Napjaink tizenévesei számára elképzelhetetlen lehet, hogy több évtizeddel korábban nem két-három kattintás kellett csupán ahhoz, hogy a sok kíváncsi kamaszfiú (szigorúan tudományos igénnyel persze) behatóbban tanulmányozhassa filmek segítségével a női nemet – mert hát ugye nem is volt min kattintani. A családfők által egymás között kacsintva csereberélt, nemegyszer külföldi kiruccanásokról beszerzett, agyonmásolt szexvideók korszaka volt ez, aki pedig ezen körökből ismeretség híján kimaradt, az a rendszerváltást követően vigasztalódhatott, amikor már a magyar csatornákon is fel-feltünedeztek erotikus töltetű alkotások. Nem is beszélve a kábeltévés adókról, mint például a német RTL-ről, ahol a Tutti Frutti című vetkőzős műsor tarolt, vagy a Sat1-ről, amelyen szó szerint milliók követték Európa-szerte az Iskoláslányok jelentik című sorozatot és az egyéb késő éjszakai látnivalókat. A hatvanas-hetvenes évek erotikus filmjei honlapunkon viszont nem a mai negyven pluszos korosztály szexuális ébredésével összefüggésben kerülnek szóba, hanem kizárólag muzikális szempontból.


Az ingyenpornó századában érthető módon már nem merül fel senkiben, hogy bármilyen módon is összefüggésbe hozza a zenét a szexfilmekkel – hacsak pár fúvóshangszer a szlengbe is beépült neve kapcsán nem. De több évtizeddel korábban, amikor nem egy tizennyolc éven felülieknek szánt, ám naná, hogy nem csak általuk megnézett, játékfilm hosszúságú alkotás jutott el egyes mozikba és a tévécsatornák kínálatába, az aláfestésekre is gondot fordított az alkotók egy része. Persze e produkciók maximum erotikusnak voltak nevezhetők, a pornótól távol álltak, de mivel a döngetés mellett még tartalmaztak hol több, hol kevesebb sztorit is, akár még az sem volt elképzelhetetlen, hogy ismertebb, leginkább francia vagy olasz zeneszerzőt láthassunk a stáblistán, akiknek nem derogált részt venni ilyesmiben. Előbbiek közül talán Francis Lai a legnevesebb, míg utóbbiak esetében Fabio Frizzi vagy épp Piero Piccioni mellett akár Ennio Morricone is megemlíthető. Illetve ott van még a német Gert Wilden, akinek neve a már emlegetett iskoláslányokkal forrt össze – ennek ékes bizonyítéka a Schulmädchen Report – Schoolgirl Report & Other Music from Sexy German Films fedőnevű CD.

A That's Amore Music nevű olasz kiadó hazája másodvonalbeli erotikus alkotásainak score-jaiból állított össze egy Italian Sexy B-Movies című válogatást – én azért gondban lennék, ha meg kéne neveznem akár csak egyetlen elsővonalasat is. Az album kizárólag online jelent meg, és semmilyen információra nem bukkantam vele kapcsolatosan, de a valószínűleg Olaszországban sem igazán ismert komponisták jegyezte filmek címe úgysem csengene senkinek sem ismerősen. Ami elsőként megemlítendő a kiadvánnyal kapcsolatosan, az az, hogy hiába a hét szerző, akik a legtöbb tracknél duóban és trióban munkálkodtak, igencsak egységes az összkép. Bár a filmek erotikusnak vannak titulálva, némely kompozícióban a szaxofon, mint a műfaj első számú hangszerének felbukkanásán kívül kevés dolog utal igazán erre, itt nem a fülledtség dallamai hódítanak. Ahogy szerencsére nincsenek sikongatások és lihegések sem jelen az albumon, így hát nem kell kérdőn felhúzott szemöldökökre számítani, amennyiben váratlanul társaságunk akadna a hallgatása során. Habár Jane Birkin és Serge Gainsbourg 1969-es "Je t'aime... moi non plus"-jéből is nagy sláger lehetett, nyögdécselés ide vagy oda...


