Az előző James Bond-kaland, az Élni és halni hagyni 1973 nyarán érkezett a mozikba, és 1974 karácsonyára máris elkészült a kilencedik film, Az aranypisztolyos férfi. Másfél év alatt nehéz igazán jó Bond-filmet készíteni, és az – akkor – új film bebizonyítja, hogy valóban nem is lehet. A forgatókönyvön még sokat lehetett volna fejleszteni, mert a túl lassú tempó sohasem lesz igazán magával ragadó, a filmet ellepő törpe komornyikok, rasszista seriffek és izzadt szumóbirkózók pedig gondoskodnak minimum fél tucat jelenetről, amikor a fejünket lehajtva inkább félrenézünk, amíg nem jön egy újabb autós üldözés. A filmet a Roger Moore–Christopher Lee páros jutalomjátéka teszi érdemlegessé, mivel kettősük biztosítja a sorozat legjobb Bond-főgonosz kölcsönhatását, már amennyiben lehet ilyenről beszélni. Nem kapnak túl sok segítséget, hiszen a sebtében készített filmben szinte mindenki cserben hagyja őket. Optimista szemléletű kritikus ilyenkor szokta pozitívumként összekaparni minden dicséretét a látványos díszletről, a szép kameramunkáról vagy a kiváló zenéről... DE!

Mielőtt először meghallgatnánk Az aranypisztolyos férfi zenéjét, gondolkozzunk el azon, hogy mit is szeretünk John Barry James Bond-zenéiben. A kompozíciók legnagyobb erénye mindenképpen a motívumgazdagság: valahányszor Barry kezében a karmesteri pálca, minden egyes filmhez kapunk egy főtémát, legalább egy szerelmi témát, minimum egy, de inkább több akciótémát (közelharchoz és üldözéshez más-más zene dukál), és ezek mindegyike könnyen megjegyezhető, emellett tökéletesen illik az adott jelenetekhez. Mivel a kiszámítható menetrend miatt a szerzőnek mindig maradt elég ideje egy score megkomponálására, az összes téma a lehető legrészletesebb kidolgozást kapta. Kivétel azonban mindig akad; a Bond-filmek esetében ez Az aranypisztolyos férfi, ahol Barrynek három hét alatt kellett megkomponálnia a teljes anyagot. Egy megoldás maradt: mindenre, azaz romantikára, akcióra és settenkedésre is ugyanazt az egy témát felhasználni, amit aztán a végtelenségig lehet bonyolítani. Amennyiben nem tudnánk, hogy kényszermegoldásról van szó, az ötlet forradalmi is lehetne.

Barry érdekében említsük meg, hogy a főtéma, amire az egész score fel van fűzve, valóban nagyon erős. Jó rétestésztához hasonlóan a végtelenségig nyújtható, különböző hangszereléssel pedig mindig egy másik jellegzetességét lehet kiemelni, és egyszerre alkalmas romantikához ("Goodnight Goodnight") vagy akcióhoz ("Let's Go Get 'Em"). A főtéma mellett pedig természetes ott a jó öreg Bond-téma, amely egyfajta mentőövként mindig bedobható, ha Barry kifogyna az eredeti ötletekből, ami itt bizony gyakran előfordul. Míg a többi zenéjében a komponista a producerek kérése ellenére mindig módjával használja a melódiát (filmenként kétszer-háromszor), itt sokkal többször kell alkalmaznia – váltogatva a főtémával, ez viszont elég hamar és túlságosan is szembetűnő lesz.


A főtéma gyenge pontja kétségtelenül a szöveggel ellátott változat, amelyet a rekedtes hangú Lulu énekel a mozi elején. A dal amolyan tipikus hetvenes évekbeli bulizós szám, s épp emiatt nem állta ki az idő próbáját, a szöveg pedig erősen kétértelmű sorokat tartalmaz, melyek nemcsak a címszereplő hős munkájára, hanem bizarr szexuális szokásaira is utalnak. A nóta kissé átírt (és ritmusában broadwayesített) változata az alkotás végén is felcsendül, aminek történelmi jelentősége, hogy a mai napig ez az egyetlen dal, amelyben James Bondot név szerint megemlítik. Akik esetleg el akarják énekelni Lulu kísérete nélkül a nyelvtörő dalocskát, azoknak ajánlom a lemez negyedik trackjét, mely nem is szerepel a filmben – külön az albumhoz íródott, és ezáltal a karaoke funkción kívül nincs is sok értelme.

