Jurassic Park 3. (2001)
Jurassic Park IIIA Jurassic Park 3. csupán egyetlen dologban szárnyalta túl elődeit: a költségvetésben. Ennek fő oka, hogy az alkotók biztosra akartak menni, ám hiába a pénz és a sikert garantáló dinoszauruszok csapata (mely az eddig megismertek mellett újabb fajtákkal gyarapodott), ha a forgatókönyv és a színészi játék nem a legjobb. Míg az első két rész olyan szereplőgárdával és történetvezetéssel rendelkezett, melyeknek eredményeképpen a néző örömmel ült újra és újra a képernyő elé, addig a harmadik részből ez a varázs (ami leginkább Steven Spielberg látásmódjának volt köszönhető) teljesen eltűnt – és ezen sajnos dr. Alan Grant (Sam Neill), illetve dr. Ellie Satler (Laura Dern) visszatérése sem segített. A Joe Johnston rendező (Jumanji) által vászonra vitt történetben Grant a magát kalandornak kiadó Paul Kirby (William H. Macy) és felesége (Téa Leoni) kérésének – és nem utolsósorban megvillantott csekkfüzetüknek – köszönhetően újabb, a pár évvel ezelőttihez hasonló kalandokba keveredik a Sorna-szigeten...
Kézenfekvőnek tűnt az elképzelés, miszerint John Williams írja majd a Jurassic Park 3. zenéjét is, ám ő Spielberggel együtt távol maradt a produkciótól, ugyanis éppen az A.I. – Mesterséges értelem című sci-fi forgatásával voltak elfoglalva. Azonban nem engedték, hogy az immáron trilógiává váló széria teljesen kicsússzon a kezük közül, ezért a háttérből igyekeztek figyelemmel kísérni az eseményeket, és szóltak bele a dolgokba, ha kellett. Williams olyasvalakit képzelt el a zeneszerzői posztra, aki képes az előző részekben létrehozott zenei vonalat méltósággal, a hagyományos szimfonikus elemekhez ragaszkodva továbbvinni. Ügynökével, Mike Gorfaine-nel folytatott beszélgetéseinek egyike során többek között Don Davis neve is felmerült, aki akkoriban vált ismertté a Mátrix révén. Javaslataikat természetesen Spielberggel és a film egyik producerével, Kathleen Kennedyvel is megvitatták, s csak ezt követően keresték fel Davist, aki annak ellenére, hogy tudta, előre meghatározott korlátok között kell majd mozognia, örömmel vállalta a megbízást: "Az igazi kihívást az jelentette számomra, hogy ilyen stílusban kellett zenét írnom" – emlékezik vissza a szerző. A komponista készülő műve kapcsán Williams mellett Spielberggel is többször egyeztetett, aki azt szerette volna, hogy a visszafogott főtéma-használat ellenére a hangszerelés és az előzőekben megismert altémák hosszabb-rövidebb felbukkanásai révén éppúgy könnyedén beazonosítható legyen, hogy ez egy újabb Jurassic Park-zene, mint ahogyan azt anno Az elveszett világ – Jurassic Park 2. aláfestésének esetében is tehettük.
"A score megírása előtt elmerültem az első két rész aláfestésében. John Williams készséggel bocsátotta rendelkezésemre az azokhoz készült zenei vázlatait, így lehetőségem volt arra, hogy igen gondosan tanulmányozzam őket" – mesélte egy interjú során Davis. Miután a szerző átrágta magát a kapott anyagokon, nekiült a harmadik rész hangjegyeinek papírra vetésének. A két hónapig tartó folyamat során a már meglévő témák használata mellett a szükséges, úgymond átkötő részeken kívül új motívumokat is kellett írnia a Kirby család, valamint az új ragadozó, a szpinoszaurusz számára. A partitúrákra rótt, közel nyolcvanpercnyi anyagot biztosító hangjegyek 2001 májusában keltek életre a Newman Scoring Stage falai között, amelyben kétféle kiosztással bíró nagyzenekar (egy száznégy és egy nyolcvannyolc fős), illetve egy hatvantagú vegyeskórus működött közre.
