Színes amerikai-kanadai-cseh-német sci-fi – hirdeti a film névjegye. Nagyjából ennyire kusza maga a történet is Paul W.S. Anderson tollából, valamint rendezésében. A címszerepben a filmtörténelem két legjelentősebb földönkívüli lénye (a gonoszabbik fajtából), mely fajok harca a vásznon – ismervén az eredeti történeteket – legalábbis megaprodukcióként kellett volna, hogy megszülessen. Az alaptörténet szerint Charles Bishop Weyland, a Weyland Társaság elnöke (Lance Henriksen alakításában) összeverbuvál egy maréknyi tudósból álló csoportot, hogy egy, az Antarktisz jégkérge alatt megbújó ősi piramisnál végezzenek kutatásokat. A piramis három fő emberi kultúra jegyeit hordozza magán (azték, egyiptomi és kambodzsai), az ott talált furcsa tárgyak, jelképek azonban korántsem emberi kezek nyomaira utalnak. Az expedíció a hol környezetvédő, hol világutazó Alexa Woods (Sanaa Lathan) vezényletével csakhamar egy százévente újra kirobbanó háború kellős közepén találja magát, ahol a predatorok maréknyi csoportja vadássza az anyakirálynő tojásai révén folyamatosan bővülő aliensereget. A megzavarodott csoport menekülési esélyeit jelentősen rontja a tízpercenként átalakuló piramis, ahol egy addig szobaként funkcionáló terem pillanatok alatt képes hajszálvékony csatornává változni, a folyosók pedig a falak ide-oda tolódásával hirtelen merőlegessé válnak addigi irányukhoz képest. A predatorok fémlándzsákkal, az alienek kis ütvefúrófejükkel, valamint éhes arcramászó társaikkal, az emberek pedig kezdetleges lőfegyvereikkel szállnak szembe egymással. Folyamatos a küzdelem (vagy éppen a menekülés) a jeges templom termei közt, sorban hullanak mindhárom jelen lévő faj képviselői, míg végül az is kiderül, hogy a csata vége korántsem a történet befejeztét jelenti, s a zárófordulat további Alien vs. Predator-filmet vagy filmeket helyez kilátásba. A mottó tehát beigazolódni látszik: bármelyikük győz, mi veszítünk...


Paul Anderson (aki csak utolsó két filmjére bővült a "jól mutató" W.S. köztes rövidítéssel) ezt megelőző pár filmjének egyike sem büszkélkedhetett átütő sikerrel, maradandó értékekkel (Mortal Kombat, A katona, Halálhajó, A kaptár). Az Alien vs. Predator forgatókönyvét talán pont a vékonyka elismerés miatt nem merte más kezébe adni, dacára annak, hogy a két faj összeeresztése már jóval korábban megjelent, egy-két igen jónak mondható könyv formájában. A szokásos kliséket szép sorjában felvonultató filmnek számomra csupán két teljesen elfogadható eleme van: a díszletek hangulata és kidolgozottsága, valamint az idegen lények megjelenítése valós jelmezekben és maszkírozásban, ami a mai, számítógéppel agyonrajzolt filmvilágban kellemes meglepetésként hat. Ezzel ki is merül a pozitívumok listája, ami nem túlságosan biztató Harald Kloser zenéjének filmen kívüli meghallgatása előtt. Klosert napjaink egyik új tehetségeként tartja számon a filmipar, s bár már lassacskán negyven filmhez komponált zenét, a kevésbé ismert 13. emelet, és az idei év Roland Emmerich-produkciója, a rendezőtől megszokott módon butácska Holnapután kivételével ezek jobbára német, később pedig amerikai tévéfilmekhez íródtak.

