Egy őrültnek tűnő, ősz hajú, szakállas ember vadul tépi terepjárója kormányát egy kis kikötőváros tömegében, a nagy sebesség mellett vigyázva minden kofára és annak portékájára. Alatta félelmetes muzsika szól: gyors tempójú vonósjáték kíséri az ördögi kórust (magyar csárdáshoz hasonló "umca-umca" módra), a csúcspontján pedig elképesztő erővel dübörög fel az egész zenekar, s először életemben megijedek egy zenétől. Körülbelül így lehet röviden vázolni első találkozásomat az Ómen 2.: Damien című filmmel, s lehettem vagy nyolcéves, amikor egy filmzene teljesen magával ragadott. Ezen emlék hatására azóta is különös becsben tartom ezt az albumot – noha rá kellett jöjjek azóta már, hogy Jerry Goldsmith Ómen-trilógiájából talán ez sikerült a legkevésbé jól.


Egy film váratlan és elképesztő sikere egy dörzsölt producert azonnali folytatásra késztet, jóllehet, abban az időben ez kevésbé volt divat, mint manapság. Harvey Bernhard mégis alig egy évvel az Ómen bemutatója után úgy határozott, hogy készít egy újabb Damien-filmet. A produkcióban érdekes módon két olyan név is szerepel, akik az első résznél visszautasították a részvételt. Egyikük Mike Hodges rendező, aki annak idején nem kívánt a rendezői székbe ülni, mivel azonban Richard Donner épp a Superman munkálataival volt elfoglalva, Bernhard ismét megkereste, s ezúttal Hodges igent mondott – igaz, három héttel a forgatások kezdete után beletört a bicskája a produkcióba, s helyére Don Taylor érkezett, aki A majmok bolygója harmadik részét, majd később a Végső visszaszámlálást rendezte. Hodgeshoz hasonlóan William Holden is kapcsolatban állt már az első produkcióval is, ő Robert Thorn szerepét utasította vissza korábban (Gregory Peck játszotta végül Damien mostohaapját), mondván: nem szívesen szerepel ördöggel kapcsolatos produkcióban. Végül a film sikere meggyőzte, s a folytatásban ő lett Richard Thorn, Robert testvére.

Ezen második részben, melyet maga a producer írt, Damien már elmúlt 12 éves, és miután szülei rejtélyes körülmények között elhunytak, nagybátyja családjához kerül, akik egy elit katonai iskolába iratják őt unokatestvérével, Markkal együtt. A film elején látható ideges öreg egy izraeli régész, Bugenhagen, aki annak idején a tőröket adta Robert Thornnak. Idegességének oka nem más, mint a hír, hogy a házaspár meghalt, illetve hogy egy régi fal mitikus rajzain látta az Antikrisztus képmását, s felismerte benne Damient. Hiába a felfedezés, az Ördög szolgái (jelen esetben többek között egy holló képében) gondoskodnak arról, hogy azt az öreg senkinek ne adhassa tovább – mint ahogy Damien cseperedését is nyomon követik, s mindenkit elpusztítanak, aki a fiú útjába állhatna. Míg a különös halálesetek egymást követik körülötte, Damien csakhamar ráébred arra, ki vagy mi is ő valójában, s efelől a film végére szemernyi kétséget sem hagy senkiben. Bár ekkor még nem lehetett tudni, hogy lesz egy tévéfilmszerű harmadik része is az Ómen-filmeknek, a záró képsorok legalább annyira nyitva hagyták a történetet egy újabb folytatásra, mint azt megelőzően Harvey Stephens ördögi vigyora.


Amikor Bernhard előtt megszűnni látszott minden akadály, hogy megkezdjék az Ómen 2. forgatását, az első dolga az volt, hogy megszerezte Jerry Goldsmith-t a projekthez, hiszen az első filmhez írt egyedülálló score teljes mértékben meggyőzte őt arról, hogy semmilyen folytatás nem lehet sikeres a Mester zenéje nélkül. A zeneszerző természetesen el is fogadta a felkérést, még úgy is, hogy ekkoriban összesen négy másik filmnél is dolgozott még (Kóma, Földi űrutazás, Rajzás, A brazíliai fiúk). A végeredményt tekintve egy sokkal gyorsabb tempójú muzsikáról beszélhetünk, amelyben lényegesen nagyobb szerepet kap az Antikrisztus tombolása, amit az Ómenhez képest jóval erőteljesebb kórus is fokoz. Mivel a filmben alig találkozhatunk az első részből ismerős családi idillel, sőt, a Damien körüli furcsaságok is inkább csak viszályt kelteneka rokonságon belül, ezért a zene jóval több drámaiságot is magában hordoz. Összességében a három rész közül ez a legvadabb, ahol a szörnyű rejtély már felszínre kerül, s megállíthatatlanul tör előre.

