A nagyotmondó és a történeteit erős túlzásokkal kiszínező báró történetéből a Monty Python egyik meghatározó alakja, Terry Gilliam készített látványos filmet. Gilliam erős vizuális érzékkel megáldott rendező, ezen a téren kétségkívül egy zseni, de szakmájának más fortélyában sajnos korántsem ennyire kiemelkedő. Jelen filmjét is főként a díszletek, a makettek, a látvány és a különleges képi világ emeli ki a fantasyk sorából, s ezek annyira emlékezetesek és egyedülállóan jók, hogy méltán zengtek annak idején dicshimnuszokat róluk. A rendező szinte minden filmjében jelen vannak különböző grafikai megoldások, érdekes montázsok, és ezt a Münchausen báró kalandjaiban megismételhetetlenül tökélyre is fejlesztette. A főnemes kalandozásának minden egyes állomásához pazar látványvilág, páratlan vizuális orgia született, persze mindezt ne vessük össze a mai kor technikájával kivitelezettekkel. A színészek között feltűnik a fiatal Uma Thurman, a stáblistán álnéven szereplő, a produkcióba az utolsó pillanatban beugró Robin Williams, illetve a Monty Python-os Eric Idle is, míg a címszerepben John Neville látható. Azonban hiába volt minőségi munka, a filmet semmi sem tudta megmenteni az anyagi bukástól.


A mozi egy kis városkában, egy vándortársulat színielőadásával veszi kezdetét. A társulat a kalandos életű báró történeteit adja elő látványos, mozgó, monumentális díszletek között. A darab közepén azonban betoppan maga Münchausen is, és a színpadi ripacskodást megszakítva belekezd életének egyik valódi történetébe, bizonyítva, hogy a vele megtörtént események sokkal színesebbek voltak annál, amit egy szedett-vedett társulat elő tudna adni. Ezáltal a képzelet szárnyán utazva először a török szultán udvarába csöppenünk. Ez a jelenet azonban csak arra szolgál, hogy megismerjük a címszereplőt, valamint különleges képességekkel megáldott kis csapatát. A múltba révedést aztán felváltja a jelen, mivel a regélést megszakítja az a nem mellékes tény, hogy az iménti meséből megismert szultán csapatai éppen a várost ostromolják, és a színház is a támadás célpontja lett. A báró így gyorsan elveszti hallgatóságát, ez pedig egy olyan embernél, mint ő, rendkívüli tragédia. Többek között ez is motiválja őt abban, hogy nekiinduljon a világnak, és megkeresse régi barátait, akikkel aztán felszabadíthatja a várost. Nem számít azonban arra, hogy az ostromlott településből való léggömbös szökésében egy útitársa is lesz, a színidirektor kislányának személyében. A képzelet és a valóság teljesen elmosódik kalandos utazásaik folyamán, mely során bejárják a felhők birodalmát, eljutnak a Hold királyához, Vulcanus istenhez, és egy cet gyomrában is látogatást tesznek, a kis csapat újbóli összeállása után pedig felveszik a harcot a török szultán hadaival. Gilliam bravúrosan szőtte bele saját víziójába a báróval kapcsolatos közismert történeteket, ezáltal egy izgalmas és rendkívül látványos mesevilágot hozott létre. Az európai kultúrkör regéi, meséi, fantazmagóriákkal kiszínezett történelmi eseményei elevenednek meg Münchausen barangolásai során, s talán ettől is lesz olyannyira különleges ez a film.

Terry Gilliam az 1985-ös Brazil esetében dolgozott először Michael Kamennel, és a Münchausen báró kalandjaihoz is őt kérte fel a score megkomponálására. Kamen igen sokoldalú zeneszerző volt, a komolyzenével éppúgy elboldogult, mint a könnyűzenével, műfajok tucatjaiban mondhatta járatosnak magát, s talán ezen képessége miatt eshetett rá Gilliam választása is. A báró kalandozásai ugyanis nagyon különböző tájakon játszódnak, ehhez pedig az aláfestésnek is igazodnia kellett, így a keringőtől a gépzenéig, a kamaramuzsikákon át az ambientig mindent bevetett a szerző. Azonban a játékosság, a meseszerű hangulat egységessé tette a muzsikát, így igazából egyetlen tétel sem lóg ki az összhatásból. Érdekessége a kiadványnak, hogy a filmbeli rövid zenerészleteket nem egy-két perces egységenként pakolták fel az albumra, hanem a báró történeteinek megfelelően rendezték egy-egy hosszabb trackbe. Így minden tétel a sztori egy-egy főbb állomásának a nevét viseli, míg ezen belül több alcímmel pedig a különálló kis zenerészletek vannak jelölve. 

