azóta minden évben jelölik szegényt, és már-már megalázó, hogy rendre üres kézzel távozik a díjátadókról. Ezen zenéje az addigi jelöléséből talán a legemlékezetesebb és leginkább ismert, s ennek kapcsán a legijesztőbb gondolat az, hogy ha ez sem ért annyit, hogy az Akadémia a legbecsesebb elismerésben részesítse, akkor egyáltalán van-e még értelme bármit is csúcsformában alkotnia. Remélhetőleg ez a gondolat sosem fog megfordulni Hollywood egyik legegyénibb stílussal rendelkező komponistájának fejében, s a tárgyírásunkban szerepelt alapmű mellé számos hasonló kaliberű szerzemény kerül még ki kezei közül. Egy dologra kell csak vigyáznunk, ha be szeretnénk gyűjteni az albumot: létezik egy betétdalos változat is, melyen ugyan a két főmotívum helyet kapott, de az egyéb, kevésbé ismert előadók szerzeményei közel sem adják vissza azt a hangulatot, amit a score kifejez.