Rendhagyó módon egyetlen pillanatig sem szeretnék foglalkozni azzal, hogy Paul Verhoeven klasszikus erotikus thrillerjének elképesztően viszontagságos körülmények közt létrejött folytatása milyen film lett végül. Amilyen pletykákat lehetett hallani már legalább négy éve, az alapján csak egyre csökkent az érdeklődésem, s az is egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy az esély is folyamatosan lesz kisebb egy méltó második részre. Nekünk az is elég, ha abba gondolunk bele, hogy micsoda bátorság kell egy filmzeneszerzőnek egy ilyen feladat elvállalásához. A projekt addig húzódott, hogy az első rész egyedülálló muzsikájáért felelős Jerry Goldsmith közben eltávozott az élők sorából, a veterán John Scott (
) rövid egyeztetés után kiszállt, s bár felmerült még James Newton Howard neve is, ő remek érzékkel távol maradt a produkciótól. Végül az ifjú titán, John Murphy döntött úgy, hogy semmi vesztenivalója nincs ezzel a kihívással, és bátran nekivágott, hogy Goldsmith motívumait felhasználva zenét szerezzen ehhez a kétes fogadtatású folytatáshoz.
Murphy még csak ismerkedő fázisban van jelen a filmzeneszerzők világában, hiszen bár 1993 óta komponál aláfestéseket, önálló score albuma nem sűrűn jelent még meg eddig. A két Guy Ritchie rendezte produkció,
A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, illetve a
Blöff zenéje csak betétdalokat tartalmazó korongon látott napvilágot, a
28 nappal később vagy a
Szerelmes lövészek lemeze pedig egyaránt tartalmazta saját tételeit, illetve egyéb előadók szerzeményeit is. Első igazán saját filmzenei kiadványának tulajdonképpen az
Elemi ösztön 2. korongja tekinthető (bár a végén kiderül, hogy mégsem teljesen), és könnyen előfordulhat, hogy az a merész húzás, amellyel belekezdett ebbe a munkába, még a javára válhat a későbbiekben. Azt ugyanis a film megtekintése nélkül is megállapíthatjuk, hogy Murphy igen magabiztos kézzel nyúl a partitúrához, s szóban forgó műve remek ötvözete a zenekari és az elektronikus megoldásoknak. Egyéni stílus megállapításáról beszélni egész biztosan csacskaság lenne, tekintettel arra, hogy igen komoly előzménye van ennek az albumnak, és nem túlzás azt állítani, hogy Goldsmith motívumai mellett szinte lehetetlen egy kezdő zeneszerzőnek nagyszerűt alkotni.
Természetesen Murphynek sem sikerült: a harminckét, zömében két perc körüli tétel általánosságban tényleg csak aláfestésül szolgálhat, néha olyan csendesen háttérbe húzódva, hogy észre sem lehet venni. Jellemző módon ahol tényleg kiemelkedő zeneiségről lehet beszélni, ott az első részből ismert klasszikus témák is felbukkannak, helyenként némiképp átdolgozva. A "120 MPH (Main Title)" mint saját szerzemény például kifejezetten gyenge és erőtlen elektronikus darab, s noha a vonósok rendületlenül húzzák, semmi olyasmit nem hallhatunk, ami kellően ráhangolna bennünket az albumra. Nem véletlen talán, hogy az ezt közrefogó két tétel Goldsmith zenéjéből merít elsősorban. Az album első kétharmada, egészen a csúfosan lerövidített nagyzenekari orgazmusig ("Jacuzzi") egyfajta keresgélésnek felel meg, tompa zongorajátékkal, halk vonósokkal, igazán emlékezetes motívumok nélkül.
