Eltékozolt lehetőségnek nevezném, hogy itt egy óriási méretű univerzum, mely később akár még bővülni is fog a mozivásznon, szerzőnket mégsem ihlette meg kellőképpen, és egy meglehetősen szürke aláfestést tett le az asztalra. Pedig a fantasy műfaja, a filmbeli fajok közti csaták egyes tapasztaltabb szerzőket briliáns kompozíciókra sarkalltak volna, de Djawadi nem alkotott lehengerlőt. A főtéma nem elég karakteres, e visszafogottan dinamikus motívum olyan, mintha Hans Zimmer valamely régi tanítványának – akár Djawadinak magának – egy korai ötlete lenne úgy tíz évvel korábbról, s az egyórás albumból egyedül az utolsóelőtti, vihar utáni csendet sugalló tracket nevezném a többinél kicsivel érdekesebbnek. Holott jó felé tapogatózott a művész, mert harcias szimfonikus ütemeit egzotikus fuvola, illetve torokénekre és didzseridura egyaránt emlékeztető etnikus, sokat ígérő megoldások is tarkítják néhol, tehát akár egy világzeneibb irány egészen remek ötlet lett volna. De ami végül megvalósult, az nem lett több, mint egy maradandó dallamoktól mentes munka egy olyan szerzőtől, aki ennél többre képes. Hogy a zene a jelenetek alatt miként teljesít, arról nem tudok nyilatkozni (gyaníthatóan úgy sem túl jól), mert visszariasztott, hogy minden kritika azt emelte ki, ez a megfilmesítés szinte csak a játékrajongóknak készült. A score-t, önálló műként tekintve, annyira átlagosnak találtam, hogy kijelenthetem: Djawadi több más darabjával ellentétben ezt soha többet nem fogom meghallgatni.