Az első tétel ("In the Town") leginkább egy opera nyitányára emlékeztet, a film kezdő képsorai után ez festi alá a szedett-vedett színielőadást is, a track ezen részlete pedig már hamisítatlan barokk hangzásvilág jegyeit hordozza magán. Igazából az egész zene olyan, mintha egy barokk opera zenéje lenne. A második és a harmadik tétel stílusában erősen hasonlatos egymással. A "The Sultan" első harmadában a ripacs színész tolmácsolásában megszólaló dal (melyet Eric Idle-vel írt Kamen) kissé idegtépő ugyan, de kárpótlásul csodás nagyzenekari kompozíciók követik. Ez főként a "The War Begins" első részére illik, mely hangzásvilágában a nagy történelmi filmek (Ben Hur, Arábiai Lawrence), vagyis a filmzenei ezüstkor komponistáinak stílusát idézi meg – ez a hangzás aztán a továbbiakban is fel-felbukkan, hol erősebb jelleggel, hol kiegészítőleg. A jellegzetes főtéma első feltűnése a negyedik trackhez ("Wednesday") köthető. Rezesek szólaltatják meg a vezérmotívumot, mely először csak a háttérben bújik meg, majd a kürtök hirtelen felcsattanva kiteljesítik a dallamot. Ez a tétel az album legegységesebb szakasza, azaz nem érezhető, hogy külön részekből lett volna összegyúrva. 


A "The Ballon" az első olyan track, mely a báró és a kislány utazását megjelenítő történetszálhoz íródott. Ebben a tételben a légballon város feletti utazását és a felhők birodalmát ismerhetjük meg. Itt is a barokké a főszerep, a nagyzenekar a főtéma variációját, illetve egyéb csicsergő dallamokat játszik, majd a track harmadában hatalmas stílusbeli fordulattal a kortárs komolyzene még az átlagember számára pont befogadható megoldásainak világába kalauzol el minket a szerző. Ezt folytatja az utazás második nagy állomásának helyszínén, vagyis a Hold király világában történő cselekmény aláfestésénél is ("On the Moon"). A tétel főként gépzenei elemekből építkezik, szinte dallam nélküli kakofon megoldásokból fejlődik ki középtájt egy dallamos, bohókás induló, mely tökéletesen festi alá a nem teljesen normális uralkodó csetlését-botlását. A track vége azonban, mely a "Leaving the Moon" alcímmel van jelölve, már egy teljesen új zenei világba kalauzolja a hallgatót. A film nézése közben itt tudatosult bennem, hogy Kamen milyen zseniálisan igazította alkotását a képekhez. A tételben tapasztalható addigi fejetlenség megszűntével ugyanis egy csodás zongoraszólamot kapunk, mely számomra a Holdról való szökés amúgy is pazar vizuális megjelenítésével egy örök filmélménnyé vált. 

Az utazás harmadik állomása a Vezúv mélyére, Vulcanus isten birodalmába vezet. Ezt a "Vulcan and Venus" festi alá, amiben a szerző ismét a populárisabb vénáját vette elő. A báró és Vénusz istennő légbeli keringője alá hamisítatlan bécsi valceres hangulatot teremtett ("The Munchausen Waltz"). Az utazás utolsó állomásaként a kis csapat egy cet gyomrában köt ki, a jelenetben pedig a zene és a kép ismét tökéletes egységgé olvad össze. Az óriási bálna gyomrában rekedő emberek, és az állat által lenyelt hatalmas ódon hajótestek látványa újfent megbizsergetik a vizuális megoldásokra fogékony nézőt, és az ehhez született dallamok is méltóak a képekhez. Ezek alatt egy vegyeskórus tolmácsolásában hallunk egy végtelenül szomorú siratót, mely a score egyik leggyönyörűbb részlete ("In the Bally of the Whale").

A hátralévő részek már a kis csapat és a szultán seregei közötti összecsapást festik alá, itt újfent az ezüstkor zenéinek stílusa elevenedik meg. A "The Final Battle" egy igen harcias és mozgalmas tétel, mely több korábban bemutatott témát vázol fel újra, csak dinamikusabb változatban – az én tetszésemet főleg a keringő erőteljesebb hangzású feldolgozása nyerte el. Münchausen utazását végigkísérte a halállal való küzdelem, a halál angyalától való menekülés, de a sorsát ő sem kerülhette el. Mindezt a zenében Kamen egy rekviemmel jelenítette meg, mely a "The Baron Dies and Lives Again" végén hallható, és szövege a lánya nevéhez fűződik. Az album végén pedig egy hősies, epikus hangvételű lezárást kapunk ("Victory").


Érezhető ugyan, hogy a komponista nem minden történetszál esetében volt képes a megfelelő hangulat elkapására, viszont amikor konkrét elképzelései voltak a zenéről, akkor pazar muzsikát produkált. Kissé elfeledett ez a score, mint maga a film is, pedig mindkettő alkotója emlékezetes teljesítménye. A film Gilliam egyik legbefogadhatóbb, legpopulárisabb mozija, míg Kamen zenéje, szerzőjének egyik legösszetettebb, legkigondoltabb, igazán nagyszabású műve.