A Pitch Black – 22 évente sötétségnek a gyártásért felelős Polygram csődjéből eredő kálvária átvészelését követően sikerült moziba, onnan pedig kultstátuszba kerülnie, így nem csoda, hogy a Universalnál felfigyeltek rá, és a folytatás elkészítésével bízták meg az alapokat megteremtő David Twohyt. Riddick első két mozis kalandjának sztorija között öt év telt el, mely időszak eseményeit a Riddick: Sötét düh című animációs film tárja elénk, így a franchise történetvezetése folytonosnak tekinthető, a Riddick-alkotások tehát nem azok közé sorolandóak, ahol az eltelt időre egy huszárvágással, a film elején megjelenő felirattal utalnak. A Riddick – A sötétség krónikájára már lényegesen nagyobb költségvetés jutott, és olyan színészek léptek színre benne Vin Diesel oldalán, mint Judi Dench, Karl Urban, Thandiwe Newton és Keith David, ám a végeredmény meg sem közelítette az elődöt. Részint amiatt kritizálták a produkciót, hogy Riddick imázsát megváltoztatták, aminek folyományaként a fúria rokonszenves akcióhőssé formálódott, háttérbe húzódott sötét múltú, kétes, magának való bűnözői mivolta, mindezt pedig tetőzte az elnagyolt, gyengén kidolgozott forgatókönyv, amit szintén nem hagytak szó nélkül a nézők. Az iméntiek ellenére nekem tetszett a film, igaz, nem rendelkezek mélyreható ismeretekkel a Riddick-univerzumról (mindegyik etapot egyszer láttam), és nem titkoltan sokat formált véleményemen Graeme Revell műve, mely párszor elvonta a figyelmemet a cselekményről.


Ahogyan Jerry Goldsmith a Rambo 2., John Debney az Evan, a minden6ó, vagy Brian Tyler a The Expendables – A feláldozhatók 2. és a Szemfényvesztők 2. esetében készített jobb muzsikát az előző felvonásokhoz képest, úgy Revell a Riddick-sztorik esetében vitt véghez hasonló fejlődést. Igaz, ezúttal az járult hozzá a szintlépéshez, hogy a Riddick – A sötétség krónikája esetében már megfelelő háttér állt rendelkezésére ahhoz, hogy grandiózusabb megszólalású, kidolgozottabb score készülhessen, az előbbi példáknál pedig a stílus- vagy épp hozzáállásváltás és/vagy az újabb nekifutásnál már összekovácsolódott csapat eredményezte mindezt.

„A Pitch Black messze nem adott annyi lehetőséget, mint a Riddick” – nyilatkozta a komponista, akinek szerencséjére szintén bőséges összeg jutott a megnövelt költségvetésből. Revell (aki az animációs filmnél nem működött közre, így annak score-járól Tobias Enhus, a Machine Head, valamint Christopher Mann gondoskodhatott) a korábbival ellentétben már kórussal és elektronikus megoldásokkal kiegészülő, nagy létszámú szimfonikus zenekar fölött rendelkezhetett. E tárház pedig ahhoz járult hozzá, hogy egy olyan igényes, erőteljes muzsika kerüljön ki a kezei közül, mely nemcsak az előző rész aláfestését szárnyalja túl, hanem a komponista pályafutásának meghatározó, jellegzetes darabjává is emelkedett. Jómagam is ekként tekintek rá: jelen műve éppoly közel áll hozzám, mint A holló, A holló 2. – Az angyalok városa, a Nincs alku, a Merülés a félelembe, a Call of Duty 2 vagy A kéz, amely a bölcsőt ringatja ihlette kíséretei, s bár tudom, hogy Revellhez összességében véve több átlagos mű fűződik, mint kiemelkedő, meg merem kockáztatni azt a kijelentést, miszerint ezen score-ok híján kevesebb lenne a filmzeneipar.


Revell úgy építette fel A sötétség krónikája zenéjét, hogy a már jól ismert karaktertéma köré csoportosította a dolgokat. „Nem nehéz egy sorozat vagy folytatás stílusát megváltoztatni, de jó, ha van valamiféle tematikus folytonosság. Ezért is használtam Riddick témáját a Pitch Black – 22 évente sötétségből A sötétség krónikájában is, annak ellenére, hogy nagyon különböző filmek" – mesélte. S mivel az alapok adottak voltak, fő feladata ezek dúsítása, továbbgondolása, illetve az új elemekkel történő összefűzése lett, amihez remek érzéke volt. Erről ad tanúbizonyságot az albumnyitó „The Chronicles of Riddick” és „Hunt for Riddick” páros, a játékidő előrehaladtával pedig a „One Speed”, az „Arrival at Helion”, a „Helion Attack Pt. 2”, a „Necromongers”, a „Hellhounds”, a „Keep What You Kill”, valamint az „End Credit – Final Chronicle” esetében is hasonló megmozdulásoknak lehetünk fültanúi. Ezekből kitűnik, hogy Riddick motívuma a 22 évente sötétségből ismerthez képest mennyivel gazdagabbá, heroikusabbá vált, ámde – a filmmel ellentétben – a karakter előélete se lett palástolva: dallamsora nem klasszikus értelemben vett hőstéma, hanem sötétséggel, zavarossággal lett átitatva, ami többek között a rezesek szólamainak, illetőleg a megannyi, fémes hangzásnak tudható be.

Ám míg az akciótrackek esetében, illetve az olyan, bosszúvágyat, sötét erőket, szenvedélyességet vagy épp fájdalmat közvetítő szerzeményeknél, mint a „Vaako Conspiracy”, a „The Animal Side”, a „Save My Family”, a „Kyra's Theme”, az „Imam's Death”, a „Show You the Way”, a „The Purifiers End” és az „Aereon Fortells” is, Revell igyekezett dallamvezérelt maradni, addig a többi esetben szakított ezzel, hagyta, hogy sodorják az események. A kíséret dinamikusabb trackjeinek hangulata által sikerült elérnie, hogy szerzeményét azzal együtt kedveljék meg a rajongók, hogy a játékidő egy részét az underscore-szerű, nem feltétlenül populáris darabok teszik ki, melyek befogadásához szükségeltetik némi kakofónia iránti nyitottság. Ezáltal score-ja kétpólusúvá vált, s bár alapvetően ez utóbbi csoportba tartozó tételek kölcsönöznek apokaliptikus sci-fi atmoszférát a műnek, amennyiben csak a „The Sweet Spot”, a „Pop the Cock”, a „The Slam”, a döntően a kórustagok hangjával való játszadozásra épülő „Furyan Energy” – „Final Betrayals” duó szolgálna ízelítőül, nem biztos, hogy hosszú sor alakulna ki a score egészének megismerése érdekében. Ezek a komponista olyan produkciók inspirálta műveit juttathatják eszünkbe, mint például a Gyerekjáték 2., a Merülés a félelembe, a Freddy vs. Jason vagy a Menekülés Absolomból. 


Eddig három Riddick-filmet forgattak, és ugyan mindegyik esetben Graeme Revell szolgáltatta az aláfestést, hivatalos formában csupán a második felvonásé látott napvilágot. Bár a Pitch Black – 22 évente sötétség score-jában akad kiemelkedő pillanat, összességében véve sem az első, sem a harmadik rész zenéjének kiadatlansága nem keltett űrt bennem. A Riddick-franchise zenei szempontból nálam egyet jelent A sötétség krónikájával.