A morajló rézfúvósoknak köszönhetően komor felvezetéssel bíró "Isla Sorna Sailing Situation" a kalandvágyó turisták első, a nem éppen barátságos élőlényekkel történő incidensét kíséri nyomon, amit aztán a Kirbyék motívumával kiegészülő Jurassic Park-téma követ ("The Dinosaur Fly-By"), amelyben a régi és az új dallamok szinte kifogástalan egységet alkotnak. E kettő ötvözetének érzelmesebb változatait hallhatjuk később a "Tree People"-ben, a "Brachiosaurus on the Bank"-ben, illetve a zárótételként szolgáló "The Hat Returns / End Credits"-ben is.
Minthogy a filmben viszonylag rövid felvezetést követően kezdenek el fogyatkozni a szereplők, a score sem enged túl sok teret a kellemes dallamoknak. A "Cooper's Last Stand" az első, John Williams árnyékában íródott akciótétel. Az itt elhangzó kétperces mű már előrevetíti, hogy Davisnek mennyire jól sikerült a Mester elgondolásait továbbvinni. Innentől kezdve az előző albumokból már megszokott tempóval és változatossággal dübörög a zene, s az olyan tételek, mint például a "Raptor Repartee", a "Billy Oblivion", a "Nash Calling", vagy a repülő őslényekkel történő találkozást aláfestő "Pteranodon Habitat", illetve a "Tiny Pecking Pteranodons" első hallásra könnyedén megtéveszthetik az avatatlan hallgatót – ebből is kitűnik, hogy az elején mennyi támogatást kapott a szerző ezen művéhez, és hogy mennyire komolyan vette feladatát. Némely, egyébként is félelmetes zenekari tempóval rendelkező részlet pedig vészjósló hangú kórussal lett felvértezve, hogy még jobban visszaadja a sziget lakói által jelentett fenyegetettség mértékét (ilyen összjáték csendül fel többek között a már említett "Cooper's Last Stand"-ben vagy a "Tiny Pecking Pteranodons" elején). De persze olyan ellenpéldák is akadnak, ahol a lágy éneknek köszönhetően még könnyedebbé válik a muzsika – ez a megállapítás főleg a "The Raptor Room" elejére, illetve a stáblista zenéjére igaz.
Az albumon a "Frenzy Fuselage"–"Clash of Extinction" páros zárja a szüntelen rohangászás és sikolyok közepette a túlélésért küzdő expedíció életben maradt szereplőinek szigeten töltött perceit. Míg a tápláléklánc alsó felén elhelyezkedő emberek fáradnak, a csúcsán található dínók pedig továbbra is éhesek, a zenekar végig ugyanolyan színvonalú muzsikát szolgáltat: gyors vonóshangok, hasonlóan féktelenül játszó fúvósok és üstdobok igyekeznek mindkét faj pártját fogni zeneileg. A kaland árnyoldalait ezúttal is, mint mindig, a fennkölt zárótétel igyekszik feledtetni, az album kiadásáért felelős Decca Records azonban ezt dönti romba Randy Newman "Big Hat, No Cattle" dalával, mely szerzőjének 1999-es Bad Love című albumáról származik.
Csak többszöri hallgatás után lehet megmondani, hogy a Jurassic Park 3. score-jában milyen arányban vannak jelen saját témáikkal a szerzők – annak ellenére, hogy akadnak benne igen egyértelmű részek –, ám számomra ez az, amiért Don Davis munkája annyira kedvelhető. Jó ötlet volt, hogy már az elején behatárolták a komponista lehetőségeit, illetve kölcsönkottákkal segítettek neki átlátni a Jurassic Park-muzsikák lényegét, ugyanis ennek következtében egy olyan aláfestés született, amely méltó utódjává vált elődeinek. Mindez pedig egy igényes, számítógépen megtekinthető extrákkal (úgymint filmelőzetes, fotógaléria, interjú a zeneszerzővel, játékbemutató stb.) ellátott korongon jutott el a hallgatókhoz.
