Igazán dühítő, ha egy jó ötletet egy rendező úgy ront el, hogy gyakorlatilag egyetlen értékelhető momentuma sincs a végeredménynek. David Leland neve biztosan nem cseng ismerősen senkinek sem, és ez nem véletlen. A színészként, íróként és rendezőként tevékenykedő angol úriember az 1986-os
Mona Lisa, majd az egy évre rá érkező
Bárcsak itt lennél BAFTA- és Golden Globe-jelölt forgatókönyvével mutatkozott be a filmvilágban, azonban ott tartósan megkapaszkodnia nem sikerült, azóta gyakorlatilag csak egy
Elit alakulat-epizód megrendezése köthető a nevéhez. 2005-ben gondolt egy nagyot, és Boccaccio
Dekameronjából írt egy, az eredeti alkotást alaposan átértelmező forgatókönyvet, amit aztán elvitt olasz producereknek. Azok össze is dobtak neki közel negyvenmillió dollárt, bízva a jól hangzó ötlet jelentős jövedelmezőségében. De mi is volt az az ötlet, ami zöld utat adott ennek a végeredményét tekintve badarságnak? Ha csak annyit mondok, hogy Olaszországban
Dekameron pite címmel forgalmazták a filmet, akkor azt hiszem, sokat elárulok. Alapjában véve semmi baj nem lenne a híres firenzei humanista író-költő pajzán művének vicces feldolgozásával, csak hát a hetvenes évek NSZK-s erotikus vígjátékainak stílusa, melynek szellemében a
Szűzlányok ajándéka készült, nem éppen a legmegfelelőbb követendő példa manapság. Azoknak a filmeknek megvolt a maguk bája, az olyan jeleneteken, mint amikor Hansi az istállóban becserkészte a bögyös Ulrikét, egy generáció nőtt fel, viszont azóta bizony harminc év eltelt, és a nézők orrba-szájba kapják minden médiumból a mellet és a feneket, így önmagukban ezek látványa a mozivásznon gyakorlatilag már csak az ettől még némileg eltiltott fiatal nemzedéket tudja lázba hozni. Viszont pont ők azok, akik ezt a filmet biztosan nem nézhetik meg, a fennmaradó korosztályt pedig, mint említettem, egy tucat női mellel és csupasz férfi fenékkel, valamint az ezeket tálaló semmitmondó történettel már régen nem lehet egy film megnézésére ösztönözni. Illetve vannak olyan alkotások, melyekben csak ez a három összetevő van jelen, és mégis nagy érdeklődéssel tekint rájuk az emberek egy része, csak ezeket a filmeket nem hollywoodi színészekkel szokták forgatni,és a büdzséjük is kisebb – meg lényegesen többet is mutatnak az említett testrészekből. A
Szűzlányok ajándékát a főszerepben nagyot égő Hayden Christensen, valamint Tim Roth és Mischa Barton sem tudta sikerre vinni, de ez nem is az ő hibájuk. Egyedül a jelmeztervező munkája dicsérhető, és hát az a film, amelyben mindössze szépek a ruhák, tényleg igen gyengének nevezhető.
Ilan Eshkeri a 2007-es
Csillagporral hívta fel magára a figyelmet, az ezt követő zenéje pedig ezen pikáns kis filmecske alá született, melyet viszont az imént említett fantasy előtt, már 2006-ban megírt. Sokáig nem tudták eldönteni, hogy eme gyöngyszemet hogyan is forgalmazzák, végül 2008-ban egyből a tékák polcain landolva jelent meg – a szerző pedig a sikeres
Csillagporral a háta mögött bizonyára szégyenkezett is, hogy részese volt ennek a förmedvénynek. Alkotása kissé összevissza lett, mivel egy részét szimfonikus zenekar játszotta fel, másrészt pedig könnyűzenei elemek keverednek benne. Ez a két hangzás még elviselhetővé tenné a muzsikát, azonban néhány betétdal is felcsendül, amiktől azonban már nagyon szétszórt lesz az aláfestés. Eshkeri munkája is több helyen a mai popzenék instrumentális alapjaira épül, főként a különböző gitárok és a ritmusok jelzik ezt. A szerzőtől nem is áll távol a pop-rock világa, hiszen korábban például Annie Lenoxszal, vagy David Gilmourral is dolgozott, az utóbbival való közös munka hatása pár tétel esetében jól érezhető.
A középkori, pestis sújtotta Firenzében játszódó sztori legnagyobb része komédia, így a zenében is ezé a főszerep, és bár a szerelem és a testiség is a középpontban áll, azonban romantikus témát sajnos nem hallunk, sőt igazából vissza-visszatérő témát se nagyon. Tulajdonképpen a kohézió, az egység hiánya az egyik legnagyobb negatívuma a zenének, a másik pedig a modern hangzásvilág, amiből ugyan nincs sok, de egyrészt nem illik az adott korhoz, másrészt meg pont akkor hallunk ilyet, amikor a zenéé a főszerep, így akaratlanul is ez marad meg az emberben. Ugyanakkor a nagyzenekari részletek meg még annak ellenére is jók, hogy mindenféle átlagos elektronikus dúsításokkal lettek ellátva. Nagyjából három jól elkülöníthető stílusa van a score-nak, az egyik az átlagos vígjátéki zenei vonal, mely néha utal a korabeli erotikus vígjátékok zenéire, a másik az ehhez hasonló, de különböző egyházi kórusos részekkel kiegészülő elemek, míg a harmadik a dinamikus jelenetek alá született motívumok. Sajnos sem a score, sem betétdalos album nem került kiadásra, de ez a film sikertelenségéből egyértelműen következik is.