A két (költségeket és reklámozottságot tekintve mindenképpen) szuperfilm révén Kloser végre belekóstolhatott az igazi hollywoodi zeneszerzés ízébe, s módja nyílt arra, hogy szép apránként kialakítsa a saját zenei ízlésének megfelelő hangzásvilágot, mindeközben persze ügyelve arra, hogy megfeleljen azoknak az elvárásoknak, melyeket az éppen adott produkció vezetői állítanak fel vele és a zenéjével kapcsolatban. Ha a Holnapután egy remek lehetőségnek számított ahhoz, hogy az addigi Emmerich-filmekhez írt David Arnold-muzsikákat alapul véve megpróbálja eltalálni a rendező általános filmzenei elképzeléseit, az Alien vs. Predator esetében kétségkívül jóval nehezebb dolga volt, mint kezdő álomgyári komponistának. Lehetetlen ugyanis elvonatkoztatni a két idegen lény klasszikus értékű történeteihez írt zenéktől, s az ember joggal várhatta hát a készülő film milyenségétől függetlenül, hogy Kloser zenéje valamilyen formában visszautal majd Jerry Goldsmith A nyolcadik utas: a Halál-témájának alapjaira, James Horner katonásabb, mégis jellegzetes A bolygó neve: Halál-motívumaira, netán Elliot Goldenthalnak a filmhez képest meglepően bátor, de annál meggyőzőbb monumentális káoszvilágára. (John Frizzell Alien 4.: Feltámad a Halál ihlette zenéjét, csakúgy, mint a filmet, nem tekintem a valódi Alien-saga szerves részének) Arról nem is beszélve, hogy az 1987-es Ragadozó nem csupán mint film vált teljesen meglepő módon klasszikussá, de Alan Silvestri élete egyik legmarkánsabb, legeredetibb főtémáját komponálta hozzá. Ehhez képest több mint bosszantó, hogy az alig negyvenpercnyi zene semmilyen formában nem tartalmaz egyetlen ismerős motívumot sem. Lehet persze töprengeni azon, hogy vajon nem a filmkészítők következetessége rejlik-e az egész hátterében, s talán megpróbáltak egy teljesen különálló filmet, esetleg további filmeket gyártani, melyekben a korábbi történetek eredeti figuráin kívül mellőznek minden egyéb hasonlóságot. Felesleges azonban azon töprengeni, hogy mennyit emelt volna a mozi csekélyke nívóján, ha az adott pillanatokban felcsendülnek a klasszikus dallamok. Sokkal jobban passzolt volna ez a zene egy olyan sci-fi alá, amelyben két, teljesen új földönkívüli faj csatázik, s akkor minden bizonnyal könnyebben elfogadjuk, hogy Kloser esetleg tényleg tehetséges zeneszerző.


Így azonban maradt nekünk olyan háromnegyed órányi zene, melyet maximum átlagos, a filmbe olvadó munkának tekinthetünk, de semmiképp sem az ígéretes tehetség jelének. A 38 perc 18 különálló tételre van bontva, ami előrevetíti a rövid, félbehagyott ötletek halmazát. A nagyzenekari összevisszaság számos számítógépes effekttel van tarkítva, ami a feszültség és a pillanatnyi ijedelem kifejezésére hivatott. Teljesen megdöbbentő, hogy bár az eredeti művek alaptémáit Kloser valóban messziről kerülte, számos olyan motívum bújik meg az albumon, amelyek nyugodtan lehetnének más zeneszerzők korábbi munkáinak kimaradt tételei. Az indító "1904" egész biztosan Goldenthal valamelyik sci-fi zenéjének egy fel nem használt anyaga lehet, a dallamtalanul vészjósló vonósok, a szokásos fúvósfelhangokkal tarkított csattanások és a törzsi, illetve pergődob adta káosz legalábbis erre utal. A "Main Theme" ugyanakkor veszít a kezdeti dinamizmusból, és az egyszerű harmóniákra épített, lassú, ünnepélyességet árasztó tétel szépnek is tűnhetne, ha nem létezne már ezerféle hasonlóan komponált és hangszerelt elődje a Hans Zimmer fémjelezte Media Ventures stúdiókomplexumából. A filmzeneszerzés germán professzorának szinte az összes tanítványa írt már ehhez foghatót, én ezt a kvázi főtémát Klaus Badeltnek tulajdonítanám, ő ugyanis az egyik leginkább beszürkült, debütáló Az időgépe óta önálló ötletre szinte képtelen Zimmer-klón. Más Media Ventures-művekkel még a tízes "Temple" című tételben érződik hasonlóság (melyet nyugodtan kibonthatott volna egy percnél hosszabbra is Kloser, az album egyik legjobb pillanata ugyanis ez a tompa tónusú zongorán alapuló, sejtelmes tétel), a "History of the World"-ben, illetve a zárótétel második felében, ahol a klasszikus ünnepélyes lezárás kedvéért erősebb kórussal támogatva ismétli meg a főtémát.