A lemezen sajnos érződik, hogy annak idején a trackek sorrendjét a bakelitgenerációnak állították össze, ezért a CD-ken kívánatos folyamatos felépítés helyett a szerkezet erősen hullámzik, az album felénél elhelyezett csúcspontra koncentrálva, aminek célja, hogy a hallgató boldogan forgassa meg a lemezt a lejátszóban. Bár mindig kihangsúlyozott szerep jut a főtémának, ebben a score-ban is előfordulnak újra és újra felbukkanó másodlagos motívumok, a legjobbakat azonban sajnos nem rakták a lemezre. Ehelyett itt vannak az egyszer szereplő közelharc ("Getting the Bullett") és az utazó ("Hip's Trip") témák, amelyek nemcsak újrahasznosítottak, de gyengébbek is elődeiknél. Ennél jobb bunyós témák szerepelnek az összes korábbi Barry-albumon (különösen az a Gyémántok az örökkévalóságnak visszatérő, ütős harcmotívuma). Ezekért kárpótolnak a keleti hangzást jól visszaadó számok, a romantikus "Chew Me in Grizzly Land" és a radarszerű effektekkel megfűszerezett "In Search of Scaramanga's Island".

A kulcsszerepet betöltő akciótéma az autós üldözéshez írt "Let's Go Get 'Em", amelyben Barry tényleg csak a jól begyakorolt két témára támaszkodik. Pontosabban van egy pillanat, ami mindenkinek ugyanazt juttatja eszébe: a Bond-zenék mélypontját. A filmben a 007-es egy autóval 360 fokos fordulatot tesz a levegőben, ami alatt egy iszonyatosa bugyuta jazzfurulya arcpirító módon kiszívja az összes izgalmat és életerőt a csodálatosan kivitelezett mutatványból. A jelenetet így, ebben a formában még Hazárd megye lordjai is cikinek tartanák. Barry utólag ezt az apróságot tartotta élete legnagyobb ballépésének, ami felveti a kérdést, hogy akkor minek tartsuk a Maestro Howard, a kacsában szereplő dalait.


De semmi baj, habár a legjobb akciótétel félúton derékba tört, a végére hagytuk a legjobb részeket, amiért az albumot összeállító producereket illeti a dicséret. A "Scaramanga's Fun House" és a "Return to Scaramanga's Fun House" két hasonló szám, melyek egymással párhuzamos jelenetekhez íródtak: a film elején egy gengszter, a végén maga Bond járja be a főgonosz kísértetházát, miközben a háttérben ez a két kompozíció szól. A bakelitek korában az ilyen halk, és elsősorban a filmben élvezhető számokat lelkiismeret-furdalás nélkül lehagyták a lemezről, itt azonban mindkettő meghallgatható teljes hosszában. Az ambientes alap természetesen a főtémára és a Bond-témára épül, amelyeket a legváratlanabb pillanatban szakítanak meg különféle apróbb motívumok a horrorzenék hagyományai szerint. Ritka visszafogott percek ezek Barry életművében.

Az albumot 1974 óta változatlan tartalommal adják ki újra és újra, de ez nem akkora probléma, mivel a CD-n így is majdnem 45 perc zene szerepel, ami az akkori – bakelitlemezek adta – kereteket száz százalékig kitöltötte, és ebben az esetben a legfontosabb, hogy a kiadvány így egy kerek, zárt egész. Természetesen az új kiadásnak a legjobb a csomagolása, a CD-tokban szereplő szöveges információ pedig a változatosság kedvéért végre a zenéről is szót ejt, nem pedig csak a filmet foglalja össze; megtudjuk belőle például, hogy Barry a keleti dallamokhoz a magyar hangszert, a cimbalmot használta. Hungarikumot mindenkinek!