Cell (2016)
- zene: Marcelo Zarvos
- vezényel: Adam Klemens, Jan Kucera
- kiadás éve: 2016
- kiadó: BFD Records
- játékidő: 43:18
Nicolas Cage nem ért rá – ötlött fel bennem a Cell megnézése után, mert teljesen jól illene az egyre mélyebbre csúszó színész manapság elvállalt darabjai közé. Szerencsére John Cusack mindent megtesz, hogy feledtesse kollégáját, tehát stimmel a hiteltelenség, az alvó üzemmód egyaránt, illetve a zilált frizura is, noha ezt hősünk a játékidő nyolcvan százalékában inkább egy sapka alá rejti. A szája viszont szinte minden jelenetben nyitva van (sőt még a moziplakát egyes verzióin is), ezért a néző nem tud másra gondolni, mint hogy ideje lenne már megműteni azt az orrsövényferdülést. Szereplőtársa, a szintén mindent elvállaló Samuel L. Jackson kevésbé súlyosabb sérülésekkel került ki a produkcióból, igaz, szerencséje is volt, mert az igazán kínos jelenetek nem neki jutottak Stephen King A mobil című regényének adaptációjában. Jackson karaktere mindazonáltal annyira szürke lett, hogy a stáblista lepergését követően fél órával már el kellett gondolkodnom, miként is távozott az utolsó jelenetéből. A két színész nem először kapcsolható az íróhoz, hiszen már az 1408-ban is együtt játszottak, amely azonban összevethetetlen a Cell-lel, s itt már párosuk sem működik.
Clay Riddell képregényrajzoló (Cusack) épp a repülőtéren tartózkodik, és vonalas telefonon beszél exnejével és kisfiával, amikor észreveszi maga körül, hogy mindenki, aki épp mobilt használ, magából kivetkőzve őrjöngeni kezd. A vérontásba forduló káoszból menekülni kényszerülő férfi szeretteihez sietne, útján pedig elkíséri egy metróvezető (Jackson), illetve a saját rátámadó anyjával végző szomszédja (Isabelle Fuhrman – Az árva) is. Csakhogy a túra egyáltalán nem ígérkezik sétagaloppnak, mert bármelyik sarkon beleütközhetnek a tomboló megszállottakba, akik falkákban támadnak rá a még ép elméjűekre.
King művéhez eddig még nem volt szerencsém, de az nélküle is gyanítható, hogy egy bizonyára összetettebb regényt sikerült lebutítani, hogy beleférjen másfél órába, így adódott, hogy például egy lényegében tömeggyilkosságnak nevezhető tett elkövetése sem rázza meg különösebben a szereplőket. Az írás 2006-ban jelent meg, amikor az okosnak titulálható, de akkoriban annak még nem nevezett telefonok csak bontogatták nem létező szárnyaikat. A tíz évvel későbbi, remegő kézikamerával rögzített filmváltozat azonban nem élt a készülékekbe lépten-nyomon beletemetkező, vírus nélkül is zombivá vált fajunk felkínálta társadalomkritika lehetőségével, ehelyett egy egyszerű menekülős horror lett, abból is a legrosszabb. Ha emlékezeteset keresnék a produkcióban, akkor az Asylum stúdió remekléseit idéző, kellemetlenül művinek ható trükköket nevezném annak, amelyek az utolsó negyed órában lépnek a fájó szintre, noha igaz, ekkor már nem ezzel foglalkozunk, hanem azzal, hogy mennyire komikus lett a tömött sorokban izgága kacsaként totyogó, s még Cusackénél is tágabbra nyitott szájú statisztasereg látványa. Kétségkívül egy Arany Málna-díjra esélyes produktummal van dolgunk, melynél érthetetlen, hogy a végeredmény láttán mégis miért nem semmisítettek meg a közreműködők minden egyes nyomot, mely a forgatásra utalt.
Tod Williams direktor 1998-as porondra lépését követően mindössze három mozit forgatott – ez most már akár maradhatna is így. Rendezései közül kilóg A titkos ajtó című 2004-es dráma, a Kim Basinger és Jeff Bridges főszereplésével készült produkció ugyanis sokkal magasabb szintet képvisel, mint a Cell és az azt megelőző Újabb parajelenségek, John Irving regényének feldolgozását ugyanis Williams nem rontotta el. Az említett filmhez egy tisztességes drámai zenét komponált Marcelo Zarvos, akit aztán a Cellhez is felkért, ő pedig fellelkesült, hogy King egyik művéhez írhat aláfestést. A görög gyökerekkel is rendelkező brazil művész több mint félszáz score-t komponált eddig, neve azonban mégsem lett közismert, mert leginkább a kisebb drámák területén mozog, nem a blockbusterek stáblistáján kell keresni őt. Olyan alkotásokhoz írt muzsikát, mint például A hódkóros, az Emlékezz rám vagy Az ügynökség, a legjobbjának pedig a Hollywoodland film noiros aláfestését tartom.