A néhány tagú zenekarokra írt szerzeményekben a szaxofonon kívül többek közt szintetizátor, Hammond-orgona, zongora, elektromos és akusztikus gitár, jazzfuvola, klarinét, trombita, dob, sőt még vokóder és kacsasíp is hallható. A felvételekben közös, hogy csak úgy árad belőlük a felhőtlenség és a gondtalanság, a szerzemények majdnem mindegyike könnyed és lüktető, a legtöbbször kifejezetten jókedvű, és talán ez utóbbi a leglényegesebb jellemző. Számtalanszor úgy érezhetjük, mintha valami hetvenes évekbeli rajz- vagy bábfilm aláfestésével lenne dolgunk. A legjobb példa erre a "Schoolteacher", melyben a különféle rugóhangok, füttyögések, illetve egy morcos manó dünnyögésére emlékeztető hang is feltűnik, ezáltal nehéz nem elvigyorodni rajta. Ahol nem animációs alkotások jutnak eszünkbe, ott easy listeninges stílusra vált a muzsika, s könnyen megjelenhet előttünk például Audrey Hepburn, amint kabriójában ülve, lobogó sállal halad egy tengerparti település házai között ("Amami"), míg a lassabb, bandukolós irányt a szaxofonos "Sensuous Nurse" viszi. A képet színesítve, meghatározó még egyfajta fiesztás hangulat is ("Goleador", "Trainer on the Beach", "Dance of the Hours"), amelynek átadásában a csörgők, sípok és dobok mellett nagyban segít a cuica, ez a kutyaugatásszerű hangot kiadó, leginkább egy pálcikával belülről átszúrt kicsi dobra emlékeztető primitív hangszer. A sokszínűségre további jó példákat is találunk: míg a tangóharmonikát bevető "Porka Polka" címében már a műfaja is benne van, a szólóklarinéttal felszerelt "Drive Out" némileg egy westerncsehót idéz meg a jellegzetesen vadnyugati zongorás hangzással, a "Peeping Tom Shower" pedig talán a cha-cha-chához áll legközelebb.

A kiadványnak hibaként felróható, hogy mintha csak a trackek meg lennének duplázva rajta, tehát amint lepörög valami, következőnek több esetben is rögtön meghallgathatjuk ugyanazt egy kis eltéréssel. Noha fel-feltűnik férfi és női, főként lalalázó, dúdoló vokál is több szerzeményben, ezáltal egy kis táncdalfesztiválos miliőt kölcsönözve nekik, attól még nyugodtan nevezhetjük instrumentálisnak őket. Ennek ellenére némelyikből található "instrumental" verzió is a lemezen – nem sok különbséggel a vokális verziónak nevezetthez képest. Ez tehát egy felesleges megoldás volt, még ha a játékidő megduplázásának szempontjából hasznos is, de más problémát nem tudok említeni, könnyed, fülbemászó, slágeres egytől egyig mindegyik kompozíció. Nem véletlen felül a nyolc pont, elvégre igen magas ennek az időutazást biztosító retrós kiadványnak a szórakoztató faktora.


Álljon itt végül a szerzők neve: Alan Iotti, Amilcare Ponchielli, Claudio Zanoni, Daniele Benati, Enrico Prandi, Fabio Di Bari, Francesco Montisano tehetségének köszönhetően 2017 egyik legszórakoztatóbb soundtrackje állt össze, még ha a felvételek keletkezése után több évtizeddel is. A lemezt mindazoknak ajánlom, akik rajonganak például Bud Spencer és Terence Hill vígjátékainak zenéiért, Henry Mancini könnyedebb score-jaiért, illetve azoknak is, akik valami igazán humorosat szeretnének hallgatni, amihez fogható nem mindennapos vendég a lejátszókban.