Bryan Singer és John Ottman kollaborációját talán nem érdemes már bemutatni a filmzenék kedvelőinek, hiszen a rendező a Közönséges bűnözők óta, az X-Men – A kívülállók kivételével minden esetben Ottmantől várta filmjei aláfestését, ráadásul a komponista rendre a vágó szerepét is betölti. Az általa is képviselt, lehengerlő és tiszta szimfonikus stílus lassan sajnos teljesen eltűnőben van, ám néhány szerző még a felszínen tartja, s ezek egyik legjelesebb képviselőjévé nőtte ki magát Ottman. A komponista megalkuvást nem tűrően alkalmazza ezt a sokszor régimódinak titulált stílust, s talán ennek a számlájára írható az is, hogy az elmúlt években egyre kevesebb megbízáshoz jutott, hiszen egy nagyzenekarnak komoly anyagi vonzata van, ráadásul időigényesebb a sebtében összedobott elektronikus score-oknál. Így aztán, mondhatni, Singer egyfajta karriermentő Ottman pályafutásában, hiszen a szerző a 2008-as Valkűr óta nem alkotott maradandót. Az óriásölő azonban az ő terepe, hiszen a film sztorija egy régimódi, klasszikus zenei ihletettségű muzsikát kívánt meg.

A score tökéletesen visszaadja a történet meseszerű jellegét. A jó és a rossz zeneileg is összecsap, a gonosz muzikálisan is gonosz, a hős a dallamok formájában is hős, a hercegnő a zene nyelvén is bájosan harcias, a parasztfiú pedig az aláfestésben is bejárja azt az utat, amelyet a történet szerint megtesz, tehát egy tudatosan, apró elemekből felépített score-ról van szó. Az efféle muzsikák alapelemei a témák, s e tekintetben itt igen jól állunk, hiszen ezek teljességgel átjárják a művet. Ebből a wagneri léptéket ugyan el nem érő, de azért így is eléggé bonyolult témaorientáltságból összességében jól jött ki Ottman, de néha érezhető egy kis kaotikusság, illetve csapongás. Mindazonáltal a sok motívum egy olyan összetett aláfestést eredményezett, melyet az unalomba fulladó hosszúságú recenzió elkerülése érdekében nem lehet minden részletre kiterjedően bemutatni.

Az efféle score-ok legfőbb eleme a főtéma, melyből itt egy igazán ütőset kapunk. Rögtön a mozi elején, a két kisgyerek múltját bemutató rész alatt hallhatjuk is egyik nagyszerű variációját ("Jack and Isabelle"). A Jacket megjelenítő fanfáros lendületes motívum általában John Williams stílusát idézően szárnyal, ám ha kell, a vonósok jóvoltából szelíddé is tud válni ("To Cloister"). Szintén ebben a tételben kerül felvezetésre Isabelle, vagyis a hercegnő romantikus dallama is, s a track végén e két témát egy elképesztően hangulatos, de sajnos igen rövidke formában egyesíti is Ottman. Jack motívuma a szó legszorosabb értelmében vezértéma, hiszen sokszor feltűnik ilyen-olyan variációban, ám érdekes, hogy Ottman nagyon nehezen találta ezt meg. Eleinte a romantikus téma lett volna a vezérszereplő, ám így a főhős saját dallam nélkül maradt volna, ezt pedig orvosolni kellett. A komponista sehogy sem talált rá a megfelelő hangjegyekre, majd szinte véletlenül bukkant rá a már szinte kész anyagban egy tökéletes, ám addig megbúvó dallamra, amelyet szinte a felvétel kezdete előtt kellett, hogy belekomponáljon az aláfestésbe.