Időről időre virtuális szerkesztőségünkben felvetődik a gondolat, hogy a számtalan kiváló muzsika mellett nem ártana néha az utca másik oldalát is szemügyre venni, s kicsit tallózni a komolytalanabb kiadványok között. A kifejezetten rossz filmzenéknek is többféle csoportja van, kezdve mindjárt az alapértelmezettel, amikor egy ismert (esetleg elismert) zeneszerző valami egészen pocsék darabbal áll elő. Ilyenkor nehéz eldönteni, hogy érdemes –e valóban darabokra szedni az adott művet, vagy a korábbi sikerekre való tekintettel célszerűbb a finom mellőzés. Vannak olyan komponisták, akik sorba gyártják a hallgathatatlan zenéket, és semmi remény, hogy valaha kimásznak a negatív előítélettel teli skatulyából – ezeket nyilván más okból szereti a véreskezű önjelölt zenekritikus (még ha ez a tisztség a saját munkáink ismeretében egy némiképp degradáló minősítése a valódi műértőknek).


Azonban az általam most kipécézett "másik oldal" történetesen olyan amatőr bájjal rendelkezik, hogy mélyebben átgondolva az egész Cyborg-kört, kicsit azért meglágyul a szívem. Kezdve azzal, hogy maga a nagy mű egyáltalán nem tekinthető komolynak, ritkán látni ugyanis ilyen elképesztően béna produkciót. Bár a főszereplő, Jean-Claude Van Damme pillanatokra megcsillogtatja harcművészi képességét, ez nem segít azon, hogy szemmel láthatóan egyszer sem ér hozzá ellenfeleihez, ráadásul a haja is hogy néz ki, filmbeli nevéről nem is beszélve. Albert Pyun rendező (akihez ezenkívül olyan remekek kapcsolhatók, mint például a Véres küzdelem, a Kickboxer második és negyedik része, a Nemezis-trilógia, a Terror a stadionban vagy az Öld, ahogy éred!) filmjének főszereplője a Gibson Rickenbacker fantázianevet viseli – bár ez lehet, hogy a forgatókönyvíró Kitty Chalmers eszét dicséri –, míg félelmetes tekintetű ellenfele a Fender Tremolo névre hallgat. Illetve nem, mert elképesztő vezetékneveiken csak a stáblista böngészése közben derülhetünk, miután persze észrevettük a pazar párhuzamot a szereplők közti életre-halálra szóló harc és a két világhírű gitármogul valós rivalizálása között.

Történetét tekintve szinte még sosem hallott újdonságokkal szembesülhetünk. A távoli (vagy közeli, mindegy) jövőben a lakosságot szörnyű járvány és éhínség pusztítja, barbár bandákról nem is beszélve, s a túlélés reménye tudósok egy maroknyi csoportjának kezében van, akik Atlantában dolgoznak a vírus ellenszerén. Az ehhez szükséges információkat egy robotnő rejti, s a cél, hogy a kalózvezér Fender elől menekülve eljuthasson a tudósokhoz. Ebben van segítségére Gibson, az ökölharcban, rúgótechnikában és kardforgatásban kiváló harcos, akit ráadásul személyes bosszú is vezérel, miután Fender az egész családját lemészárolta. A viszontagságos út végén persze győz a jó (miután összecsap a rosszal, majdnem meghal, de végül mégsem), és eljutnak a lepedőre festve ábrázolt Atlantába.


Az egész filmet gyakorlatilag bármilyen lelkes és fiatal baráti társaság összeállíthatta volna, és alapvetően a helyszínek, valamint a díszletek akár hangulatosnak is nevezhetők. A dialógokról (azon kevésről) felesleges szót ejteni, a stáb sem foglalkozott vele, a karakterek részletes kidolgozottságának hiánya szintén elhanyagolható, bár ahhoz, hogy például Gibson személyes indíttatását jól megértsük, bizonyos visszaemlékezéseket többször is megnézhetünk, ugyanabban a formában. Ami viszont mindvégig kíséri az üldözőket és üldözötteket, az a masszív szintetizátoros aláfestés, mely a 83 perc során szinte alig enged fellélegzést, folyamatosan nyivákol vagy csörög-zörög. Kevin Bassinson követte el ezt a merényletet, kinek aztán később volt ugyan egy-két további filmes munkája, kiadást mindösszesen a Cyborg élt meg, s a hanganyag ismeretében nyugodtan nevezhetjük mellőzését színtiszta mázlinak.

