A színészként, forgatókönyvíróként, producerként és direktorként egyaránt tevékenykedő Tom Holland utóbbi szerepkörben az 1985-ös Frászkarika révén (amely itthon először a Mokép jóvoltából, hangalámondásosan jelent meg Veszélyes éj címmel) debütálhatott, majd az itt szerzett tapasztalatait olyan alkotásoknál kamatoztatta, mint a Gyerekjáték, a Sorvadj el!, illetve a Mesék a kriptából egyes epizódjai. Hollandnek a Cloak & Daggerre keresztelt krimi forgatókönyvének írása során jutott eszébe azon szituáció, miszerint egy horrorrajongó meg van győződve afelől, hogy a mellette lévő házban egy vámpír éli mindennapjait. Kezdetben Holland azonban ezzel a sztorival csak magát szórakoztatta, s azt követően fordult vele a Paramounthoz, hogy egy évig formálgatta. A stúdió fejesei fantáziát láttak benne, így 1985 augusztusában már mozikba is kerülhetett a külvárosi negyedben élő tini, valamint a szomját vérrel csillapító szomszédjának kalandja. Habár a Chris Sarandon (Kánikulai délután), William Ragsdale (Tíz csapás), Roddy McDowall (A majmok bolygója) és Amanda Brease (Egy rém rendes család) főszereplésével leforgatott Frászkarika nem vált oly ikonikussá, mint a Rémálom az Elm utcában, A dolog vagy a Péntek 13., a műfaj rajongói a nyolcvanas évek kedvelt retro-alkotásai között tartják számon.


Holland (David S. Chackler zenei rendezővel egyetértésben) kezdettől fogva Brad Fiedelben gondolkodott, ugyanis nem a klasszikus, nagyzenekari kíséretet szerette volna hallani, hanem a korszak hasonló műfajú alkotásaira jellemző szintetizátoros megközelítést – ugyanazon a vonalon kívánt tehát mozogni, amilyenen a Halloween, A köd vagy a már említett Rémálom az Elm utcában aláfestése. „Nem azt kérték tőlem, hogy gépzenét írjak, hanem azt, hogy a rendelkezésemre álló technika segítségével engedjem szabadjára a fantáziámat. Lehetővé tették számomra, hogy egy igazi, zsigerekig ható muzsikával járuljak hozzá a közönség filmélményéhez” – mesélte a komponista, aki ezúttal nemcsak score-t, hanem egy dalt, a saját maga által előadott „Come to Me”-t is elkészítette (ehhez hasonló, úgymond vegyes munkára ezen felül A vádlottak című krimi és a Fraternity Vacationre keresztelt vígjáték esetén nyílt lehetősége). 

Arról, hogy milyen muzsika került ki Fiedel kezei közül, két és fél évtizedig csak a Frászkarika megtekintésével párhuzamosan győződhettünk meg, a premierrel egy időben napvilágot látott albumon ugyanis csak a maga bájával korrektnek mondható szintipopos „Come to Me” kapott helyet. A Private-I Records korongján az instrumentális darabok helyett olyan, elsősorban rock, illetve heavy metal vonalon mozgó bandák dalai kaptak helyet, mint például a Sparks, az Autograph, a kanadai April Wine vagy a külön e mozi számára szállított „Fright Night”-ot is jegyző J. Geils Band – a kizárólag betétdalokra szorítkozó verzió melletti voksolás minden bizonnyal a várható bevétel szempontjából számított kézenfekvőnek a producerek számára. A felhasznált számok egy része viszont nemcsak szimpla kíséretként került a jelenetekbe, hanem source musicként, azaz a szereplők is éppúgy hallották őket, mint a közönség – így járt többek között Ian Hunter „Good Man in a Bad Time”-ja, mely egy szórakozóhelyi jelenetet erősít. 


2011-ben nyílt lehetőség arra, hogy a score-ból önálló korong álljon össze, ennek folyamata azonban nem kis kihívások elé állította az Intrada dolgozóit. Miután megszerezték a kiadáshoz szükséges jogokat, első körben mindössze egy tizenhat perces egyveleget kaptak kézhez egy olyan tétellista kíséretében, amelyből meghatározhatták, milyen részek is alkotják azt. Ez persze mérhetetlenül kevés volt, némi kutakodást követően viszont szerencsére egy DAT is előkerült, melyen további anyagok voltak, ám ezek egy részénél az derült ki, hogy eltérnek a film alatt hallottaktól, az utómunkálatok során ugyanis a párbeszédek és a jelenetek fokozása érdekében helyenként megvagdosták Fiedel művét. A kiadó végül úgy döntött, hogy mindent felhasznál: a szvitet egyben hagyva, albumindítóként alkalmazta, s ezt a DAT-on lévő trackek követik. 

