Egy jó horror körülbelül úgy kell a mozibajáróknak, mint – klasszikussal élve – sivatagi vándornak egy nagy adag citromfagylalt. A rémisztgetés iránti szenvedély bele van kódolva az emberekbe, azzal a két megnyugtató gondolattal a háttérben, hogy egyrészt rendszerint a jó elnyeri jutalmát (vagy a rossz a büntetését), másrészt inkább ilyen kitalált szörnyűségekkel legyek körülvéve, mint hogy végignézzek egy esti híradót. Ami a filmkészítőket illeti, legyen szó bármilyen nemzetiségről, általában előszeretettel nyúlnak ehhez a műfajhoz, hiszen ha éppenséggel egyetlen tehetséges tagot sem lehet kiemelni a komplett stábból (de még az étkeztetésért vagy daruszállításért felelős munkatársakat sem), viszont folynak a belek, és eleinte csak átvitt értelemben, később akár szó szerint agy nélkül sikítoznak a félmeztelen szőkék, a siker garantált. E recept alapján már kismillióan próbáltak ehetőt főzni, sajnos azonban évről évre egyre fogyaszthatatlanabb a helyzet; még a végén kiderül, hogy egy jó ötlet vagy biztos kezű rendező nélkül horrort sem lehet könnyen előállítani.
A
Ház az erdő mélyén már előzetesét és különféle plakátjait tekintve is felcsigázta az erre áhítozó közönséget, hát még a bemutató után özönvízszerűen szétáradó kommentmennyiség: szinte kivétel nélkül szuperlatívuszokban beszélt róla mindenki, dicsérve a szellemességét (nem földöntúli értelemben), a konfliktus tetőpontját, a színészeket, mindent. A rivaldafényt köszönheti a forgatókönyvért felelős Joss Whedonnak is, akit a
Buffy, a vámpírok réme, a
Firefly vagy az idei blockbuster, a
Bosszúállok kapcsán illik nagyon szeretni, ergo amihez ő nyúl, az valószínűleg biztosan arannyá változik. Ez az egyébként cseppet sem érdemtelen csillogás azonban nem biztos, hogy jót tesz a szóban forgó horror kevésbé szubjektív megítélésének, sőt, ha történetesen úgy sikerül belevágni ebbe az erdei kalandba, hogy nem vagyunk tisztában a készítőivel (mint ahogy nekem sikerült), még a végén az is kiderülhet véleményünk hangoztatása közben, hogy fogalmunk sincs a filmművészetről.
Tekintve, hogy a történet valóban túlmutat az ilyenkor megszokott kliséken (mint például amikor néhány fiatal egy faházat választ nyaralásához, de amint lemegy a nap, szép apránként meghal mind), a finálé megfelelő befogadásához nem is nagyon szabad sokat elárulni róla, elég csak nézegetni a fák között lebegő, Rubik-kockára emlékeztető házikót, hogy némi alapfogalmunk legyen a fonákokról. A mi esetünkben maradjon a hangsúly a film zenei aláfestésén, melyet a meditatív elektronikus szőnyegeiről ismert David Julyan készített. Amióta a szerzőt Neil Marshall becsábította barlangjába (azaz szerződtette a 2005-ös
A barlanghoz), a melankolikus megoldásokat felváltották nála a nagyzenekari csörték és a zavaróbbnál zavaróbb effektek, ez viszont csak ritkán tud élvezetes pillanatokat okozni, de legalábbis igényel némi virtuozitást, legyen szó ritmusról, hangszerelésről vagy izgalmas dallamvezetésről. Mindazon tulajdonságokról tehát, amelyeket Julyan művei eddig is nélkülöztek, de ez például Christopher Nolannel, napjaink egyik legismertebb rendezőjével készült közös produkcióinál (
Memento,
Álmatlanság,
A tökéletes trükk) cseppet sem volt zavaró, sőt, ezekben az esetekben egyéni és varázslatos score-okról beszélhetünk. A horror nagyzenekari kifejezésére azonban találunk számtalan olyan példát, melyek erősítik azt a szabályt, hogy ha mindenáron valódi zenészek közreműködésével kell előadni a zenét, annak nem csupán a hangerő miatt szabad erősnek lennie. Egy feszült és rémületkeltő műben mindig van valami olyan zenei plusz, ami azt egyedivé teszi: Jerry Goldsmith és a kórus, John Carpenter és a szintetizátorok, Marco Beltrami és a lendületes megszólalás, Christopher Young és Emily Rose kontrafagottja – reggelig lehetne sorolni a zsáner legjobbjait. Ezek mellett nehéz elképzelni elöljáróban, hogy az a David Julyan, aki képes hosszú másodperceken keresztül ugyanazzal a harmóniával fenntartani a figyelmet, hogyan fogja a
Ház az erdő mélyén zenéjét hasonlóan érdekessé és élvezetessé tenni.