Kézenfekvőnek tűnt az elképzelés, miszerint John Williams írja majd a Jurassic Park 3. zenéjét is, ám ő Spielberggel együtt távol maradt a produkciótól, ugyanis éppen az A.I. – Mesterséges értelem című sci-fi forgatásával voltak elfoglalva. Azonban nem engedték, hogy az immáron trilógiává váló széria teljesen kicsússzon a kezük közül, ezért a háttérből igyekeztek figyelemmel kísérni az eseményeket, és szóltak bele a dolgokba, ha kellett. Williams olyasvalakit képzelt el a zeneszerzői posztra, aki képes az előző részekben létrehozott zenei vonalat méltósággal, a hagyományos szimfonikus elemekhez ragaszkodva továbbvinni. Ügynökével, Mike Gorfaine-nel folytatott beszélgetéseinek egyike során többek között Don Davis neve is felmerült, aki akkoriban vált ismertté a Mátrix révén. Javaslataikat természetesen Spielberggel és a film egyik producerével, Kathleen Kennedyvel is megvitatták, s csak ezt követően keresték fel Davist, aki annak ellenére, hogy tudta, előre meghatározott korlátok között kell majd mozognia, örömmel vállalta a megbízást: "Az igazi kihívást az jelentette számomra, hogy ilyen stílusban kellett zenét írnom" – emlékezik vissza a szerző. A komponista készülő műve kapcsán Williams mellett Spielberggel is többször egyeztetett, aki azt szerette volna, hogy a visszafogott főtéma-használat ellenére a hangszerelés és az előzőekben megismert altémák hosszabb-rövidebb felbukkanásai révén éppúgy könnyedén beazonosítható legyen, hogy ez egy újabb Jurassic Park-zene, mint ahogyan azt anno Az elveszett világ – Jurassic Park 2. aláfestésének esetében is tehettük.
"A score megírása előtt elmerültem az első két rész aláfestésében. John Williams készséggel bocsátotta rendelkezésemre az azokhoz készült zenei vázlatait, így lehetőségem volt arra, hogy igen gondosan tanulmányozzam őket" – mesélte egy interjú során Davis. Miután a szerző átrágta magát a kapott anyagokon, nekiült a harmadik rész hangjegyeinek papírra vetésének. A két hónapig tartó folyamat során a már meglévő témák használata mellett a szükséges, úgymond átkötő részeken kívül új motívumokat is kellett írnia a Kirby család, valamint az új ragadozó, a szpinoszaurusz számára. A partitúrákra rótt, közel nyolcvanpercnyi anyagot biztosító hangjegyek 2001 májusában keltek életre a Newman Scoring Stage falai között, amelyben kétféle kiosztással bíró nagyzenekar (egy száznégy és egy nyolcvannyolc fős), illetve egy hatvantagú vegyeskórus működött közre.
A morajló rézfúvósoknak köszönhetően komor felvezetéssel bíró "Isla Sorna Sailing Situation" a kalandvágyó turisták első, a nem éppen barátságos élőlényekkel történő incidensét kíséri nyomon, amit aztán a Kirbyék motívumával kiegészülő Jurassic Park-téma követ ("The Dinosaur Fly-By"), amelyben a régi és az új dallamok szinte kifogástalan egységet alkotnak. E kettő ötvözetének érzelmesebb változatait hallhatjuk később a "Tree People"-ben, a "Brachiosaurus on the Bank"-ben, illetve a zárótételként szolgáló "The Hat Returns / End Credits"-ben is.
