Joe Wright rendezőhöz kapcsolódik Marianelli több fontos mozija, így a Büszkeség és balítélet, a Vágy és vezeklés, valamint az Anna Karenina is, épp ezért volt váratlan, hogy az ezeket követő Pánnál a komponista menesztve lett, és – egy minőségi cserével – John Powell helyettesítette. A jelek szerint nem haraggal váltak el, így A legsötétebb órával folytatódhatott ez az emlékezetes aláfestéseket eredményező együttműködés. Marianelli klasszikus hangszerelésű filmzenéket komponál, ami ma már ritkaság a mozgóképek világában, ezzel őt abszolút oda lehet állítani például Patrick Doyle vagy Alexandre Desplat mellé. Aktuális darabja ismét a film- és a klasszikus zene között mozog, amire jól utal az is, hogy egy patinás komolyzenei kiadó, a Deutsche Grammophon jelentette meg.

Hogy az minél jobban ráérezzen a feladatra, Wright inspirálólag megmutatott zeneszerzőjének egy régi fotót Churchillről, és csak később árulta el alkotótársának, hogy valójában az elmaszkírozott Oldmant látta. Marianelli munkája viszont nem ekkor, hanem jóval korábban kezdődött, amikor még a forgatókönyv sem volt kész; ahogy ő fogalmaz: "Joe tulajdonképpen az egyetlen rendező, aki azt kéri tőlem, hogy már a forgatás kezdete előtt komponáljak. Ez a zenei irányt már a jelenetek elkészülte előtt meghatározza." A szerző először zongorán vázolta fel az elképzeléseit Wrightnak, csak ezek elfogadása után dolgozta ki az adott motívumot. A szimfonikusok kiemelt tagjává Víkingur Ólafssont tette: az izlandi zongoristának a Churchill kocsikázásait vagy épp elmélkedéseit bemutató szcénák alatt volt lehetősége szólistaként előtérbe kerülni, viszont nemcsak ilyen zongoraetűdökre korlátozódott közreműködése, mivel a nagyzenekar előadásába is belefolyt. A szerzemények hangulata borongós, és sokszor jelen van bennük egyfajta izgatottság is, mely a főként rézfúvósok keltette vibrálásban testesül meg, emellett fafúvósok is hangsúlyos támogatást nyújtanak a vonósoknak. Marianelli – a direktor kérésének megfelelően – főként Churchill elméjének kavargó nyugtalanságát kívánta érzékeltetni zaklatott dallamaival, meglehetősen sikeres eredménnyel. Fel-feltűnnek még pergő- és üstdobok, melyek a muzsikába harcias színt szőnek, de nem tolakodóan, ezáltal kicsit sem érezhetünk hollywoodiasan patrióta hangulatot, ezen instrumentumok inkább a politikus döntéseinek súlyát fogalmazzák meg a zene nyelvén. A kompozíciók színvonala mindvégig magas, s ahogy azt a szerzőtől megszokhattuk, ezúttal is egy olyan filmzene született, mely a produkció ismerete nélkül, soundtrack formában is élményt nyújt.