„Az akcióscore-ok olyan energiával és dinamikával rendelkeznek, melyek a gumicsikorgás, a lövöldözések és ehhez hasonlóak mellett is észrevehetőek. Bár szeretem az ilyen filmeket, sosem jutott eszembe zenét írni hozzájuk, legfőképpen azért, mert az általuk támasztott követelmények miatt kevésbé valószínű, hogy személyesebb hangvételem a felszínre kerülhetne. Azon pedig pláne nem gondolkoztam, hogy James Bond-filmen dolgozzak, egészen addig, amíg meg nem hallottam, hogy Sam Mendes rendez egyet” – nyilatkozta Thomas Newman. És valóban: ő lenne az utolsó komponista, aki eszünkbe jutna egy akciófilm kapcsán, hiszen az általa alkalmazott zenei nyelvezet merőben eltérő, más stílusban vált a filmzeneipar megkerülhetetlen alakjává, mint amilyet egy ilyen alkotás megkíván. Éppen ezért, amikor kiderült, hogy Newman írja az újabb Bond-zenét, élccel átjárt érdeklődéssel vártam, miként hangzik majd a 007-es téma síró hegedűszólóval előadva. A score megjelenését követően azonban igencsak meglepődtem, mondhatni, picit leesett az állam...


Daniel Craig a 2006-os Casino Royale kapcsán csöppent bele a Bond-világba, és bár – Newmanhez hasonlóan – szerződtetését néhányan kétkedve fogadták, debütálása kellően meggyőző volt ahhoz, hogy szertefoszoljanak a vele kapcsolatos előítéletek. A Skyfall a színész harmadik 007-es kalandja volt, s ekkorra már teljesen otthonosan mozgott az általa megformált ügynökként, aki különbözött elődeitől: nem feltétlenül sármos, nem mindig könnyed, nem sérthetetlen és van lelke. Magabiztosságára pedig szükség is volt, hiszen a Skyfall egy jubileumi vállalkozás: a világ legismertebb ügynöke 2012-ben ünnepelte színrelépésének ötvenedik évfordulóját (az 1954-es, nem hivatalosként számon tartott Bond-felvonással nem számolva). A neves alkalom apropóján a látványos akciók és néhány múltbéli kikacsintás mellett a forgatókönyv számos megválaszolásra váró kérdést hozott felszínre az MI6 és a karakter létjogosultságával, jövőjével kapcsolatban. Tehát az alkotók a többi Craig-film nyomdokain haladtak tovább, így ez sem vált klasszikus értelemben vett Bond-mozivá, ami nem baj, hiszen egy ennyi ideje jelen lévő, meghatározó vállalkozásnak időnként meg kell újulnia, reagálnia kell napjaink kihívásaira.

Craig mellett Judi Dench, Javier Bardem, Ralph Fiennes, Ben Whislaw, Naomie Harris és Albert Finney láthatóak a főbb szerepekben, direktornak pedig Mendest sikerült megnyerni, aki végül a három évvel későbbi 007 Spectre – A Fantom visszatért is elvállalta. Bár Mendes zeneszerzői jobbkezének Newman számít, a Bond-franchise-nak megvolt az állandó, biztos kezű komponistája, David Arnold, aki 1997 óta volt jelen a 007-es küldetéseinél, ráadásul kétszer is sikeresen reformálta meg hősünk zenei világát (először a James Bond: A holnap markában, majd a Casino Royale révén). Mendes vele is beszélgetett a score-ról, ám Arnold – későbbi bevallása szerint – érezte, látta rajta, hogy inkább az általa preferált művésszel dolgozna. „Az időbeosztásom megengedte volna, de Sam Mendes Thomas Newmannel szerette volna folytatni ezt. Úgy vélem, egy rendezőnek azzal kell dolgoznia, akivel ő szeretne. Gyűlölném, ha ráakasztanának egy olyan direktorra, aki valaki mást szeretne a helyemben látni. Szerencsés vagyok, hogy öten viszont velem kívántak dolgozni Bond-filmjeiken” – mesélte Arnold, aki a mai napig örömmel térne vissza a szériához. Mendes eddig olyan alkotásaihoz kérte fel Newmant, mint a Bőrnyakúak, A kárhozat útja, A szabadság útjai és az Amerikai szépség, ám ezen referencia mellett a producereket, Barbara Broccolit és Michael G. Wilsont konkrétumokkal is meg kellett győznie, továbbá a komponistának is találkoznia kellett velük, mielőtt jóváhagyták volna a váltást. „Alapvetően kedves és jó emberek. Ugyanakkor nem állnak meg addig, amíg meg nem kapják azt, amit akarnak, de szerencsére sosem voltak agresszívak velem szemben. Mindig tiszteletet mutattak irányomba, még akkor is, ha látták, hogy nem egészen értettem meg az épp felmerült problémájukat” – nyilatkozta Newman.


A sorozatnak számos jelképe van: a Walther PPK, a fegyvercsőben megjelenő Bond, a szép nők, az Aston Martin, a Vodka Martini felrázva, nem keverve, és persze a főcímdal. Utóbbit a Skyfall esetében a brit énekesnőre, Adele-re bízták, aki Paul Epworth producerrel karöltve készítette el a produkcióéval azonos című dalt. Az előadót a Sony Pictures zenei vezetője, Lia Vollack javasolta, aki őt találta a legalkalmasabbnak arra, hogy megidézhessék az annak idején a Goldfinger, a Gyémántok az örökkévalóságnak és a Moonraker – Holdkelte nyitányát emlékezetessé tevő Shirley Bassey-t. Az ajánlás az egyik legsikeresebb Bond-számhoz vezetett, a „Skyfall” ugyanis nemcsak a slágerlisták élére került fel, hanem az Oscar-, a Grammy- és a Golden Globe-díjat is bezsebelte. A dal kizárólag kislemezen látott napvilágot, és nemhogy a Sony Classical filmzenealbumára nem került fel, a score-ban is csupán egyszer, a „Komodo Dragon”-ban érhető tetten, mivel Newman nem erre, hanem a klasszikus 007-motívumokra kívánt építkezni.