Minthogy a filmben viszonylag rövid felvezetést követően kezdenek el fogyatkozni a szereplők, a score sem enged túl sok teret a kellemes dallamoknak. A "Cooper's Last Stand" az első, John Williams árnyékában íródott akciótétel. Az itt elhangzó kétperces mű már előrevetíti, hogy Davisnek mennyire jól sikerült a Mester elgondolásait továbbvinni. Innentől kezdve az előző albumokból már megszokott tempóval és változatossággal dübörög a zene, s az olyan tételek, mint például a "Raptor Repartee", a "Billy Oblivion", a "Nash Calling", vagy a repülő őslényekkel történő találkozást aláfestő "Pteranodon Habitat", illetve a "Tiny Pecking Pteranodons" első hallásra könnyedén megtéveszthetik az avatatlan hallgatót – ebből is kitűnik, hogy az elején mennyi támogatást kapott a szerző ezen művéhez, és hogy mennyire komolyan vette feladatát. Némely, egyébként is félelmetes zenekari tempóval rendelkező részlet pedig vészjósló hangú kórussal lett felvértezve, hogy még jobban visszaadja a sziget lakói által jelentett fenyegetettség mértékét (ilyen összjáték csendül fel többek között a már említett "Cooper's Last Stand"-ben vagy a "Tiny Pecking Pteranodons" elején). De persze olyan ellenpéldák is akadnak, ahol a lágy éneknek köszönhetően még könnyedebbé válik a muzsika – ez a megállapítás főleg a "The Raptor Room" elejére, illetve a stáblista zenéjére igaz.
Az albumon a "Frenzy Fuselage"–"Clash of Extinction" páros zárja a szüntelen rohangászás és sikolyok közepette a túlélésért küzdő expedíció életben maradt szereplőinek szigeten töltött perceit. Míg a tápláléklánc alsó felén elhelyezkedő emberek fáradnak, a csúcsán található dínók pedig továbbra is éhesek, a zenekar végig ugyanolyan színvonalú muzsikát szolgáltat: gyors vonóshangok, hasonlóan féktelenül játszó fúvósok és üstdobok igyekeznek mindkét faj pártját fogni zeneileg. A kaland árnyoldalait ezúttal is, mint mindig, a fennkölt zárótétel igyekszik feledtetni, az album kiadásáért felelős Decca Records azonban ezt dönti romba Randy Newman "Big Hat, No Cattle" dalával, mely szerzőjének 1999-es Bad Love című albumáról származik.
Csak többszöri hallgatás után lehet megmondani, hogy a Jurassic Park 3. score-jában milyen arányban vannak jelen saját témáikkal a szerzők – annak ellenére, hogy akadnak benne igen egyértelmű részek –, ám számomra ez az, amiért Don Davis munkája annyira kedvelhető. Jó ötlet volt, hogy már az elején behatárolták a komponista lehetőségeit, illetve kölcsönkottákkal segítettek neki átlátni a Jurassic Park-muzsikák lényegét, ugyanis ennek következtében egy olyan aláfestés született, amely méltó utódjává vált elődeinek. Mindez pedig egy igényes, számítógépen megtekinthető extrákkal (úgymint filmelőzetes, fotógaléria, interjú a zeneszerzővel, játékbemutató stb.) ellátott korongon jutott el a hallgatókhoz.
Kulics László
2007. 01. 28.
2007. 01. 28.
Tracklista:
- Isla Sorna Sailing Situation (4:23)
- The Dinosaur Fly-By (2:15)
- Cooper's Last Stand (2:01)
- The Raptor Room (2:35)
- Raptor Repartee (3:06)
- Tree People (2:04)
- Pteranodon Habitat (3:04)
- Tiny Pecking Pteranodons (3:38)
- Billy Oblivion (2:51)
- Brachiosaurus on the Bank (2:07)
- Nash Calling (3:38)
- Bone Man Ben (7:20)
- Frenzy Fuselage (4:01)
- Clash of Extinction (1:42)
- The Hat Returns / End Credits (5:10)
- Big Hat, No Cattle (4:24) *
* előadja: Randy Newman
Az album a Spotify-on:
