A Peppermint: A bosszú angyaláról az előzetes megjelenésekor hallottam először, és nagyon megörültem annak, hogy az Alias Sydney-ét, valamint a Marvel Univerzum Elektráját követően Jennifer Garner újfent akciószerepben tündököl. A mozit az operatőrből direktorrá avanzsált Pierre Morel vihette vászonra, akinek olyan alkotásokat köszönhetünk, mint az Elrabolva, a Párizsból szeretettel, a Gunman, illetve a hollywoodi belépőjét jelentő B13 – A bűnös negyed. A Támadás a Fehér Ház ellen 2. – London ostroma társírója, Chad St. John forgatókönyvén alapuló produkció alapvetően egy, a méltán népszerű Elrabolvával rokonítható bosszúfilm, a megtorláshadjárat háttértörténete azonban éppúgy eltér tőle, mint az, hogy az ezt végző személy nő létére férfiakat megszégyenítő módon tanítja móresre ellenségeit. 


A történet szerint Riley North (Garner) egy átlagos életet élő, boldog családanya, ám mindez egy csapásra megváltozik, amikor a drogbáró Diego Garciával (Juan Pablo Raba) újat húzó férjét és lányukat megtorlásképpen lelövik. A kartell tagjai az igazságszolgáltatási rendszer korrumpálható fogaskerekeinek köszönhetően megússzák a felelősségre vonást, hősnőnk pedig, ezt megelégelvén, öt évre kámforrá válik, s visszatéréséről úgy ad hírt, hogy sorra kezdi szedni áldozatait abból a körből, amely felelős családja elvesztéséért. Garner az Alias című sorozattal szerzett magának népszerűséget, ám ezt követően döntően vígjátékokban és drámákban láthattuk, így meglehetősen hosszú kihagyást követően nyílt újfent lehetősége arra, hogy harcias amazonként lépjen színre. Bár a mozi korántsem tökéletes, hiszen számtalan, a zsánerre jellemző pillanatot felvonultat, összességében véve azonban lényegesen szórakoztatóbb a színésznő másik két akciófilmjéhez, a Daredevil, a fenegyerekhez, illetve az Elektrához képest, melyeket még Garner varázsa sem volt képes megmenteni. 


A score-t Simon Franglen jegyzi, aki bár önálló filmzenéiről nem annyira ismert, zenei producerként, illetve zenei rendezőként egyaránt foglalkoztatott művésznek számít: pályafutása során olyan hírességekkel dolgozott együtt, mint Michael Jackson, Whitney Houston, Quincy Jones, Céline Dion és Madonna, filmzenei vonalon pedig ez idáig olyan komponisták munkáját segítette, mint Thomas Newman, John Barry, Howard Shore, Alan Silvestri, valamint James Horner. Utóbbihoz fűződő barátságának köszönhetjük azt is, hogy Horner tragikus kimenetelű balesetét követően A hét mesterlövész forgatókönyve ihlette zenei vázlatok nem a fiók alján kötöttek ki, hanem továbbgondolva, kerek egésszé fejlődtek. Utóbbi ismeretében kíváncsi voltam, vajon sikerül-e ezen a téren előrébb lépnie, ám Antoine Fuqua westernjét követően producerként és zenei rendezőként egyaránt háttérbe húzódott, s két rövidfilmen, valamint az Ice című krimisorozat első évadán kívül filmzeneszerzőként sem hallatott magáról. A mostani, középszerű munkája pedig valószínűleg a jövőben sem fogja ösztönözni a rendezőket arra, hogy versenyre keljenek érte.

"A Peppermint: A bosszú angyala egy meglehetősen durva film Riley Northszal, az érzelmi szempontból és fizikálisan egyaránt több sebből vérző karakterrel a középpontban. A zenével az ő két, egymással merőben ellentétes oldalát, az emocionális felét, valamint a bosszúéhsége táplálta tetteit kellett nyomatékosítanom" – nyilatkozta a szerző, akinek elektronikus elemekkel tarkított műve illeszkedik a komor és nyers képi világhoz, de ez nemcsak a zeneszerző idomulásának köszönhető, hanem a mozi hangulatának is. A score nem sok újdonságot mutat, inkább azokból a jól bevált receptekből táplálkozik, melyeket az elmúlt másfél évtized során számtalan hasonló alkotásnál megfigyelhettünk – ebbe a kategóriába tartoznak többek között Harry Gregson-Williams kíséretei, de olyan, húsz évnél is régebbi filmek score-jait is eszembe juttatta, mint a Bérgyilkosok vagy a Tisztítótűz. 