Ha fel is kapom a fejem, akkor is önkéntelenül az összehasonlítgatás miatt, de nem is Jerry Goldsmith műveire gondolok annyira, hanem például James Newton Howard
A sebezhetetlen ihlette zenéjének zongorás lassú témájára, amely Murphy "Sex with Michelle" vagy "If She Calls Again" című kompozícióiban köszön vissza. Vagy vehetjük John Powell Jason Bourne-zenéit, amelyek itt a "Soho" vagy a "Sex with Catherine"-ben sejlenek fel, esetleg a Craig Armstrong hangzásvilágát megcélzó, egyébként kiváló "Catherine is Waiting" című tételt. Valahányszor azonban, amikor a mély zongora a semmiből előretör, majd felcsendül a duduk hangja, Brian Tyler hasonlóan sötét hangulatú thrillerzenéi juthatnak eszünkbe. Ezen jellegzetes hangszer szerepe egyébként érdekes egy erotikus töltetű filmzenében, de mindig hatásos, és úgyis hamar rájövünk majd, hogy ebben a albumban maximum annyi erotika van, mint amihez készült. A "Bodies Still Warm", a "Legs Wide Open on a Chair" vagy a "The Long Night of the Soul" mind hordoznak magukban Tyler zenéin túl egy kis
Gladiátor-érzetet, hiszen Hans Zimmer fantasztikus kalandzenéjének gyomorszorító pillanatai nagyjából hasonló hatásúak.
A "Jacuzzi" révén aztán egy picit felpörögni látszik a helyzet, a "Racing to Miena's" például kicsit dinamikusabb formában idézi vissza az eddig hallottak alapján kiemelkedőnek nevezhető "Olympic Toilets / Saving Denise" témáját (az egyetlen, amely tulajdonképpen nevezhető teljesen egyéni Murphy-darabnak). Az ezt követő "Michael at Miena's", mint az album leghosszabb tétele, szintén egy viszonylag jól sikerült drámai tétel, melyben főleg vonósok és fafúvósok kapnak szerepet, s helyenként igen izgalmas harmóniákat hoznak létre. A "Broadmoor" éles hegedűhangjától fejfájást kaptam, de gyorsan meggyógyított a "She Tells the Plot", e kellemes zongora alapú Goldsmith-variáció. A záró "End Credits" egy az egyben az első részből építkezik, de itt az album még nem ér véget, hiszen háromtételnyi bónuszt is kapunk, melyekből a "Yuppi" egy laza ritmusra épített gitármuzsika, az "Atlantic Bar" egy borzasztó rossz diszkószám, az "Orgy" pedig egy hasonlóan idegesítő Rammstein-utánzat, melyben állítólag maga a rendező, Michael-Caton Jones vokálozik. Hogy mi közük van az eddig hallottakhoz, arról fogalmam sincs, de pusztán a játékidő növelése miatt nyugodtan lehagyhatták volna (még az album utolsó tétele, Mozart egy concertója sem vigasztal túlságosan).
Ha már játékidő, a La-La Land kiadó szokásos módon kitett magáért, minden elismerésem az övék, hogy minél több zenét megpróbálnak eljuttatni a közönséghez. Ha egy kicsit szelektálni kezdünk, és levesszük a bónuszokat, valamint a Goldsmith által az
Elemi ösztönhöz írt szerzeményekkel szinte azonos tételeket (melyek közül az "I Smell Blood" emelkedik ki legjobban, itt ugyanis a híres hegedűtémát egyetlen szólista játssza, ezáltal különleges élményt nyújtva), akkor marad 34 percnyi Murphy-zene. Ami nem kevés, de önmagában hallgatva nem kiemelkedő (és nincs olyan hangulata sem, mint például a
28 nappal később score-jának), s tisztelettudóan háttérben marad. A filmen sem javítani, sem rontani nem tud, stílusgyakorlatnak viszont kiváló, és az egy "Broadmoor"-t leszámítva kellemes élmény, de hamar el fogjuk felejteni – remélhetőleg csak ezt a produkciót, és nem John Murphy nevét, akinek minimum a bátorságát illik díjaznunk.