„Most nyilvánvalóan hatalmas az elvárás ezen James Bond-score-ral kapcsolatban. Mindenkinek megvan a véleménye Bondról és a zenéjéről. Éppen ezért nem igazából éreztem kötelességemnek megfelelni ezeknek az elvárásoknak. És bár dacoltam velük, ezt úgy szerettem volna kivitelezni, hogy a végeredmény tetszetős és meggyőző legyen, ne azt érezzék az emberek, hogy valami teljesen mást csináltam a saját kedvemért” – mesélte a premier hetén a szerző, aki három és fél hónapot töltött Londonban, ahol a felvételek helyszínéül is szolgáló Abbey Road Studiosban rendeztek be számára egy irodát. Mielőtt munkának látott, megnézett néhány részt, hogy megvizsgálja a kíséretek hangulatát, illetve funkcionalitását, a score ismeretében pedig elmondható, hogy a kutatás és a kivitelezés terén egyaránt jól teljesített: az általa említett nem megfelelés és dacolás ellenére Newman remek muzsikát szállított a Skyfallhoz. Úgy kombinálta ötleteivel, dallamvilágával a bondos hangzást, hogy a komponista személye éppúgy érződik, mint az, amit e franchise esetében elvár a néző – leginkább ahhoz közelített, amit Arnold képviselt a Casino Royale-nál és A Quantum csendjénél.

A bevezető végén írtam, hogy némiképp leesett az állam, amikor először hallottam a score-t. A zeneszerzőváltást követően előítéletes módon könyveltem el magamban, hogy ezúttal nem kell Bond-lemezre beruháznom, ám amikor meghallottam a „Grand Bazaar, Istanbul”-t, úgy voltam vele, bármi történjen is ezután, ez a korong biztosan kell nekem. Közel tíz év telt el a muzsika megjelenése óta, s e tétel a mai napig éppoly nagy kedvencem maradt, mint Arnoldtól az „African Rundown”, a Casino Royale-ból. Zseniális, kirobbanó indítás, aminek ott a helye minden idők legjobb Bond-akciótételei között. Hasonló dinamikával találkozhatunk a „Silhouette”, a „Quartermaster”, a „The Bloody Shot”, a „Health and Safety”, a „Granborough Road”, az „Enquiry”, a „Kill Them First”, a „Welcome to Scotland”, a „She's Mine”, a „The Moors” és a „Deep Water” esetében is – részemről a „Grand Bazaar, Istanbul”-t, a „Quartermaster”-t és a „She’s Mine”-t tartom a legelképesztőbbnek. Ezek egytől egyig ékes bizonyítékai annak, hogy igenis képes Newman kőkemény akciózenéket írni: „Mulatságos, de azt hiszem, megtanultam bánni az akciófilmekkel. Nagyszerű dolog szembeszállni az elvárásokkal” – mondta ezzel kapcsolatban a szerző.


Newman megfelelt az akciójelenetek által támasztott elvárásoknak, jól ismert arcát pedig a  visszafogottabb tételeket igénylő momentumok közben tudta megmutatni. Remek példa erre a korai Bond-zenék komponistája, John Barry szellemét is megidéző „Severine”, a „Jellyfish”, a „Modigliani”, az „Enjoying Death”, a „The Chimera”, a könnyedebb hangvételű „Close Shave”, az akár egy hős visszatéréséhez, felemelkedéséhez is felhasználható „Tennyson”, a „Skyfall”, a „Mother” és az „Adrenaline”.

Arnold utolsó két Bond-művében azt tartottam lenyűgözőnek, hogy csupán érintőlegesen hozakodott elő a méltán népszerű Monty Norman-témával, s inkább a hangszerelés, megszólalás tekintetében igyekezett érzékeltetni, milyen zenével állunk szemben – különösen igaz ez a Casino Royale-ra, ahol a történet okán mindez a koncepció része volt. Newman ennél többet használta a dallamsort, ám rendkívül színes hangszereléssel és módon (néhol csupán két-három hangjegyig merészkedve el, majd hirtelen irányt váltva), így nem lett tolakodó vagy zavaró. Az, hogy hol helyezkedjen el a történetben, Mendesszel és a producerekkel lett egyeztetve, legjellegzetesebben pedig a „Grand Bazaar, Istanbul”-ban, a „Brave New World” elején, a „Day Wasted” zárásában, a „Breadcrumbs”-ban, illetőleg a „She’s Mine”-ban bukkan fel.


A Skyfall esetében eszközölt komponistaváltás előtt értetlenül álltam, ám Thomas Newman vette az akadályt, és a széria szelleméhez méltó módon kísérte a brit titkosügynök kalandját. Természetesen aki a klasszikus megközelítést részesíti előnyben, annak ez a muzsika nem feltétlenül nyeri el a tetszését, de a Craig-féle Bondhoz remekül illik, az itt megismertek pedig ügyesen formálódnak tovább a 007 Spectre – A Fantom visszatérben.