Még akkor is, ha ugye az amatőr báj sok minden eltussolására képes, és ez valahol végig az album fölött lebeg. A komponista által összeállított és előadott szerzemények hangzása egészen halványan emlékeztetnek csak a valódi hangszerekére, s az egésznek olyan hatása van, mint a korai stratégiai vagy háborús számítógépes játékok aláfestéseinek. Valószínűtlen harmóniaváltások és motívumok jellemzőek rá, és leginkább tévés vetélkedők (például a Legyen Ön is milliomos!) ilyen-olyan szignáljainak egyvelegeként fogható fel. Bassinson megírt pár témát, melyek aztán váltakozva, minimális módosításokkal követik egymást a bő háromnegyedórás kiadványon, így senki se várjon hangulati felépítettséget, egységesen rossz az egész.


Mindjárt a nyitó "Main Title / Knife to Meet You"-ban megismerhetjük az egyik, még viszonylag zeneibb témát vonós-, és kürtimitátor hangszerelésben, kellően kifejezve az alaptörténet drámaiságát és tragikumát. A két részre bontott tétel nagyobbik hányada címében utal a stáb rejtett humorára, és muszáj az angolul kevésbé értők számára lelőnöm a poént: a "Knife to Meet You" kiejtésben hasonlít a gyakran használt "Nice to Meet You"-ra, ami magyarul "Örülök, hogy látlak". A címbéli szóviccet lefordítva valami ilyesmit kapunk, hogy "Késelek, hogy látlak", és e meglepő játékosság mindenképpen pozitívumként fogható fel az alkotás megítélésében.

Azért nagyon mélyre nem szabad eltemetni ezt a produkciót, mert vannak üde színfoltjai is a szintetizátor-kavalkádnak. A "Nostalgic Flashback" például igenis szépre sikerült, romantikus hegedűmotívum mellé lágy hárfapengetés párosul, s bár a mély vonós/fúvós azért belerondít, felerősítvén az egészet körülölelő borzalmakat, nagyjából kellemes másfél percről beszélhetünk. Ez a szomorkás dallamsor ismétlődik több olyan helyen is, ahol vagy Gibson tragikus múltját hivatott a film ismét az arcunkba vágni, vagy véletlenül sor kerül némi romantikára. Ilyen a "Nady's Offering", ami tényleg korrekt, lágy szerelmi téma, valamint a "Flashbacks from the Cross" első része és a drámai "Requiem for Nady". Hasonlóan elviselhető a "Pearl Gets a Brain" eleje, s egyébként minden olyan pillanat, amikor felcsendül a távoli fuvolaszóra/pánsípra hasonlító effekt. Kakukktojásként meg kell említeni a "Music at the Mall"-t, melynek keleties hangzása leginkább egy középkori kalandjáték aláfestését idézi, ahol épp betérünk valami boltba, hogy különleges fegyvert vegyünk, vagy új nyerget a lovunknak. Egyszer fordul csak elő ez az egyébként jelentéktelen darab, nem is igazán értem, hogy a szerző sokoldalúságának bizonyítására tett kísérlet miért halt el rögtön a harmadik track végén...


A Cyborg további tételei szaggatott, mély basszusalapra épülnek, mindenféle félelmetesnek ható szintis borzalmakkal megtűzdelve, nagyjából követve a "Main Title"-ben megismert témát, de alapvetően a meglepetéseket és váratlan váltásokat hangsúlyozva. Nem zenei értéke miatt hallgatja az ember (ha van egy kis humorérzéke), hanem átérezve azt a bájt és különlegességet, ami övezi az ehhez hasonló filmzenéket. Objektív értékelése igen nehéz, mert igen távol esik az általában hallott és hallgatott alkotásoktól, legyen szó akár azok elektronikus fajtáiról. Az nem vitás, hogy kiemelkedő részét képezi a filmnek, a vissza-visszatérő kürtszerű motívum akár a Cyborg igazi védjegye is lehetne, de minden bátor és kísérletező kedvű zenebarátnak óvatosan szabad csak megközelítenie ezt az anyagot, mert tulajdonképpen semmi másról nincs szó, mint a zene megerőszakolásáról.