A kilencvenes évek közepén Anthony Minghella brit filmrendező egy igen nagy és merész vállalkozásba fogott, megpróbálta ugyanis megidézni azokat a szerelmi szállal átszőtt, egzotikus tájakon játszódó, grandiózus filmeposzokat, melyeket Hollywood egykoron ontott magából. A nyolcvanas évekre azonban az e kategóriába tartozó mozik szinte teljesen eltűntek a felhozatalból, és ezért is volt annyira meglepő az 1996-ban bemutatott Az angol beteg nagy sikere, mely gyakorlatilag minden jelentősebb filmes díjat bezsebelhetett: kilenc Oscar- és hat BAFTA-díjat kapott, de nyert Golden Globe-okat és egy Ezüst Medvét is elhozott a Berlini Filmfesztiválról. Minghella Az angol beteg előtt nem volt egy sikeres rendező, három korábbi munkájával igazából nem is érdemes foglalkozni, azonban itt minden összejött neki, ami egy nagy mozihoz csak szükségeltetik. A 2008-ban váratlanul elhunyt direktor következő három mozijával igazából már nem tudta megismételni Az angol beteg sikerét, bár kétségtelen, hogy a következő filmje, A tehetséges Mr. Ripley sokak számára legalább olyan klasszikussá vált az évek során, mint az Almásy László életét bemutató romantikus eposz.


Magyarországon különös figyelem irányult a produkcióra, hiszen egy hazánkfia volt a főhőse, ráadásul a zenében is kiemelt helyet kapott a magyar szál, azonban azt már csak kevesen tudták, hogy a történet nagy része kitalált. A forgatókönyv a Srí Lanka-i származású, kanadai író, Michael Ondaatje azonos című regényét vette alapul. Az Ondaatje által elképzelt gróf Almásy Lászlónak tulajdonképpen nem sok köze van a valóságban is létezett nemesi származású felfedezőhöz, bár az is kétségtelen, hogy az Afrika-kutató Almásy élete olyan titokzatos, hogy tökéletes életrajzi filmet nem is lehetne róla forgatni. Az író így csak alapul vette a kalandor magyar grófot, és életének egyes eseményeit úgy konstruálta át, hogy abból egy nagy, epikus, romantikus történet alakulhatott ki. Így, amit a filmben látunk az Almásy életének epizódjait szabadon átértelmező fikció. A mozi után – főleg néhány vitatható történetszál miatt – újra fellángolt a vita Almásy életéről, a nácikkal való vélt vagy valós kapcsolatáról, magánéletéről, szerelmeiről, tudományos munkásságáról. Mindezekkel kapcsolatban – rejtélyes élete okán – biztosat senki sem állíthat, egy kivétellel, a filmben is bemutatott földrajzi felfedezései és repülős expedíciói, kétségtelenül a magyar földrajztudomány egyik jeles alakjává teszik – persze Az angol beteg nem ezt a szálat hangsúlyozza.

Egy olasz katonai kórházba egy szörnyű égési sérüléseket szenvedett férfit (Ralph Fiennes) szállítanak be, akinek személye nem azonosítható, így az angol beteg nevet kapja. A háborútól egyre jobban szenvedő hadikórháznak el kell hagynia a helyét, a szenvedő, összeégett férfi azonban nagyon nehezen viseli az utazást, így egy, a háború borzalmaitól megcsömörlött ápolónő (Juliette Binoche) úgy dönt, hogy társait hátrahagyva egy romos kolostorban várja be a férfi közelgő halálát. A lélegezni és beszélni is nehezen tudó titokzatos idegen holmija között talált kis könyvecske által pedig lassan feltárul Almásy László kalandos észak-afrikai élete, egy házas angol asszony (Kristin Scott Thomas) iránt táplált szerelmének története, majd a végzetükhöz vezető tragikus eseménysor alakulása. Mindeközben nemcsak a múltban, hanem a jelenben is zajlanak az események, hiszen a kolostorban felbukkan egy titokzatos férfi (Willem Dafoe), később pedig egy tűzszerészcsoport is tábort ver, egyikükben (Naveen Andrews) pedig az ápolónő a szerelmet is megtalálja.