A „Fright Night („Medley”)” abból a szempontból remek indítás, hogy körvonalazódik vele, milyen világot is kreált Fiedel ehhez a tinivámpírfilmhez, mely zenéjét két szintetizátoros barátja, Paul Fox és Peggy Sandvig, valamint a fúvósszólamokért felelős Joe Soldo, illetve az elektromos hegedűn játszó Ross Levinson közreműködésével keltette életre. Ám amellett, hogy jól eltalált felvezetésnek vélem ezt a szvitet, némi óvatosságra is inteném azon filmzenebarátokat, akik teljesen ismeretlenül kívánnak belevágni ebbe műbe: azt javaslom, léptessék át, hallgassák meg a korong többi részét, s csak ezt követően álljanak neki a „Fright Night („Medley”)”-nek, ez ugyanis egy perc híján az elborult momentumokra szorítkozik. A műben fontos szerephez jut a már említett „Come to Me” instrumentális változata, amely először a „Window Watching”-ban hallható, majd olyan tételekben tér vissza, mint a „Charlie's Cathedral, Charmed and Alley Bat”,a „Charlie Begs for Help and Come to Me (Seduction Scene)”, s persze – ahogyan azt a címéből sejteni lehet – a „You're So Cool Brewster and Come to Me”. A Jerryt (Sarandon) nem ok nélkül vámpírnak tartó Charleyhoz (Ragsdale) emellett egy másik dallamosabb motívum is kapcsolódik, mely a „Charlie's Cathedral, Charmed and Alley Bat” első felében kapott helyet, ezekkel azonban lezártnak tekinthetjük a kellemes, könnyebben befogadható perceket. A lemez nagy hányadát a horrorzenei megoldásokkal fűszerezett fiedeles kézjegyek teszik ki, melyek közül a magam részéről a „Jerry Takes Off”-ot, a „Drive to Evil and Bat Attack”-et, az „Evil Visito”-t, a „Vampire Killers and Your Dinner's in the Oven”-t, valamint a „The Basement”-et favorizálom. Elborult zongora-, illetve vonósszólamok, megannyi, a Terminátor – A halálosztó kíséretéből jól ismert szintetizátoreffekt és -hang sorakozik fel egymás mellé annak érdekében, hogy a látottak minél vérfagyasztóbbak, félelmetesebbek legyenek. Azt, hogy a komponista ténylegesen milyen mértékben engedhette szabadjára fantáziáját, véleményem szerint ezek a darabok szimbolizálják a legjobban – az persze más kérdés, hogy a nagy önállóságot végül mennyi, nem Fiedel szorgalmazta átalakítás követte, ám ezzel kapcsolatban úgy gondolom, az alkotók jobban hibáztathatóak, mint a szerző.


Brad Fiedel Frászkarikához kapcsolódó munkáját remek darabnak tartom, ám kétségtelen, hogy véleményemet kizárólag azok osztják, akik kedvelik a filmet vagy a komponista munkásságát. Tisztában vagyok azzal, hogy e score-t nem a remek dallamok viszik előre, hanem az, ami a legtöbb, a hetvenes évek derekától készült horror kíséretét is, azaz a nosztalgiafaktor, a magam részéről azonban ezt a darabot pont olyan jónak tartom, mint mondjuk Chuck Cirino Chopping Malljának, Charles Bernstein Rémálom az Elm utcábanjának, John Harrison A holtak napjának kíséreteit, vagy éppen John Carpenter és Harold Faltermeyer szerzeményeit. 1988-ra elkészült a Frászkarika 2., ehhez szintén Fiedel szállíthatott dallamokat, 2011-ben pedig vászonra került a remake, melyben Anton Yelchin és Colin Farrell főszereplésével dolgozták fel újra a történetet úgy, hogy egy cameo erejéig Sarandonnak is helyet szorítottak benne.