A számos teljesen dallamtalan és kibogozhatatlan zörejkavalkádból álló tétel többnyire olyan horrorfilmek kísérőborzalmait idézi fel, amelyeket nem szívesen hallgatunk meg önmagukban. A "Predator Space Ship", a "Hanging Bodies" (mint az album egyik legmozgalmasabb tétele), a "Dark World", az "Alien Fight" vagy az "Alien Queen" mind olyan, zeneiséget alaposan háttérbe szorító effektkáosztól harsognak, melyeket Harry Manfredini, Bennett Salvay vagy Elia Cmiral mesteri szinten űz. Igaz, ők nem is törekednek másra, Kloser viszont vélhetően nem kívánta egysíkúvá összeállítani az albumot, így számos olyan tétel is szerepet kapott, melyekben jómagam James Newton Howard műveire ismertem rá. Az "Antarctica" az effekttömeg után leginkább a Vírus vagy A szökevény hangzásához áll a legközelebb az említett szerzőtől, a "The Pyramid" szintetizátoros kórussal kiegészült emelkedettsége pedig a Waterworld – Vízivilágra vagy az Atlantisz – Az elveszett birodalomra emlékeztethet. A "Bouvetoya Island", a "Southern Lights" és az "I Need This..." sejtelmes és varázslatos szépsége után vészt hirdetően felmorgó bőgők pedig Howard M. Night Shyamalan-filmekhez (Hatodik érzék, A sebezhetetlen, Jelek) írt zenéit  idézi fel.

A magam részéről a felsorolásból a már említett "Temple" mellett a kimaradt három tételt tekintem az album valóban önállónak ható részeinek. A "Down the Tunnel" elektronikus alapra építi a masszív vonósmenetelést, s a fúvósok kitartott hangú szólama érinti leginkább az Alan Silvestri-féle Ragadozó világát, mégis, mivel sokkal inkább mai hangszerelésű és jóval mozgalmasabbnak tűnik, ez lehet az egyik olyan pont, ahol Kloser tehetsége megcsillanni látszik. A másik egyértelműen a "Weyland's End", mely esetében valóban dühítő az egy percet el nem érő rövidség, pedig a film, egyszersmind az album egyik csúcspontja. Minden szerepel benne, ami egy ilyen jellegű zenében kötelező: harci dobok, ellentmondást nem tűrően emelkedő hegedűk, erős fúvósok és egyre jobban, szinte a végletekig fokozott feszültség. S bár a kusza összevisszaság horror módra nem mindig fülbarát, az utolsóelőtti "Showdown" mégis képes magával ragadni. Pláne a tételben felcsendülő furcsa ritmuskép, melyet Bernard Herrmannéhoz hasonló, röviden, de erőteljesen játszott vonóshangokkal alakít ki a komponista. A kiteljesedett ritmikai szekció a tétel közepén egészen varázslatos, végre hosszabban kibontott meneteléseket lehet hallani, fantasztikusan belépő kórus teszi az egész zenét még hátborzongatóbbá, ekkor kezdi el az ember igazán sajnálni, hogy nem ehhez hasonlót hallott egész idáig. Zárásként pedig kígyót meghazudtoló módon csúszómászó, igazi horrorhangulatot idéző effektköteggel búcsúzik a mű, hogy helyet adjon a monumentális befejező tételnek, amely épp annyira idéz vissza az eddigi feszültségből, mint amennyire magasztosan ismétli meg a főtémát, kifejezve ezzel a szenvedést kísérő feloldozást.


Nem hiszem, hogy igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk, hogy ehhez a történethez nem ártott volna az eredeti alien- és predatormotívumokat a mai kor zenei követelményeivel egyben közös egésszé gyúrni. És tulajdonképpen teljesen mindegy is, hogy maga a film végül milyenre sikerült, a filmzene egyik nagy erénye pont abban rejlik, hogy a felejthetőbb pillanatokat is képes többszörösen felülértékelni. Márpedig Harald Kloser munkája a film közben teljesen elvész, nem emelkedik ki jobban, mint ha egy egyszerűbb tévés sci-fi sorozat epizódja alatt hallanánk. A fentebb említett három tételben (no meg a hangszerelés vitathatatlan precizitásán) maximálisan érződik, hogy van valami a zeneszerzőben, ami akár későbbi produkcióiban igen komolyan megmutatkozhat majd. Ez a közel öt perc azonban édeskevés, összességében az Alien vs. Predator az átlagosnál is gyengébben muzsikál, s a Holnapután hasonlóan erőtlen összhatását figyelembe véve hajlamos vagyok inkább más, szintén manapság felbukkanó, tehetséges zeneszerzőkre odafigyelni (lásd Jeff Danna egészen káprázatos, A kaptár 2. – Apokalipszishoz kapcsolódó albumát). Klosert pedig rövid ismeretség után lehet, hogy jó sokáig elfelejtem.