A zenéjét illetően érdekes tény, hogy általánosságban a film óriási sikerét követő, természetes betegségként nyilvánítható folytatás (Riddick – A sötétség krónikája) tartozik a Graeme Revell-lel kapcsolatos beszélgetések egyik fő pontjának, hiszen a jóval nagyobb forgatási büdzsé lehetővé tett a komponista számára egy színtiszta szimfonikus zene létrehozását, ami a Varése Sarabande gondozásában meg is jelenhetett. A szóban forgó első részhez Revell közel sem olyan dinamikus aláfestéssel szolgált, de közismert tény vele kapcsolatban, hogy ő akkor is képes általában megbízható teljesítményt nyújtani, amikor a keretből szinte alig van számára fenntartva pénz. A Pitch Black tipikus példa erre, hiszen a zene végig nagyon jó kísérője a látványnak, s valószínűleg elveszne a film igazi értéke, ha valami egészen tökéletes szimfonikus hangzás övezné. Így egészen a sötétség bekövetkeztéig ugyanolyan tapogatózva csendülnek fel a muzsikák, mint ahogy a történet szereplői viselkednek az ismeretlen tájakon. A visszatérő főtéma kifejezetten szép, a kellő pillanatokban nagyon jó hatással van a jelenetekre, s miután elkezdődik a hajsza a vaksötétben, a zene is átcsap egyfajta jótékony káoszba, ami különálló élményként biztosan nem nyújtana kellő szórakozást, film alatt viszont kiválóan működik. Természetesen érezni, hogy nem volt megfelelő háttér egy tökéletes score létrehozására, és a film műfajából adódóan azt sem lehet elvárni, hogy minden esetben fület simogató harmóniákkal találkozzunk, a célnak azonban maximálisan megfelel Revell munkája.

Az anyag hivatalosan nem jelent meg, a komponista saját promóciós kiadványán érhető el csupán egy-két internetes filmzenebolton keresztül, esetleg magánszemélyek kollekciójából, mely albumon a Pitch Black tizenöt tételén kívül megtaláljuk a Chucky menyasszonya zenéjét is. A némiképp borsosabb ár azonban ne csüggessze az érdeklődőket, Revell zenei elgondolása pont ugyanúgy (ha nem jobban) érvényesül a kereskedelmi forgalomban is könnyen beszerezhető folytatásban.