Érdekes módon a 34 percnyi anyagnak két változata is létezik. Annakidején ugyanis egy különös rendelkezést próbáltak meg bevezetni Amerikában, mégpedig hogy ha egy filmhez rögzített anyagot külön ki akartak adni, akkor a felvétel újból történő felhasználásáért a zenészeket pontosan ugyanúgy ki kellett volna fizetni, mint ha ismét feljátszották volna. Bár a művészi bérek azidőtájt már nem érték el az ötvenes-hatvanas években megszokottá vált csillagászati méreteket, mégis furcsamód jobban jártak a producerek, ha egy másik zenekarral valami más helyszínen újra felvették az anyagot, kifejezetten a lemezkiadás kedvéért. Ezzel magyarázható, hogy számtalan filmzene csak napjainkban lát napvilágot a boltokban, annak idején ugyanis nem mindig futotta egy film költségvetéséből különálló filmzenei megjelentetésre (nyilván senki sem akarta mégegyszer kifizetni a zenészeket).


1978-ban a Polygram Records jelentette meg először LP-n, majd tíz évre rá a Silva Screen Records CD-n is a Londonban, külön a filmzenei kiadás miatt felvett tíztételnyi muzsikát, melyet a National Philharmonic Orchestra játszott fel Lionel Newman vezényletével. Robert Townson, a Varése első embere hosszas kutatómunkát követően azonban megtalálta a 20th Century Fox stúdiójában felvett szalagokat is, melyeket némi restaurálást követően kiadott az album deluxe változatán. Míg tehát az Ómen kapcsán egy már megjelent zenéről, s annak pár tétellel bővebb verziójáról beszélhetünk, addig a második rész deluxe-kiadványán tulajdonképpen kétszer szerepel ugyanaz: előbb a hivatalos változat, azt követően pedig a Fox-féle, filmben is hallható tételek. A két anyag között viszonylag nehéz különbséget tenni, elsősorban apró hangszerelésbeli eltéréseket vehetünk észre, illetve a tételek sorrendjén és tagolásán egy-két változtatást. Pár témával azért kibővült a már ismert anyag: a fél perc körüli, szintetizátor és a kórus groteszk hatású torokhangjára épülő "Aunt Marion's Visitor", az iskolai verekedés sátáni végkifejlete alatti eleinte dühös, majd tanácstalan megnyugvást halk kórussal kifejező "Another Thorn", illetve a filmben hallható egyedüli vidám és felszabadult muzsika, a motorosszán-kalandot aláfestő "Snowmobiles" csak a deluxe-kiadás megjelenésével került a hallgatók elé.

A filmbeli halálesetek jóval vadabbak, és a maguk módján egyszerűbben kivitelezettek, mint az első részben, de ez tulajdonképpen kedvez a zenének, hiszen a már ismert hangulat noha sokkal kegyetlenebb formában jelen, mégis megkockáztatom, hogy lendülete miatt könnyebben fogyasztható, mint elődje. Az album első szakaszában rögtön ilyen vad szerzeményekkel találkozhatunk, melyek közül a "Runaway Train" még csak a vészjóslóan lassan közeledő vonat nagyságát érzékelteti kiválóan, a "Claws" viszont már a hollóval való közelharcot ötvözi a távolban felbukkanó kamion érkezésével. Remekül passzol a magas vonósok felsikító játéka a mélyek határozott lüktetésével, csakúgy, mint a "Broken Ice"-ban, vagy a "Fallen Temple" igazán erőteljes kóruséneke alatt. A csendesebb pillanatok, mint a "Thoughtful Night", az "I Love You, Mark", vagy a "Shafted" mind a háttérben munkálkodnak igazán, gyakorta a klarinét, a fuvola vagy az oboa megszólalásaival színesebbé téve a hangzást. A főleg disszonáns harmóniákra épülő, olykor csodaszép pillanatok azonban a suttogó kórus jelenlétével, vagy az ördögien felcsendülő orgona játékával egyetlen másodperc kibúvót nem engedélyeznek. A Goldsmith által előszeretettel használt szintetizátor sokszor kígyóként tekereg a zenekar alatt, megszólalása a zenében akár undort is kelthet, szerepeltetése azonban tökéletes pluszt ad a nem mindennapi muzsikához. A "The Knife" végső csata okozta felfokozott feszültségét végül pedig az "End Title (All the Power)" vezeti le, bár azt nem lehet mondani, hogy feloldást jelentően, hiszen a főtéma egyértelműsíti a Gonosz győzelmét.


Minden egyes tétel egy utánozhatatlan zseni ajándéka, és amikor nagy zeneszerzők híres trilógiájáról beszélünk (John Williams Star Wars-a, Howard Shore A Gyűrűk Urája), a legnagyobb tiszteletlenség lenne kihagyni belőle Goldsmith Ómen-sorozatát, ugyanis soha ilyen mély és félelmetes muzsika nem készült, legyen szó filmzenékről, vagy akár klasszikus komolyzenei művekről. Akármelyik kiadással is találjuk magunkat szemben, ha még nem került tulajdonunkba ez a lemez, kötelező vétel az ördögi muzsikák repertoárjából, és mivel az első és a harmadik rész vitán felül kihagyhatatlan bármilyen gyűjteményből is, a köztes műtől válik teljessé az Ómen-kör.