A film zenéjét a libanoni származású, Franciaországban élő Gabriel Yared komponálta, aki a későbbiekben Minghella állandó zeneszerzője lett. A komponista akkoriban nem tartozott az élvonalba, sőt igazság szerint még a másodvonalba sem, mivel addig csak kisköltségvetésű, független mozik zenéjével foglalatoskodott, Az angol beteg sikere azonban az ő karrierjén is nagyot dobott. A rendező kérésére Yared már a forgatás idején is többször meglátogatta a stábot, néhány zenei elemre ugyanis már ekkor szükség volt. Mivel a film mindkét idősíkjának legfontosabb mozgatórúgója a szerelem, és az ebből adódó szenvedés, így ez a zenében is alaposan tükröződik. Noha a szerelem terén mindkét szálban nehéz sorsúak a szereplők, azonban jelentős eltérések is akadnak. Almásynak egy eleinte mindent elsöprő, ám végül beteljesületlen és tragikus sorsú kapcsolat jut, ápolónője viszont a lassan induló, kételyekkel és feszültséggel teli, viszont mégis örömteli szerelem részese. Az eltérés elég egyértelmű, ami lehetőséget adott volna a komponistának, hogy kétféle módon oldja meg zeneileg mindezt, ám Yared inkább csak finoman, apróságokkal érzékeltette a két történet különbözőségeit, a score ugyanis rendkívül egységes, tulajdonképpen már a monotonitást súrlón az. És, hogy az emberi érzelmek hangsúlyozása mennyire fontos a filmben, azt jól jelzi az is, hogy tudatosan kerülte a két, egyébként zeneileg karteres helyszín score-ban való megjelenítését. Így se afrikai, se olasz dallamok nem fedezhetők fel, annál inkább egy magyar népzenei elem, a "Szerelem, szerelem" című dal Sebestyén Márta előadásában. A készítők számtalan magyar népdalt alkalmazhattak volna, de kiváló érzékkel esett a választásuk erre a nótára, melynek mondanivalója tökéletesen lefedi a film cselekményét – bár a szöveget rajtunk, magyarokon kívül igen kevesen érthették meg. Sebestyén Márta előadása tovább növeli a dal titokzatosságát, hangja ugyanis olyannyira különleges benne, hogy joggal merül fel a mozi egyik dialógusában az a kérdés, hogy a gramofonról lejátszott szám berber ének-e. Sebestyén azonban nemcsak a "Szerelem, szerelem" által tűnik fel, mivel az énekesnő több tételhez kölcsönözte még a hangját, sőt az "Én csak azt csodálom" című népdal egy részlete is bekerült még a score-ba, ahol egy igen hatásos ambient alapból emelkedik ki.

A romantikus filmeposzok aranykorában a zsáner zenei jellemzői is lefektetésre kerültek. Ezt építgették és fejlesztették aztán tökélyre a hatvanas években az olyan szerzők, mint Maurice Jarre, aki David Lean filmjeihez írt tökéletes epikus, romantikus score-okat, mint például az Arábiai Lawrence vagy a Doktor Zsivágó. Jarre nagyívű, elsöprő erejű alkotásai mellett a stílus másik irányzatát John Barry képviselte, aki inkább az érzelmek és a karakterek szemszögéből közelítette meg az epikus zenéit. Yared Az angol beteg esetében a Barry által kitaposott ösvényt követte, vagyis időtlen score-t hozott létre, melyben nem a konkrét történet, hanem a vele elmondott érzelmi vonal lefestése volt a meghatározó. A komponista erősen komolyzenei ihletettségű muzsikát alkotott, mely mindvégig megmarad egy nagyon visszafogott hangulaton belül, s talán a score egyetlen komolyabb hibájának is ez róható fel, egy idő után ugyanis kissé álmosítóvá válik. A komolyzenei vonalat pedig az is erősíti, hogy Bach "Goldberg-varációk" című művének alapmotívumát is beépítette a score zongorás részeibe, ebből pedig igen sok akad, köztük kiváló ("Let Me Come in!", "Read Me to Sleep") és kissé nehezen emészthető ("Convento Di Sant'Anna") is. A barokkra való utalás, az olasz kolostor miatt többször felbukkan a zenében, szép példa erre az "Ask Your Saint Who He's Killed" vagy a "Black Nights".


A főtémát rögtön az első tétel bemutatja. Sebestyén egy perces szólója után hangzik fel, a filmhez melankolikusságával tökéletesen passzoló dallam, ám Yared a továbbiakban már nem igazán fejleszti ezt, amikor feltűnik a score-ban gyakorlatilag mindig ugyanabban a tálalásban halljuk – ez egyébként gyakorlatilag az összes témájára igaz. A második fontos motívum, melyet leginkább szerelmi témának nevezhetünk, hasonlóan nincs túlbonyolítva, legszebb formáját a "Swoon, I'll Catch You" esetében mutatja. Az aláfestést az Academy of St. Martin in the Fields zenekar adja elő, érzelemmel teli játékuk sokat hozzátesz a végeredményhez. A score ugyanakkor nem elégszer épít a szimfonikusok egészére, mivel sok esetben meglehetősen visszafogott, kamarazenei jellegű, sőt a magányos szóló hangszerek sem ritkák benne. Meg kell még említeni, hogy több, a filmben elhangzó swing szám is felkerült az albumra, és sajnos nem egy blokkba rendezve, hanem szétszórva.


Az angol beteg zenéje azon kevés filmmuzsikák körébe tartozik, melyek egyaránt elnyerték az Oscar-, BAFTA-, Grammy- és Golden Globe-díjat, ami jól jelzi a műfajon belüli elismertségét. Ugyanakkor a score önmagában (főleg a nagyobb katartikus momentumok hiánya miatt) nem feltétlen annyira élvezetes, mint elismertsége sejteti, azonban – egy tisztességes filmzenéhez illően – nem is önmagában kell tökéletesnek lennie, hanem a jelenetek alatt, ebből a szempontból pedig jelesre vizsgázik Yared kompozíciója.