Erre a kérdésre – ellentétben a film leírásával – gyorsan meg merem adni a választ: nehezen. Amennyiben Whedon és (a
Cloverfield forgatókönyvéért felelős, itt pedig a rendezői székben helyet foglaló) Drew Goddard erdei házikója szándékosan ismert és kedvelt panelekből felépített vár, úgy ennek analógiájára Julyan zenéjétől azt várnám el, hogy rákacsint a nagyokra, és nem csupán zörgő-morgó-recsegő hangélmények tömkelegével áraszt el. Nem így történt; az a fajta, döntően doboktól és rézfúvósoktól harsogó aláfestés született, amit Steve Jablonsky szokott elkövetni számítógépen (sokáig egyébként zeneiségében is vonható párhuzam
A texasi láncfűrészes score-jának félhangú lelépéseivel). Nyilván egy rövid ideig javít a tudat, hogy hellyel-közzel valódinak tűnnek a hangszerek (bár a Varése Sarabande kiadványának hátsó borítóján található "composed and produced" elég beszédes, egyéb, a felvételekkel kapcsolatos információval meg nem találkozhatunk), de elég hamar bele lehet unni a műbe, főleg úgy, hogy egy-két kivételtől eltekintve azonos hangnemben szólal meg az összes tétel.
Az első két track azért bemutatja a viszonylag nagyszámú stábot, a Howard Shore
A bárányok hallgatnakhoz írt feszült vonósharmóniáira emlékeztető főtéma viszont inkább csak fájdalmas-morgós, mint emlékezetes (akárcsak John Murphy
Az utolsó ház balra-feldolgozásának nyitó motívuma). A sokáig reménytelenül unalmas összeállításnak a filmbéli első nagyobb csavar tesz jót, mely kvázi ébredést zeneileg a tizenegyedik tracknél lehet először érzékelni: a "We Are Abandoned" első felének dobokkal és vészjóslóan gurgulázó pizzicatóval erősebbé tett dinamizmusa az azt megelőző több mint húsz percben alig jellemző. Az album csúcspontja egyértelműen a "The Cabinets Will Have To Wait"-"For Jules" duó, ez a nagyzenekari monumentalitás kicsit hozzásegít egy gondolati játékhoz: talán ilyesmi lett volna Julyan zenéje, ha Christopher Nolan közel engedi őt valamelyik denevéremberes elképzeléséhez. Erős és tartalmas megszólalás, staccato és con legno dzsungelében trillázó vonósok, masszív rezes kíséret, és egy nagyon hangulatos vibrafon a háttérben – mindez dobok harsány ütemei közepette. Míg előbbi tétel inkább az akciótól duzzadó, utóbbi lágyabb és drámaibb harmóniákat vonultat fel (mint az igazán julyanes zárótétel, a "Youth"), ez a kettősség pedig apránként lecseréli az eddigi megfoghatatlan feszültséget és kiszámíthatatlan rémületkeltést. Kifejezetten erősek az "And Lo! Fornicus", valamint a "Herald, the Pale Horse" záró fél percei, az utolsó előtti "Patience's Lullaby", míg a másfél perces "420" az egész zene egyik legjobbja. A köztes zenekari ámokfutások, bár lendületesek és akciódúsak, igazából nem hiszem, hogy úgy megmaradnak az emlékeimben, mint mondjuk James Newton Howard szintén közepesen rossz
Álomcsapda-zenéjének ígéretes pillanatai.
Valójában talán épp ebből a gondolatból gyökerezhet a
Ház az erdő mélyén aláfestésének nehezebb értékelhetősége. Számtalan, filmzenei szempontból egyáltalán nem kiemelkedő példát lehet felhozni Julyan művével szemben, ami a komponisták rutinja miatt színesebb vagy emlékezetesebb. Kétségtelen tény, hogy az album második fele azt bizonyítja: a szerző ki tudott bújni a szintetizátorok és samplerek mögül, és pontosan tudja, milyen szólamokból áll egy szimfonikus zenekar, de egyelőre érezni, hogy egy stílusbeli váltás kellős közepén vagyunk. Számomra ebből a műből – bár az alapanyag megvolt hozzá – egyszerre hiányzik az az igazán szívszorongató drámaiság, ami Gabriel Yared
1408-főtémájának minden hangjegyéből árad, illetve John Ottman
Invázióhoz írt score-jára jellemző őrült, mégis izgalmas zenekari megszólalás. És amíg folyamatosan azon törtem az agyam, miként lehetne értékelésemben valahogy menteni a menthetőt, úgy döntöttem, inkább várok még egy-két horrorzenét Julyantől, és addig hallgatom azokat a darabokat, amelyek az írás során eszembe jutottak.