"Az akciórészek pulzálóak lettek, s elsősorban torzított ütősökből, gitárhangból, akusztikus instrumentumok hangjainak hajlítgatásából, szintetizátorokból és egyéb, módosított hangokból állnak" – mesélte Franglen, aki elmondása szerint hatvanfős zenekar közreműködésével keltette életre score-ját, ám ez a végeredmény ismeretében hihetetlennek tűnik, az effektek és zörejek mellett ugyanis olyannyira háttérbe szorulnak a valódi hangszerek, hogy azok megszólaltatására tízen is elegendőek lettek volna. Az akciójeleneteket elsősorban brácsa- és csellójátékkal kiegészülő elektronikus elemek nyomatékosítják, melyek a Lakeshore Records albumán "Van Stitch", "La Guillotina", "Riley Resurfaces", "You're Still a Little Dog", "Skid Row", "Carjack", "Attack on Garcia's Compound", "I Want Justice", "Maria Held Hostage" és "You Hit Like a Girl" címmel kaptak helyet. Bármennyiszer is pörgött végig az album, csak a gitármegoldások, a mély ütőshangok és a különféle kopogások ragadtak meg bennem, holott az ilyen megközelítésű aláfestések esetében szükséges támpont egy nem túl bonyolult, de időről időre visszatérő motívum. Ezek miatt jegyeztem meg fentebb, hogy e mű akár a Tisztítótűz (Trevor Rabin) és a Bérgyilkosok (Mark Mancina) muzsikájával is nyugodtan említhető egy lapon, hiszen azok is többnek, összeszedettebbnek tűnnek a filmmel, mint önállóan.

Franglen – bevallása szerint – nem arra törekedett, hogy túlnőjön a mozin és túlharsogja az effekteket, hanem azt tartotta szem előtt, hogy a lehető legmegfelelőbb módon illeszkedjen Riley belső világához, amiben nagy segítségére volt a direktor támogató, ösztönző magatartása. A score valóban nem nyúlik túl a képi világon, ám a szerző Rileyhoz történő idomulási szándéka nekem csak az érzelmesebb daraboknál tűnt fel, a többinél inkább az öncélúság, a technikai fejlettség megvillantásának szándéka jutott eszembe. Riley családja elvesztésével kapcsolatos érzelmei szintén tartogatnak elektronikus elemeket, de itt már nagyobb teret kapnak a valódi instrumentumok. A visszhangos megoldásokkal kombinált zongora-, cselló- és a lágy vonósszólamok olyan trackekben figyelhetőek meg, mint a "Peg's Message", a "Justice for the Judge", a "You Have to Wake Up Now" első fele, illetve a "Let Me Die", melyekben Flangen dallamalkotó képessége is felszínre kerül. 


A score mellett két Geno Lenardo-darab is született a mozihoz, melyek közül a "Dark Angel" egy tisztán instrumentális rockszösszenet, a hasonló műfajú, a New Years Day banda frontembere, Ashley Costello közreműködésével megvalósult "Push Me" pedig a Peppermint: A bosszú angyala stáblistazenéjévé lépett elő. Ám ezek éppúgy nem jellegzetesek, ahogyan Simon Franglen kísérete sem, így a Bruce Willis főszereplésével készült Bosszúvágy-remake Ludwig Göransson jegyezte zenéjét követően a 2018-as bosszúfilmek vonatkozásában egy újabb kihagyott ziccerről beszélhetünk. Igaz, hogy e stíluson belül nehéz újat mutatni, ám ha már legalább olyan szinten művelné valaki, mint Harry Gregson-Williams (lásd a nemrég bemutatott A védelmező 2. esetét), egy-két emlékezetesebb tétellel időről időre gazdagabbak lehetnénk.