A Cell zenéjét New Yorkban és Prágában rögzítették, utóbbi városban valószínűleg a meg nem nevezett szimfonikus zenekar részeit. A mozgókép átmenetet képez a sci-fi és a horror között, és még leheletnyi dráma is vegyül bele, de bármelyik említett műfajt tekintve komolyan vehetetlen. Ráadásul a történet igényelte még a hangdizájnt is, mely főleg különböző frekvenciájú elektronikai zajokra épül, és nemegyszer összeolvad az instrumentális darabokkal, olykor egyenes félbeszakítva azokat. Zarvos bizonyára vakarta a fejét, hogy mihez is kezdjen ezzel, aztán mintha csak úgy döntött volna – egyébként bölcs módon –, hogy a leszállított színvonalhoz ő is B kategóriás score-t ír.
"A filmet sci-finek és horrornak egyaránt tekinthetjük, de őszintén szólva, lényegtelen volt számomra a műfaji besorolás. Mint minden egyes művemnél, úgy itt is az volt fontos számomra, hogy műfajától függetlenül megragadjam a történet érzelmi velejét, és a karakterekben meglévő emberséggel – vagy épp annak hiányával – foglalkozzak. A film technológiai nézőpontját kifejezetten érdekesnek találom, mely nem is lehetne ennél aktuálisabb, az alkotók pedig nyitottak voltak az ötleteimre. Tod Williams a huszadik századi klasszikus zenék összetettségét és rétegeit akarta viszonthallani a score-ban, valamint szerette volna, ha a szintetizátort nagyzenekarral kombinálom" – nyilatkozta a komponista.
Tény, hogy a score-nak van egy eléggé speciális, eredetinek nevezhető hangulata, mintha csak ráeresztettek volna egy szűrőt a túl steril végeredményre, mely tompává tette azt. A nyitó motívum ("Cell Phoner Parade") és a zongoradallammal felvértezett "Main Titles" mogorva szintetizátora és thrilleresen feszült vonósai vonnak be bennünket ebbe a világba, e két trackben pedig megjelenik finoman Zarvos jazzes múltja is egy rezegtetett trombita képében. A zene innentől egyre sötétebb helyekre merészkedik, a lüktető hegedűk, valamint a rézfúvósok garmadája igyekszik némi elektronikával kiegészítve feszültséget generálni a jelenetekbe, melyekbe a direktor képtelen volt izgalmat vinni. Ez a horrorisztikusan fortyogó, de a váratlan felcsattanásokat többnyire mellőző stílus jellemző a mintegy háromnegyed órára. Olyan, nemegyszer elektromos kisülésekkel és különféle effektekkel tarkított szerzemények sorolhatók ide, mint a "Flock Chase", az "Airport Outbreak", a túlburjánzó elektronikával megerősített "Kashwalk", illetve a kiadvány végéről a két részre bontott "The Hive". Amikor a szereplők közvetlen közelében nincsenek jelen a kisült agyú egykori embertársaik, a horror is hátrébb lép, és szerepet kap a drámai zongoraszó ("Son of the Phone",), a thrilleres ("All Phones Ringin", "Two Dead Girls", "Headmaster Prayer") vagy épp ambientes megoldások ("Late Night Talk"), s akad, ahol mindez keveredik ("Son's Voice", "Clay's House").
A nem véletlenül csak digitális formában megjelent albumon nem kapott helyet az a netes mémmé vált dal, melyet a csak Mr. Trololo néven ismert orosz Eduard Khil ad elő, holott az egyik jelenet erre épül. A nótát tartsa bárki bármilyennek, a filmben jól megtalálta a helyét (ám ez most nem irónia), s ez igaz a zárásként felcsendülő Liverpool-focihimnuszra, a "You'll Never Walk Alone"-ra is. Ami a score-t illeti, nem valószínű, hogy Marcelo Zarvos egy zenei portfólió összeállításakor beválogatná bármelyik kompozícióját a soundtrackről. A film alatt sem hangzik túl igényesen, önmagában pedig még inkább előjön félresikerültsége, karaktertől mentessége - legjobb tracket például ki sem tudnék emelni belőle. Mindazonáltal nem hinném, hogy a művész csak drámai területen képes jól helytállni, inkább arról lehet ezúttal szó, hogy egy értékes aláfestés megalkotásához most hiányoztak az azt inspiráló értékes jelenetek.
Clay Riddell képregényrajzoló (Cusack) épp a repülőtéren tartózkodik, és vonalas telefonon beszél exnejével és kisfiával, amikor észreveszi maga körül, hogy mindenki, aki épp mobilt használ, magából kivetkőzve őrjöngeni kezd. A vérontásba forduló káoszból menekülni kényszerülő férfi szeretteihez sietne, útján pedig elkíséri egy metróvezető (Jackson), illetve a saját rátámadó anyjával végző szomszédja (Isabelle Fuhrman – Az árva) is. Csakhogy a túra egyáltalán nem ígérkezik sétagaloppnak, mert bármelyik sarkon beleütközhetnek a tomboló megszállottakba, akik falkákban támadnak rá a még ép elméjűekre.
King művéhez eddig még nem volt szerencsém, de az nélküle is gyanítható, hogy egy bizonyára összetettebb regényt sikerült lebutítani, hogy beleférjen másfél órába, így adódott, hogy például egy lényegében tömeggyilkosságnak nevezhető tett elkövetése sem rázza meg különösebben a szereplőket. Az írás 2006-ban jelent meg, amikor az okosnak titulálható, de akkoriban annak még nem nevezett telefonok csak bontogatták nem létező szárnyaikat. A tíz évvel későbbi, remegő kézikamerával rögzített filmváltozat azonban nem élt a készülékekbe lépten-nyomon beletemetkező, vírus nélkül is zombivá vált fajunk felkínálta társadalomkritika lehetőségével, ehelyett egy egyszerű menekülős horror lett, abból is a legrosszabb. Ha emlékezeteset keresnék a produkcióban, akkor az Asylum stúdió remekléseit idéző, kellemetlenül művinek ható trükköket nevezném annak, amelyek az utolsó negyed órában lépnek a fájó szintre, noha igaz, ekkor már nem ezzel foglalkozunk, hanem azzal, hogy mennyire komikus lett a tömött sorokban izgága kacsaként totyogó, s még Cusackénél is tágabbra nyitott szájú statisztasereg látványa. Kétségkívül egy Arany Málna-díjra esélyes produktummal van dolgunk, melynél érthetetlen, hogy a végeredmény láttán mégis miért nem semmisítettek meg a közreműködők minden egyes nyomot, mely a forgatásra utalt.
Tod Williams direktor 1998-as porondra lépését követően mindössze három mozit forgatott – ez most már akár maradhatna is így. Rendezései közül kilóg A titkos ajtó című 2004-es dráma, a Kim Basinger és Jeff Bridges főszereplésével készült produkció ugyanis sokkal magasabb szintet képvisel, mint a Cell és az azt megelőző Újabb parajelenségek, John Irving regényének feldolgozását ugyanis Williams nem rontotta el. Az említett filmhez egy tisztességes drámai zenét komponált Marcelo Zarvos, akit aztán a Cellhez is felkért, ő pedig fellelkesült, hogy King egyik művéhez írhat aláfestést. A görög gyökerekkel is rendelkező brazil művész több mint félszáz score-t komponált eddig, neve azonban mégsem lett közismert, mert leginkább a kisebb drámák területén mozog, nem a blockbusterek stáblistáján kell keresni őt. Olyan alkotásokhoz írt muzsikát, mint például A hódkóros, az Emlékezz rám vagy Az ügynökség, a legjobbjának pedig a Hollywoodland film noiros aláfestését tartom.
A Cell zenéjét New Yorkban és Prágában rögzítették, utóbbi városban valószínűleg a meg nem nevezett szimfonikus zenekar részeit. A mozgókép átmenetet képez a sci-fi és a horror között, és még leheletnyi dráma is vegyül bele, de bármelyik említett műfajt tekintve komolyan vehetetlen. Ráadásul a történet igényelte még a hangdizájnt is, mely főleg különböző frekvenciájú elektronikai zajokra épül, és nemegyszer összeolvad az instrumentális darabokkal, olykor egyenes félbeszakítva azokat. Zarvos bizonyára vakarta a fejét, hogy mihez is kezdjen ezzel, aztán mintha csak úgy döntött volna – egyébként bölcs módon –, hogy a leszállított színvonalhoz ő is B kategóriás score-t ír.
"A filmet sci-finek és horrornak egyaránt tekinthetjük, de őszintén szólva, lényegtelen volt számomra a műfaji besorolás. Mint minden egyes művemnél, úgy itt is az volt fontos számomra, hogy műfajától függetlenül megragadjam a történet érzelmi velejét, és a karakterekben meglévő emberséggel – vagy épp annak hiányával – foglalkozzak. A film technológiai nézőpontját kifejezetten érdekesnek találom, mely nem is lehetne ennél aktuálisabb, az alkotók pedig nyitottak voltak az ötleteimre. Tod Williams a huszadik századi klasszikus zenék összetettségét és rétegeit akarta viszonthallani a score-ban, valamint szerette volna, ha a szintetizátort nagyzenekarral kombinálom" – nyilatkozta a komponista.
Tény, hogy a score-nak van egy eléggé speciális, eredetinek nevezhető hangulata, mintha csak ráeresztettek volna egy szűrőt a túl steril végeredményre, mely tompává tette azt. A nyitó motívum ("Cell Phoner Parade") és a zongoradallammal felvértezett "Main Titles" mogorva szintetizátora és thrilleresen feszült vonósai vonnak be bennünket ebbe a világba, e két trackben pedig megjelenik finoman Zarvos jazzes múltja is egy rezegtetett trombita képében. A zene innentől egyre sötétebb helyekre merészkedik, a lüktető hegedűk, valamint a rézfúvósok garmadája igyekszik némi elektronikával kiegészítve feszültséget generálni a jelenetekbe, melyekbe a direktor képtelen volt izgalmat vinni. Ez a horrorisztikusan fortyogó, de a váratlan felcsattanásokat többnyire mellőző stílus jellemző a mintegy háromnegyed órára. Olyan, nemegyszer elektromos kisülésekkel és különféle effektekkel tarkított szerzemények sorolhatók ide, mint a "Flock Chase", az "Airport Outbreak", a túlburjánzó elektronikával megerősített "Kashwalk", illetve a kiadvány végéről a két részre bontott "The Hive". Amikor a szereplők közvetlen közelében nincsenek jelen a kisült agyú egykori embertársaik, a horror is hátrébb lép, és szerepet kap a drámai zongoraszó ("Son of the Phone",), a thrilleres ("All Phones Ringin", "Two Dead Girls", "Headmaster Prayer") vagy épp ambientes megoldások ("Late Night Talk"), s akad, ahol mindez keveredik ("Son's Voice", "Clay's House").
A nem véletlenül csak digitális formában megjelent albumon nem kapott helyet az a netes mémmé vált dal, melyet a csak Mr. Trololo néven ismert orosz Eduard Khil ad elő, holott az egyik jelenet erre épül. A nótát tartsa bárki bármilyennek, a filmben jól megtalálta a helyét (ám ez most nem irónia), s ez igaz a zárásként felcsendülő Liverpool-focihimnuszra, a "You'll Never Walk Alone"-ra is. Ami a score-t illeti, nem valószínű, hogy Marcelo Zarvos egy zenei portfólió összeállításakor beválogatná bármelyik kompozícióját a soundtrackről. A film alatt sem hangzik túl igényesen, önmagában pedig még inkább előjön félresikerültsége, karaktertől mentessége - legjobb tracket például ki sem tudnék emelni belőle. Mindazonáltal nem hinném, hogy a művész csak drámai területen képes jól helytállni, inkább arról lehet ezúttal szó, hogy egy értékes aláfestés megalkotásához most hiányoztak az azt inspiráló értékes jelenetek.
Bíró Zsolt
2016. 11. 22.
2016. 11. 22.
Tracklista:
- Cell Phoner Parade (1:48)
- Main Titles (1:50)
- Flock Chase (3:03)
- All Phones Ringing (1:17)
- Son on the Phone (1:49)
- Airport Outbreak (4:43)
- Alice (1:14)
- Two Dead Girls (2:33)
- Kashwalk (3:32)
- Late Night Talk (3:12)
- Son's Voice (1:38)
- Attic Attack (2:08)
- Headmaster Prayer (2:06)
- Clay's House (2:07)
- Cyclists (1:44)
- The Hive (Part 1) (5:09)
- The Hive (Part 2) (3:25)
Az album a Spotify-on:
